Új Szó, 2013. szeptember (66. évfolyam, 203-227. szám)
2013-09-21 / 220. szám, szombat
Szombati vendég 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. SZEPTEMBER 21. Lengyel Tamás: „Remélem, ez még nem a szinuszgörbe csúcsa, ahonnan már csak lefelé vezet az út, rengeteg kreatív energiám van, sok gondolatom..." Kossuthkiflivel indul útnak Pozsonyból Telített hónapokat él. Főszerepet játszik a Vígszínház szakmailag legelismertebb előadásában, a Michal Docekal rendezte Jóembert kérésünkben, bemutatóra vár egy tévé- és egy mozifilmje, rá épül egy hatrészes történelmi kalandfilmsorozat. SZABÓ G. LÁSZLÓ Lengyel Tamás harmadik évadját kezdte a Vígszínházban, ahol a Pécsi Országos Színházi Találkozón több díjjal jutalmazott Brecht-darab mellett igazgatója, Eszenyi Enikő három rendezésében is komoly feladata van. Mindeközben állandó szereplője a Munkaügyek című televíziós „mai magyar abszurdnak”. Legfrissebb filmszerepeiből kiindulva elmondhatjuk: színészként is a „frontvonalban” áll. Kezdjük a Munkaügyekkel. Annyi sok drámai szerep, súlyos történet után most valami egészen más. Élvezi? Hogyne élvezném?! Tehetséges írók, színvonalas anyag, vicces helyzetek. Iszonyú nagy lehetőség ez egy színésznek. A Munkaügyek már kultsorozattá vált a képernyőn. Ötletes. Szórakoztató. Rögtön az elejétől hittem benne. Minőségi munka, még ha szappanopera jelleggel is van felvéve. Három évad egy ilyen sorozatban a színészre irányítja a figyelmet. Az iroda tevékenységére felügyelő kormánybiztos, akit én játszom, kontrapunktja az összes szereplőnek. Valamilyen szinten ő képviseli a normalitást, mindenki más súlyos zavarokkal küzd mellette. Persze neki is van defektje, csak nem olyan látványos. Hatalommániás, felszínes, oda van a kütyükért. Humorérzékét eddig sem a színpadon, sem filmben nem nagyon csillogtathatta. Elkerülték az ilyen szerepek. Pedig ötödik éve rádiókaba- rézom. Nem stand upolok, hanem felolvasom a jeleneteket, amihez ott helyben, a mikrofon előtt kell karaktert kerekíteni. Nagyon erősen tolmácsolni fura jellemvonásokat. A poént nem én kreálom, csak kitalálom, melyik az a karakter, amelyen keresztül a legjobban átjön a helyzet komikuma. Magánemberi énjéből arra következtetek: nem szórja a vicceket egy társaságban, jó ideig inkább csak hallgat és figyel. En? Dehogy hallgatok! Szerintem aktívan részt veszek a társalgásban. Nagyon szeretem az abszurd helyzeteket. Szeretek nevettetni, és szeretem azt is, ha engem nevettetnek. A rádiókabaréban is sokszor megnevettetnek. Imádom. A Radnóti Színház egyik legsikeresebb előadásában, A kripliben annak idején a másik végletet hozta megdöbbentően: Billyt, a testi fogyatékost. Kétszázhatvanszor játszottuk a darabot. Volt, hogy nem tudtam megugrani a lécet, mert olyan magasan volt, de azt hiszem, az esetek többségében sikerült. Iszonyú szerencsésnek érzem magam, hogy rögtön az első színházi munkám egy ekkora találkozás volt. A darab, a rendező Gothár Péter és a karakter... nekem még nincs gyerekem, mégis úgy gondolkodom a figuráról, mintha a gyerekem lett volna. Nevelgettem, formál- gattam, egyszer csak elhagyta a szülői házat, ahol felnőtt. El kellett engednem. A vígszínházi Átutazókban is egy hasonlóan sérült lelkű ember, akit a természet megnyomorított. Talán nem kellene ezt mondanom, de a színész nehezen tud „kifogalmazni” kétszer egy ilyen figurát. Még akkor is, ha erős anatómiai különbség van Billy és az Átutazók Avnere között? Billy kacskakezű, kacskalábú és autisztikus vonásokkal küzd. Avner érzelmüeg és szellemileg rendben van, de születési rendellenessége, elrajzolt háta miatt a környezete nehezen képes elfogadni. Tíz év telt el A krip- li és az Átutazók között. Ennyi idő talán kevés ahhoz, hogy az ember új szeletét találja meg a magánynak, a kiszolgáltatottságnak, a szeretetéhségnek. A kripliben olyan erősen találkoztam saját magammal, a saját félelmeimmel, vágyaimmal, hogy az Átutazókban kisebb volt a szembenézés. A régi dolgokat pedig, A kripliben jól működő megoldásokat nem akartam újra alkalmazni. Hatvan-hetven évesen lenne érdekes újra eljátszani egy ilyen figurát. Az egészen biztosan más lenne, hiszen a tapasztalataim is változnak. Most nagyon igyekeztem nem azt reprodukálni, amit egyszer már megtanultam az alkatomból, személyiségemből. Az ember rájön fogásokra, hogy mi áll jól neki, az alkatának, a lényének mi a hatása, de igazából mindig mindent elölről kezd. Túl negyven színházi bemutatón elmondhatom: az első két-három hét a legnehezebb számomra, amikor a darab is, én is fogást keresünk egymáson. Ez mindig ugyanaz a küzdelem. Talán a filmnél is így van. A technikai dolgokat, jelbe, fénybe állni, gyorsan elsajátítja az ember, ezek szimpla szakmai fogások. Mint a színházban, hogy ha háttal áll, hangosabban kell beszélnie, nagy színpadon szélesebb gesztusokat kell alkalmaznia. A legfontosabb mégis a tartalom. Annak különös energiája van. Olyan, mint a fény. Nagyon messzire eljut, ha az ember jól artikulálja. Ehhez nem kellenek gesztusok, csak a gondolat tiszta megfogalmazása. Én úgy érzem, mindig mindent elölről kezdek. Az évek múltával ugyan valamelyest csökken a félelmem, hogy megtaláljuk-e egymást a figura és én, de alapjában véve mindig ugyanonnan indulok. A nulláról. Volt egy börtönjelenetem nemrég a Kossuthkifliben... .. .ez az a hatrészes történelmi kalandíilm, amelyet Fehér Béla regényéből Rudolf Péter rendez. Gyakorlatilag mintha kudarcot vallott volna a küldetése annak a katonának, akit játszom. Egy börtön cellájában a legmélyebb depresszióba zuhan. Ott ül elszakítva a szerelmétől, a küldetésétől, attól a vágytól, hogy ő majd olyan honvéddé válik, amilyet az apja és ő remél magától. Es volt egy mondatom. Azt kellett kérdeznem, hogy: Mit forralnak? De megelőzte ezt egy tízmondatos párbeszéd, amelyből kiderült, hogy mi a szabadulás terve. Akárhányszor próbáltuk a jelenetet, és én feltettem a kérdést, mindig az volt az érzésem, hogy pátosz keveredik bele, amitől álságosán hangzik. Egyszer csak rájöttem, hol a hiba. Ázt kell megfogalmaznom ebben a két szóban: micsoda hülyeség, amiről beszélgetnek körülöttem. Csak egy hangsúly- nyi a különbség, és ettől meglett a helyzet. Nem is hangzott többé hamisnak a kérdés. Ki ez a katona, mitől válik hőssé? Épp az az izgalmas benne, hogy nagyon groteszk figura. Ha jól sikerül megformálnom, kimondottan antihős lesz, aki ugyan ügyes, mégis ügyeden, elvhű, közben mégis elvtelen. Tele van ellentmondással. Szenvedéllyel és közönnyel. Szülte minden megnyilvánulása együttérzést keltő és tragikomikus. Egy hétköznapi ember, aki próbál nem az lenni, miközben nagyon igyekszik megfelelni a körülményeknek és az elvárásoknak. A történet a szabadság- harc idején, 1849 májusában játszódik. Adott egy honvéd őrnagy, akinek nincsenek igazi katonai sikerei. Ugyanis nem harcol. Nincs a fronton. Valami miatt nem kerül be azok közé, akik az életüket is áldozhatják a hazáért. Megérkezik Pozsonyba, a szerelméhez, miközben folyik a szabadságharc. Kossuth-pár- ti őrnagyként úgy gondolja, ő is odaadná az életét a magyar nép szabadságáért. A véletlen folytán kezébe kerül egy levél, amelyet a szerelme édesapjának küld egy régi barátja, akivel együtt harcolt 1809-ben, a győri csatában. A levél tartalmában egy császári összeesküvést vél felfedezni, egy kódolt titkos üzenetet, és eldönti, hogy leleplezi az összeesküvőket. Hazaszerető emberként egyetlen vágya, hogy legitim legyen a vüág és a hazája előtt. A helyzet pedig, amelybe váratlanul csöppen, ennek a lehetőségét kínálja számára. Ehhez kellett akkor a szakáll... ... amit kifejezetten élvezek, hiszen hasonlónak sem láttam magam soha. A pilótafilmben is csak bajszom volt. Én nagyon bírom, ha egy szerepben egészen máshogy nézhetek ki, mint a valós életben. S ha színészkollégája rendezi, mint jelen esetben Rudolf Péter? Neki mindenről száz dolog jut az eszébe. Nagyon klassz élmény vele dolgozni. Tutira megy. Addig üti a jelenetet, amíg az nem lesz, amit látni szeretne. Elképesztően kreatív. Úgy forog az agya, olyan sebességgel...! Nem is értem, hogy nem kopnak el a fogaskerekek. Mindenkit feltüzel. A legmagasabb hőfokon ég, a legjobban pörög. A Gárdos Péterrel forgatott Tréfa és a spanyol produkcióban készült Budapest angyala után a bemutatásra váró Szabadság különjárat című tévéfilmben kapott főszerepet és most, a Kossuthkifliben. A Tréfa olyan volt számomra, mint egy személyiségfejlesztő tréning. Nagyon érdekes volt szembenézni bizonyos tulajdonságaimmal. A filmbeli Weigl atyához hasonlóan nekem is vannak pillanataim, amikor hajlamos vagyok korlátoltan gondolkodni. Bizonyos helyzetekben elvakult tudok lenni, mint Weigl atya a nevelés terén. Benne van a kicsinyességem, a büszkeségem, az arroganciám, a hiúságom, mindaz, ami rossz oldala a személyiségemnek. Nagyon fontos volt számomra ezzel foglalkozni. Egy hat részre bontott kalandfilm egészen más. Itt a központi kérdés a magyarság- tudat, és hogy mi a hazafiasság. Ilyen filmbe bekerülni és ekkora szereppel, nagyon nagy lehetőség. Hálás vagyok Rudolf Péternek, hogy engem választott, és azt gondolja, hogy általam lesz a figura olyan tartalmú és annyira cizellált, amüyennek elképzelte. Hosszú ideje nem készült már ilyen film, s mint A kőszívű ember fiai, a Kárpáthy Zoltán vagy A névtelen vár, remélem, ez is gyakran képernyőn lesz. Pilótafilmje, a Szabadság különjárat is kalandos történet, amely az első magyar repülőgép-eltérítést dolgozza fel. 1849 után 1956-ot is kipipálhatja. Viccesen mondtam a múltkor, hogy már csak egy karácsonyi filmet kellene forgatni, meg augusztus 20-ra valamit, s akkor minden negyedévben ott lehetnék a képernyőn, sőt évente ismételnének. A Szabadság különjárat szerelmi háromszögnek is tűnhet, de nem az. Valós történeten alapuló fikció. Annak idején állítólag heten térítették el a Budapest-Szombathely menetrendszerinti légi járatot, és repültek vele Ausztriába. A filmben hárman vannak: az egyik fiatalember püótának készül, ám a származása miatt nem lehet az, a másik, akit én játszom, profi ökölvívó, de nem engedik, hogy külföldön versenyezzen, a nőnek pedig elvették a gyermekét, és új életet akar kezdeni. Akkor kapóra jött, hogy három éve bokszol. Nem is akarom feladni. Zsákolok és árnyékolok, vagyis különböző ütéskombinációkat gyakorolok. Ezt is élvezem. Ez is jó játék. A Vígszínházban is a harmadik évadját tölti, ahol igazgatójához, Eszenyi Enikőhöz három darab köti. A Punk rock, A lovakat lelövik, ugye? és az Átutazók. Mind a hármat ő rendezte. Enikő nagyon intuitív és nagyon kreatív. Nagyon különlegesen működik az agya. Semmiféle hajlam nincs benne a sztereotípiákra. Mindent ki-be fordít, helyzeteket máshogy lát, ezért rendkívül egyedien értelmez, de a szituációk mindig hitelesek maradnak. Izgalmasan gondolkodik. Fontosnak tartja a hatást, de a tartalom is fontos neki. Három különböző karaktert játszom a rendezéseiben. A Lovakban egy félszeg, bizonytalan, táncolni nem tudó fiút, aki az elején nehezen formál véleményt, kicsit tart a következményektől. A történet végére azonban tisztán látó, sokkal határozottabb emberré válik. A Punk rock hőse visszaél a testi erejével, minden helyzetet önmaga fényezésére fordít, a hatalomnak és mások legyűrésének, sárba tiprásának a megszállottja. Mellettük a harmadik figura, az Átutazók magányos Avnere kiszolgáltatott ember, akit bántanak, nem szeretnek, és ő is csak nehezen tud viszontszeretni, így alig talál kapaszkodót az életben. Fantasztikus, hogy Enikő azt gondolta, hogy ha én, Lengyel Tamás más vagyok is, mint ezek a figurák, mindegyik hiteles lesz az én előadásomban. Ez nagyon nagy elismerés számomra. Ezt kell akkor megtartani. Ezt a helyzetet. Remélem, ez még nem a szinuszgörbe csúcsa, ahonnan már csak lefelé vezet az út. Rengeteg kreatív energiám van, sok gondolatom, s ezek az események talán lökést adnak ahhoz, hogy újabb dolgokba is bele merjek vágni.
