Új Szó, 2013. szeptember (66. évfolyam, 203-227. szám)

2013-09-17 / 216. szám, kedd

SzÍNFOLK 17 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. SZEPTEMBER 17. A csárdás kialakulását kísérő nézetekről, előítéletekről és eredetvitákról Mi a magyar nemzeti tánc I. A táncok iránt érdeklődő olvasók számára bizonyá­ra kissé meglepően hang­zik a fenti dm, mely sze­rint a csárdás, a talán „leg­inkább nemzetinek” gon­dolt táncunk ezen előkelő pozíciója táncaink sorá­ban egykor korántsem volt magától értetődő. HANUSZ ZSUZSANNA A 19. század első felében kibontakozó sajtóban ugyanis számos olyan izgalmas újságcik­ket találhatunk, melyek arról ta­núskodnak, hogy az akkor még csak éppen szárnyait bontogató új stílusú páros táncunknak - legalábbis korabeli közíróink körében (!) - ugyancsak meg kellett küzdenie ezért a meg­tisztelő címért. Mielőtt azonban rátérnék ezek fejtegetésére, fontosnak tartom röviden kö­rüljárni a nemzeti tánc fogalmát, melyet - még ha ennek jelentés­beli többlettartalmát érezzük is - olykor hajlamosak vagyunk a néptánccal azonosnak gondolni. Hajdútánc, verbunk, csárdás Míg ugyanis a néptánc fogal­ma sokkal tágabb, jeles nép­tánckutatónk, Martin György megállapítása szerint nemzeti táncainknak azokat tartjuk, me­lyek egy-egy meghatározó tör­ténelmi korszakban, a legtöbb esetben a paraszti tánckultúra közegéből kitörve, az egész or­szágot és társadalmat átfogó nemzeti tánctípus rangjára tud­tak emelkedni, illetve melyek egyúttal a külföld szemében is a magyarság tánckultúrájának legfőbb képviselőivé váltak. Martin szerint a magyar tánctör­ténetben három ilyen tánctípust jelölhetünk meg. Ilyen volt a 16­17. században, a török hódolt­ság idején virágzó hajdútánc, a 18. század utolsó harmadától a verbuválások során előtérbe ke­rülő verbunk, illetve a 19. század derekán hozzá kapcsolódó páros tánc, a csárdás. Modem értelem­ben vett nemzeti tánctípusnak e három közül csak az utóbbi kettő nevezhető, melyeket már nem csupán a kor nehéz körülményei avattak nemzeti táncokká, de kialakításukban az öntudatra éb­redő nemzeti elitréteg már tuda­tos irányító szerepet vállalt. Ez természetesen korántsem egye­dülállóan magyar jelenség. A nemzeti romantika ideje a körü­löttünk élő nemzeteket egyaránt nemzeti táncaik,kiválasztására” ösztönözte. így lett nemzeti tánc német és osztrák területeken a walzer és lándler, a cseheknél a polka, a lengyeleknél a polonéz, a mazurka és a krakowiak, a szlovákoknál a hajdúch vagy odzemok és a csárdás északi ro­kona, afrikká, a románok köré­ben a kaluser, illetve a balkáni népeknél a különböző kollektív lánctáncok (hora, kolo, horo). Bár a verbunkot és a táncpár­jaként számon tartott csárdást ma már leggyakrabban egy­más mellett említjük és össze- tartozónak érezzük, nemzeti táncokká való formálódásuk során egészen más utat jártak be. A verbunk - kiváltképpen a reformkort megelőző évtize­dekben - kivételezett helyzetet élvezett, amit legfőképpen an­nak köszönhetett, hogy keleties hangzású zenéje, lassú tempója és a katonai élethez való kötő­dése révén igen jól megfelelt a korabeli nemesi katonanemzet ideáljának. Tökéletesen bele­illett abba a képbe, ahogyan a magyarság magát látni és más nemzetek előtt „láttatni” sze­rette volna: az Ázsiából ere­deztetett, méltóságteljes, sza­badságszerető, büszke nemzet karakterébe. Nem csoda hát, ha korabeli „táncteoretikusaink” a verbunkot szívesen érezték a magyarság ősi, eredeti táncá­nak. Ugyanakkor, míg ezt a va­lójában egészen újkeletű táncot évszázadokra visszanyúló törté­nelmi múlttal igyekeztek felru­házni, gyakran éppen azokat a táncainkat utasították el (mint például az egykori fegyveres hajdútánc továbbélő paraszti formáit), melyek őseink egykori vitézi táncához valójában sok­kal közelebb álltak. Táncháború A csárdás, ez a 19. század első felében még javában formáló­dó, az új táncstílus jegyei mel­lett a korábbi forgós-forgatós tánchagyomány nyomait is erő­teljesen magán viselő páros tán­cunk, sokak szemében kezdet­ben szintén kevésbé illett bele a fent említett elképzelt-vágyott magyarságképbe. Az ekkor még számos különféle névvel illetett táncnak sokszor olyan komoly vádakkal kellett szembesülnie, mint az erkölcsökre és egész­ségre gyakorolt rossz hatás, az idegen - a leggyakrabban szlo­vák - eredet. A fordulópontot a reformkor új szellemisége hoz­ta magával, mely során egyre erőteljesebben jelentkezett a nemzeti társastánckultúra meg­teremtésének polgári igénye és vetődött fel a kérdés: miként le­hetne idegen mintákat „majmo­ló” közösségi szórakozásainkat ismét nemzetivé tenni? Ezek­nek az igényeknek pedig a vitézi katonatánc ideálja már kevés­bé tudott eleget tenni. Páros, pontosabban társas táncra volt szükség, mely a kor kirakatát je­lentő reformkori bálokon képes felvenni a versenyt a külföldi di­vattáncok egész sorával, kivált­képp az oly gyűlölt keringővei, és kellőképpen hirdeti a függet­lenségét kivívni igyekvő magyar nemzet erejét, önállóságát és kulturált mivoltát. Ezen igények emelték végül az 1840-es évek­ben valóban nemzeti tánccá új stílusú páros táncunkat, amikor is a legelőkelőbb városi bálter­mek kapui is megnyíltak előtte, és a csárdás - ezúttal már új nevét viselve - talán soha nem látott diadalt aratott. A tánc a korabeli sajtóban Ezekről a folyamatokról talán leghívebben a korabeli újság­cikkek tanúskodnak, melyek bár még egészen távol állnak a valódi tudományosságtól, a kor táncszemléletének vizsgálatára mindenképpen a legalkalma­sabbak. Ezen írásokat segítségül hívva, kövessük végig a csárdás nemzeti tánccá válásának útját, mely talán kissé göröngyösebb az általunk elképzeltnél, de an­nál izgalmasabb. Mindenekelőtt az első biblio­gráfusunknak tartott Sándor Ist­vánnak (aki a Nyitra vármegyei Lukán született és később élt is) A’ régi s mostani Magyar Énekről és Tánczról című, 1801-ben a Sokféle folyóiratban megjelent írása érdemel figyelmet, mely végigelemezve a korabeli tán­cok sorát, számos érdekességgel szolgál számunkra. A férfitáncok közül az ún. verbungos táncot tartja a legdicséretesebbnek és igazán követendőnek, mivel ez az egyéb táncokkal összehason- lítva jóval lassúbb, ’s nem olly igen pajkos. Egyúttal ezt a táncot tart­ja a magyar vitézi tántz elneve­zésre igazán méltónak. Az egy­kori fegyvertánc nyomait őrző pásztortáncot elveti, azt egyene­sen tótnak ítéli, illetve a frissebb tempójú férfitáncokat egyenesen veszélyesnek tartja, hisz ezek so­rán a legény a szüntelen ugrálása ’s lábainak szerteszéllel hányása ’s veregetése miatt tsak nem kiadja lelkét. A páros táncokat illetően ismét hasonló érveléssel és meg­ítéléssel találkozhatunk. Ezek közül a szerző igazából csak a lassú, méltóságteljes palotás táncot tartja ajánlatosnak (ez valójában lengyel eredetű tánc, és nem azonos az általunk is is­mert palotással). Az úgynevezett friss tánczokat - nem meglepő módon - ismét elítéli, és azok idegen eredetét, ez esetben ci­gány, illetve a főszédítő német táncokkal való rokonságát bi­zonygatja. Az elítélő szavak ez­úttal nagy valószínűséggel azon forgós-forgatós karakterű tánca­inknak szólnak, melyek talajából az elkövetkező fél évszázadban a csárdás is kinőtt, és amelyek va­lóban német területekről érkező táncdivatok hatására alakultak ki a Kárpát-medencében. A leg­komolyabb vád azonban - a ké­sőbbieket tekintve mily paradox (!) - mégis a walzerischt, a ke­ringő e korabeli népi változatát érintette, mely szerint az számos fiatalnak nem csupán erkölcsi romlását, de még vesztét is okoz­ta, hisz előszer az Aszszúkórságot hozta nyakokra, ’s azután magát a Halált is. Az igazi magyar tánc Hogy pedig ez nem pusztán egyedi véleményalkotás, talán legszemléletesebben Csoko­nainak a szintén ez idő tájt írt Dorottyájához fűzött jegyzetei igazolják, melyekben egészen hasonló gondolatokra talál­hatunk: ,/iz igaz magyar tánc a lassú verbunkos, amit b. eml. eleink, kik a nemzeti dolgokat korcsosodó unokáiknál jobban kedvelték, szebb és méltóbb kifeje­zéssel nemeses táncnak neveztek. A mi hiú, szapora és rendetlen táncunk, melyben asszonyszemé­lyek is ugrándoznak, ölelkeznek, keringenek, s kiki magáért és párjáért táncol egész formájával megmutatja, hogy tót eredetű, az ázsiai gravitással és méltósággal átaljában ellenkezik; ezt én a nép után nevezem kuferces táncnak.” Táncismertető a Tudo­mányos Gyűjteményben Az 1817-es évben két olyan lap is indult, melyekben nem­zeti táncaink ügye kitüntetett szerepet kapott, mégpedig a Hasznos Mulatságok és a Tudó-' mányos Gyűjtemény. Témánk szempontjából ez utóbbiban megjelent három írás érdemel különös figyelmet. Az első Horváth János veszp­rémi kanonoké, aki A’ régi ma­gyaroknak Vallásbéli ’s Erkölcsi Allapotjokról című 1817-ben megjelent írásában szembehe­lyezkedik az előzőekben kifejtett táncszemlélettel. Honfoglaló őseink táncai után kutatva meg­állapítja, hogy elődeinknek min­den bizonnyal mind a lassú vitézi táncz, mind a páros, frissebb, ugrás táncz is a sajátja volt, így közvetetten mindkettőt köve­tendőnek ítéli. Szerinte mindkét tánc egyfajta hevesb örömérzet megnyüatkozása, csak éppen ez az öröm más-más kútfőből ered: az egyiket a büszkeség, a mási­kat a szerelem hozza napvilágra. Az írásban ugyanakkor annak is szép példáját találjuk, miként igyekeztek közíróink koruk ver­bunkos táncát vagy annak jel­lemzőjegyeit a régmúlt idők tán­caiba beleképzelni, és ez által is a táncideál történelmi folytonos­ságát igazolni. Horváth ugyanis az egykori vitézi táncot lassú, méltóságteljes lejtölésként úja le, sőt még azt is hozzáfűzi, hogy iüy halk lépcsöléssel járta táncát a di­csőséges kenyérmezei csata után maga Kinizsi Pál is. Minden­esetre ez utóbbi megjegyzésnél érdemes egy pillanatra megállni és a jelenetet magunk elé kép­zelni. Híres törökverőnknek - az ellenség holttestem taposva, sőt még egy halott törököt is a szájá­ban tartva eljárt - toborzó táncát ugyanis a csatatéren való lassú, finom lépegetésként elképzelni, meglehetősen mosolyra indító. Annál is inkább, mivel a Heltai Gáspár által megörökített jele­netben a toborzó elnevezés még valószínűleg toporzékoló-dobogó táncot jelentett, ami a helyzetet felmérve - valljuk be - valóban sokkal valószerűbbnek tűnik. A magyar nemzeti táncról A fenti gondolatokra hat év­vel később Balia Károly (a nagy­kőrösi születésű jogász, költő, publicista, gazdasági szakem­ber) reflektált, A’ Magyar nem­zeti Tánczról címmel megjelent nagy lélegzetű tanulmányában. Balia nagy elődeink vitézi tán­caként az előzőekhez hason­lóan szintén egy lassú, büszke tartással, sőt sarkantyúval járt táncot fest le, ezzel szemben a páros frisset - melyet Horváth még a szerelem öröméből fa­kadó vidám táncként értelmez - elutasítja. Alapvető különbség kettejük szemléletében, hogy Horváth elődeink táncát az örömből eredezteti, Balia a kor­ban toposszá váló sírva vigadó magyar képét igyekszik erősí­teni. Szerinte az igazi magyar táncot - a nemzetet ért sorscsa­pások miatt - csakis vitézséget ébresztő elszánt szomorúság és lelkesült busongás jellemezheti, így nem csodálkozhatunk, hogy a szeles frisset komoly vádakkal illeti: annak erkölcstelen mivol­tát hangsúlyozza (a’ szép Nem’ nyalábolása, szemtelen forgatása és ránczigálása semmiképpen sem férhet össze a jó illemmel), illetve a szlovák táncokkal való rokonságát bizonygatja. Követ­kezésképpen véleménye szerint a friss, melyből ki van minden méltóság halva, a’ komoly és ma­gyar érzemény által soha el nem fogadható. Nyugodt szívvel en­gedi át északi szomszédainknak, mondván, a frisset a’ tót nemzet­től el nem lehet disputáim. Könnyebb volt azonban Balia Károlynak pótharaszti birtokán a futóhomokot megállítani, mint friss páros táncaink egyre növek­vő népszerűségének útját állni. Hogy miként vált a csárdás a re­formkorban csárdássá, az egész társadalmat átfogó és megmoz­gató nemzeti tánccá, arról a kö­vetkező fejezetben lesz szó.

Next

/
Thumbnails
Contents