Új Szó, 2013. szeptember (66. évfolyam, 203-227. szám)
2013-09-03 / 204. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. SZEPTEMBER 3. Keddi faggató 9 Varsányi Borbála: Megtudtuk, hogy volt egy titkos terv, mely szerint a hetvenes évek végére már ne legyen magyar iskola a Pozsony-vidéki járásban Egy iskolamentés anatómiája Hosszú pályáján fiatalok generációinak volt kitűnő pedagógiai képességgel megáldott tanára. Egyéniség, aki nemcsak tanított, hanem nevelt is. A sikert sem olcsón szerezte meg. 1985-ben elhunyt férjével kitartóan küzdött a féli magyar iskoláért. MIKLÓSI PÉTER „1978. szeptember 4-6. - Félben a magyar szülők három napon át tartó tüntetéssorozatukkal elérik, hogy az általuk felépített új iskolaépületben, amelyet a járási szervek a szlovák iskolának utaltak ki, a magyar iskola is helyet kaphasson.“ (A /cseh/szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944-1992; 359. old.) Napjainkban, amikor újra szinte naponta követik egymást a szlovákiai magyar oktatásüggyel kapcsolatos riasztó hírek, az embert mélyebben elgondolkodtatja: a rendszerváltás után kis híján negyedszázaddal - a 2006-ban megjelent vaskos kronológia egyetlen címszaván kívül - vajon miért nincs komolyabb nyoma közéleti emlékezetünkben az anyanyelvi iskoláink fennmaradásáért vívott örökös küzdelem fent idézett „epizódjának”?! Pedig a helytállásnak ez a husáki érában vállalt bátor kiállása lehetne - akár-a szó eredeti értelmében - iskolapéldája a mostanában is ajánlatos civil kurázsinak... A Fél községben 35 évvel ezelőtt történtek előzményeiről, az ott és akkor megéltek közvetlen résztvevőjével s egyik szervezőjével, özv. Varsányi Lászlóné Kováts Borbála nyugalmazott pedagógussal az otthonában, a régi tanítói lakban beszélgettünk. Az ő erkölcsi mércéje máig magasan van. Társalgásunk kaleidoszkópszerűen dokumentálja az iskoláinkért folyó küzdelmek, így a szlovákiai magyar valóság egyik, eddig méltatlanul elfeledett (elhallgatott?) jelenetsorát. Egykori diákjai, úgy tudom, máig számontartják, tanárnőnek, tanító néninek szólítják. Mégis megkockáztatom: egy görög-latin közmondás szerint akit az istenek gyűlölnek, abból pedagógust csinálnak. Igaz ez? Ellenkezőleg! Nincs nagyobb öröm meg odaadás a világon, mint a gyerekeket rávezetni a szépre, a jóra, a tudásra. A tanítói pályát csupán a gyermekorvos felelősségvállalásához tudom hasonlítani. Gondolom, a jó tanító kisugárzásáról nehéz beszélni. De a pedagógusi ars poeticáról talán nem. Én mindegyik tanítványomban az embert kerestem. Ez adja a pedagógus és a gyerekek közötti meghitt kapcsolat alapját. Higgye el, máig boldog vagyok, ha gyereknek vagy felnőttnek örömet tudok szerezni. Mikor döntötte el, hogy pedagógus lesz? így alakult. Eredetileg gyermekorvos vagy rendező szerettem volna lenni. Az élet mégis úgy hozta, hogy az első munkanapomtól egészen a nyugdíjazásomig pedagógus lettem. Tanítónőként 1954-ben került Félbe. Miként emlékszik az akkori ötosztályos magyar tannyelvű elemire? Jó iskola volt, lelkes tanerőkkel. Varsányi László volt az igazgató, ő lett a féljem is. De már régen itt tanított például a mindenki által tisztelt Ürge István is. Az ötvenes évek derekán iskolánk öt évfolyamába 151 tanuló járt. Igaz, a tanulók száma a rákövetkező években már nem tudott gyarapodni, de még 1961-ben is megvolt a másfélszáz diákunk. A felső tagozatosok, nagyon rossz közlekedési körülmények között, naponta Éberhardra utaztak. Itt Félben közös épületünk volt a szlovák iskolával, ezért váltott műszakban délelőtt és délután folyt a tanítás. Az ötvenes évek vége felé a két igazgató elhatározta, hogy egy új iskolát kell építeni, ahol a felsősök osztályai is elférnek. 1960-ra elkészült a tervdokumentáció és a kellő anyagi fedezet is megvolt, amikor országos közigazgatási reformot hajtottak végre Csehszlovákiában. Megszűnt a So- moijai járás, Fél község pedig a Pozsony-vidéki körzet része lett. Sajnos, ekkor mind a kész terveket, mind a velejáró anyagiakat az új járásszékhelynek kellett átadnunk, így a nálunk remélt iskola szlovák vidéken épült fel... A későbbi végkifejlet ismeretében nyilván mégis elhatározták, hogy megküzdenek az új iskoláért. Igen, s ezzel elkezdődött a hosszas és meddő aktatologatás. írtuk az újabb és újabb beadványokat a hivataloknak meg a pártszerveknek, de a kérvényeinkre évekig választ sem kaptunk. A féljem ezért elhatározta, hogy írásban egyenesen Prágában, az államfői irodában tesz panaszt. Ennek eredményeképpen, tizenkét esztendei huzavona után, 1972-ben engedélyt adtak az iskolaépítésre, de csak az akkoriban divatos Z-akció keretében. Tehát a kiemelt szakmunkálatokon kívül mindent társadalmi munkában kellett elvégezni. A szülők, az iskolabarátok és a Csemadok-tagok önzetlen lelkesedését igazolja, hogy mindössze 18 hónap elteltével, 1974 nyarán már készen állt az új iskolaépület! És ekkor jött a hidegzuhany: az átadási ünnepélyen a felsőbb szervek a szlovák iskola 1-8. évfolyamának adták át az épületet; mi az alapiskola alsó évfolyamaival nem kaptunk benne helyet. Minden különösebb indoklás vagy előjel nélkül, mi maradtunk a régi iskolában. Ekkor nyeltek egy nagyot? Nagyon nagyot. Mert nem volt elég ez a váratlan pofon, azt szintén látnunk kellett, hogy szemünkbe nevet a cinikus hatalom. A szülők egy részén a düh, másokon a reményvesz- tettség lett úrrá. Viszont a férjemet nem olyan fából faragták, aki feladja. Ebben támasza volt az akkoriban még helyi nemzeti bizottság szlovák elnöke, Rudolf Maholányi, aki elkötelezetten kiállt a csalódott szülők mellett. Közben, ki tudja miért, de a járási nemzeti bizottság 1974 őszén éppen Félben tartotta kihelyezett plénumülését, amelyen az iskolaügyi osztály egyébként magyar nemzetiségű illetékese rászólt Varsányi Lászlóra, hogy ne folytassa tovább az új iskoláért vívott harcot! Ó erre azt felelte, hogy most már erre tette föl az életét. írtuk tehát az újabb beadványok tucatjait, nem kihagyva a címzettek közül a köztársasági elnök prágai irodáját sem. Az ő újbóli közbenjárásának köszönhetően másodjára is nekifoghattunk az építkezésnek. A szülőket már többet kellett kérni, toborozni; ám ha nem is másfél év alatt, de 1978-ban készen állt az önerőből épült újabb iskola. Augusztus elejére esett az átadás napja, ahová az akkor kórházban kezelt férjem helyett én voltam hivatalos. Jelen volt a helyi nemzeti bizottság elnöke, a községi pártszervezet elnöke, a járási iskolaügyi osztály képviselője, az építésvezető, a szlovák iskola igazgatónője. És természetesen a járási nemzeti bizottság elnöke, aki kezében az iskola kulcsát tartva a szlovák igazgatónőhöz fordult és azt mondta: Drága igazgatónő, átadom önnek ezt a kulcsot, az iskolaépület az önök rendelkezésére áll! Én ránéztem arra a férfira, és csak azt kérdeztem, hogy velünk mi lesz. Nem válaszolt senki, pusztán döbbenet ült az arcokon. Az ön beteg férje miként viselte ezt az arculcsapást? Amikor hazajöhetett a kórházból, a felettes hatóságok megtiltották, hogy az iskola ügyében akár csak egyetlen lépést is tegyen az illetékes hivatalokban. Az utasítás szerint csak a szülői tanács és annak elnöke intézkedhetett. Ezt a tisztséget akkor Olgyay György után a talpig becsületes Bús Tibor töltötte be. Egy párttag, akinek az édesapja koncentrációs táborban lelte halálát. Mi eközben régi barátunktól, Ha- sák Vilmostól, a Szlovák Központi Pedagógiai Intézet magyar kabinetjének vezetőjétől kértünk tanácsot. Az ő javaslatára - mialatt Bús Tibor a felettes szerveknél kilincselt - a tanévkezdés előtti hét derekán nálunk döntés született, hogy sürgős panaszunkkal a központi párthatalom irányította Népi Ellenőrzési Bizottsághoz fordulunk, amelynek miniszteri rangban a magyar Ferenczey István volt az elnöke. És néhány szülő jelenlétében ekkor született meg az elhatározás is, hogy amíg nem érkezik miniszteri válasz, addig Félben a szülők ne engedjék a felső tagozatos gyerekeiket sem Éberhardra, csak abba az iskolába, amelyet immár másodjára ők építettek. Kijárt volna ebbe az újabb ajándékiskolába, ha a helyi szlovák diákságnak már 1974 óta megvolt az épülete? Erről nem szivárgott ki semmi konkrétum. Valószínűleg valamiféle ipariskolát telepítettek volna oda. Nyilván ebben a feszült légkörben érkezett el tehát 1978 szeptembere, az új tanévelső napja. Igen. Eljöttek a gyerekek az iskolába, velük a szülők, a nagyszülők, egyikük, Harangozó Gyula bácsi csákánnyal a kezében. Békésen felsorakoztunk az iskolaudvaron, de amikor a szlovák igazgatónő tanévnyitó beszédének második-harmadik mondatában ránk förmedt, hogy a magyar felső tagozatosoknak és a szülőknek nincs ott semmi keresnivalójuk, akkor bizony elszabadult a pokol. Szerencsére, a felnőttek hallgattak a férjemre, hogy a tanítási idő alatt maradjanak fegyelmezetten az isko(Somogyi Tibor felvétele laépület előtt, sem ők, sem a gyerekek ne hagyják kiprovokálni magukat. Ekkorra már egy tűzoltóautó is beállt az iskolaudvarra, a járási nemzeti bizottság szolgálati autója szintén megérkezett. A férjemet behívatták az irodába, hogy vessen véget a szülők akciójának. Ó kitartott amellett, hogy ezt az iskolát is a szülők építették, aki a szemükbe mer nézni, menjen ki, és az küldje haza őket. Másnap és harmadnap hasonlóan parázs volt a hangulat. Sőt, akkor már egy-két szülőt is kipécéztek, akiket állásuk elvesztésével próbáltak megfenyegetni. Ferenczey István miként viszonyult a kialakult helyzethez? Szeptember ötödikére érkezett haza külföldről, és a szituáció komolyságát látva azonnal fogadta a szülői tanács tagjait, élükön Bús Tiborral, illetve az ügyben érintett járási és kerületi hatóság felelős vezetőit. Persze, ez még aligha jelenthette a megoldást... Hát nem is. A tényállás akkor billent a mi javunkra, amikor az egyik szülő, a párttag Lapos Margit rácsapott az asztalra és indulatosan kipakolt. Elmondta, két olyan kislány is jár a féli magyar iskolába, akiket tanév közben a nagymamájuk nevel, mert az édesanyjuk turistaként Ausztriába disszidált, és így rövidesen Bécsben is tudni fogják, hogy a kommunizmus milyen nemzetiségi jogokat nyújt itt a magyaroknak! Ferenczey István ekkor úgy döntött, hogy márpedig a magyaroknak Félben az az iskolaépület jár, amelyet ők választanak, és az lesz ott az igazgató, akit a szülők akarnak. Szeptember 6-án ezzel megnyugodtak a kedélyek? Meg. Bár a férjem erősen megrendült egészségi állapotára való tekintettel nem tudta tovább vállalni az igazgatói teendőket. A hangulatot később már csak az borzolta, hogy a beadványainkat évekig sorra elfektető hivatalnok hosszú ideig még a beosztásában maradhatott. Illetve az, amikor azt is megtudtuk, hogy volt egy titkos terv, mely szerint az 1970-es esztendők végére a Pozsony-vidéki járásban már ne legyen magyar iskola. Ehhez képest, ha talán nem virul is, de 2013-ban működik Félben a magyar tannyelvű alapiskola. Igen, bár a nyolc évfolyamba ma már csak 90 tanuló jár. De megvan az iskola, annak idején nem volt hiábavaló a kiállásunk. Ön szerint miért nincs ennek a derekas iskolamentésnek több forrásban is bármikor föllapozható nyoma? Valószínűleg több oknál fogva. Például azért, mert a korabeli sajtóban ennek nem volt, nyilván nem is lehetett lecsapódása. A rendszerváltás után pedig, úgy tűnik, nem volt eléggé fontos. Miért feltételezi ezt? Válaszképpen hadd említsek pusztán egyetlen „apróságot”. A kilencvenes évek elején megjelent Ki kicsoda Kassától Prágáig? című életrajzi lexikonban a Varsányi László alatti címszóból egyszerűen hiányzik a vonatkozó passzus, noha az alapanyag kéziratában ott szerepelt a féliek kiállása az iskolájukért. Az egykor történtek emlékére legalább a Csemadok helyi szervezetének sikerült egy kopjafát állítania az iskola udvarán. Ha mostanában alakulna úgy a helyzet, mint akkoriban, megismétlődne az emlékezetesen karakán helytállás? Őszintén feleljek? Kérném. Nem hiszem. Sajnos, nem hiszem.
