Új Szó, 2013. szeptember (66. évfolyam, 203-227. szám)

2013-09-14 / 214. szám, szombat

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2013. SZEPTEMBER 14. INTERJÚ 1 21 A É nekesi karrierjével párhuzamosan szí­nészként is tevékeny­kedett, filmekben szerepelt. Hofi Gézá­val nagyszerű duót alkotott. 1982— 1985 között a Mikroszkóp Szín­pad tagja volt. Hat nagylemeze, számos kislemeze került kiadásra; televíziókban gyakran szerepelt, sőt műsorokat is vezetett, de a legnép­szerűbb a hatvanas éyek elején volt. Mostanában az a hír terjed, hogy betegsége miatt parókát visel. Valóban? Sok ember akkor boldog, ha plety­kákat terjeszthet. Eddig ezt csak a hölgyekre mondták, de már eb­ben is egyenrangúak vagyunk mi, férfiak. Ettől függetlenül én azt kívánom mindenkinek, hogy csak olyan beteg legyen, mint én most közel a századig életévemhez. Az igaz, hogy fájnak az ízületeim, a lábam, a hátam, de ez már a kor­ral jár. Arról nem is beszélve, hogy a kezelésekre járó parókás „sztár” nem én vagyok. Rengeteg a fellépése. A mai fiata­lok hogy fogadják a régi, hatal­mas Koós-slágereket? Ez egy nagyon jó és érdekes kérdés, és érdekes lesz a válaszom is. A fel­lépéseimen lényegében valamennyi korosztály megtalálható. Gondolok itt az éppen totyogó babáktól kezd­ve egészen az aggastyánokig. Az idősebbek a dalokat velem együtt éneklik, de ami a legmeglepőbb, hogy a fiatalok is megtanulják az örökzöld slágereimet. Miért ne éne­kelné egy mai fiatal, hogy Mondjá­tok meg Máriának, szeretem... ... azért, mert manapság nem di­vat már a Mária keresztnév. Ez jó, ez tetszik. De folytatom az előző gondolatomat. Az unokám kilencéves, én nem tanítottam neki soha, nem mondtam, hogy ezt vagy azt tanuld meg, kívül­ről tudja a Macska duettet, amit Hofival énekeltünk. Szerbiában, közel a magyar határhoz egy fa­lunapon, ahol rengetegen voltak, a következő történt. Énekeltem a régi slágereimet, a színpad előtt állt egy hétéves kislány, aki folyton azt hajtogatta, hogy „sír a telefon, sír a telefon”. Aztán egy idő után nem tudtam már megállni, és mond­tam neki, hogy „kiscsillagom, a Sír a telefont nem tudom eléne­kelni, mert ahhoz kell egy partner, egy kislány, aki nekem visszaszól. Miért, te tudod a szövegét? - kér­deztem. Igen - felelte a csöppség, és feljött hozzám a színpadra. De ami a legérdekesebb volt, hogy a kezében volt egy egész oldalas gépelt papír szöveggel. Meg is nyugodtam magamban, hogy de jó, legalább a szöveget a picur nem fogja elrontani, mert olvassa. Meglepetésemre nekem nyújtotta a papírt, azt hittem, azért, hogy majd súgnom kell neki. De nem. Ránéztem a papírra, amin csak az én szövegem volt, a kislány szöve­ge után kettőspont és semmi. A lányka tudta a szöveget, attól félt, hogy én majd elrontom. Szóval hétéves volt a kislány Szerbiában. Hatalmas távolságokat vezet az autóján. Szeret vezetni? Ötvenhárom éve vagyok a pályán, és mindenhova én vezetek. Imá­dok vezetni, kikapcsol, megnyug­tat. Erre egy példa: Budapest- Barcelona „egy fenékkel”, csak tankolni álltunk meg. A feleségem, a kollegák szundikálnak, horkol­nak, én pedig tekerem a kormányt és nyomom a gázt, autóban soha nem vagyok álmos. Vezetés köz­ben pedig fíityörészve hallgatom a klasszikusokat, Mozartot, Pucci­nit, Koóst..., szóval a jókat. Albert József Koós János és felesége, Dékány Sarolta 1971-ben házasodott össze. Koós így emlékezik vissza: .Amikor kijöttünk a házasság- kötőből, csak annyit mondtam neki, imádlak, szeretlek, soha nem hagylak el, mindig a tied leszek, te pedig mindig az enyém, remélem. Ugyanakkor kérlek, egyet soha ne mondjál: Jani, ne menj ki a Fra- di-meccsre!" Ötvenhárom éve éneklek, soha nem rekedek be Szinte hihetetlen, hogy a népszerű énekes 75 éves. Koós János első sikereit táncdalfesztiválokon aratta, kétszer első díjat nyert. 1961- ben megjelent első nagy slágere a Micsoda nagyszerű dolog. 1966-ban a legjobb énekes díját is megkapta. éve éneklek. Erőnlétileg jól va­gyok, soha nem rekedek be, nem fázom meg. A sok-sok fellépés adja az igazi energiát. Miért dolgozik még most is olyan sokat? Nem lenne szebb, kényelmesebb otthon a nyugdí­jas élete? Én boldog nyugdíjas vagyok! Azért vagyok az, mert nem ülök otthon. Annál szebb dolog nincs is a vilá­gon, mint amikor az ember reggel hét órakor felébred, és hallja, hogy a felesége az udvaron vágja a füvet. Nem én, ő... Miként viseli a felesége, Dékány Sarolta, hogy néha neki kell úgy­mond a nadrágot viselnie? A mi életünkben ez nem lehet probléma. Sacival megosztjuk a ház körüli munkát, de ő azért min­denben elébe megy a dolgoknak, és igyekszik kímélni. Na­gyon régen vagyunk egy pár. 197Í-ben, amikor kijöttünk a házasságkötőből, csak annyit mond­tam neki, „imád­lak, szeredek, soha nem hagy­lak el, mindig a tied leszek, te pedig mindig az enyém, remé­lem. Ugyanak­kor kérlek, egyet soha ne mondjál: Jani, ne menj ki a Fradi-meccsre!” A mai napig is látogatja a zöld­fehérek mérkőzéseit, bár ez a Fradi már nem a régi Fradi. Én több szomorú időszakát is megéltem a Fradinak. Családom, tehát én is Erdélyből származom, és 1941-ben Miskolcra települ­tünk át. A borsodi megyeszék­helyen nevelkedtem. Édes­apámmal közösen a Fradi valamennyi hazai mér­kőzésére feldöcögtünk a Keletibe, onnan pedig gyalog az Üllői útra, és az akkori falelátón or­dítottunk. A meccs után pedig irány haza, és hajnalban szálltunk le a Ti­szai pályaudva­ron a gőzösről. Aztán lebontották a fastadiont, majd felépítették az újabbat, ott is kint voltam minden mérkőzé­sen, és most az újabbat is lebon­tották. Állítólag amit most építe­nek, szuper ultramodern lesz, de csak remélni tudom, hogy amíg élek, ezt már nem fogják lebon­tani. Beszélgetésünkben érintettük a születési, származási helyét. Árulja el, hogy novem­ber 20-án vagy 21-én született? A Romániában kiállított szüle­tési anyakönyvi kivonatomban az szerepel, hogy született: 1937. november 21. Ebben az a bökkenő, hogy nem 21-én szü­lettem, hanem 20-án. Születé­semet követően apám elment a jegyzőhöz bejelenteni, hogy fia született, de a kabátja zsebébe tett egy üveg cujkát (szilvapálin­ka), amit annak módja és rendje szerint azonnal be is nyakaltak. A jegyző pedig annyira berúgott, hogy az sem tudta, milyen nap van, így a józanodásának a dá­tuma, azaz november 21-e került a papírjaimra. Akkor beteg sem volt? Nem voltam beteg sem. Ezt pedig az újságok szeretik terjeszteni. Fel­tesznek a címlapra, és máris job­ban fogy az újság. Egy régi mondás jut az eszembe a bulvárlapok vilá­gából. És hogy mennyi az igazság benne, döntsék el majd a kedves olvasók. Ha egy ismert ember megy az utcán, megbotlik, és fáj a jobb lábának a kisujja, akkor más­nap már azt hozza a bulvár, hogy le kellett vágni a jobb lábát. Nem voltam beteg, és most sem vagyok beteg. Hál’ istennek, nagyon is egészséges vagyok, a koromhoz képest pedig túlságosan is. Az idei hatalmas kánikulát hogy viselte? Nem örültem ennek a hosszú és már-már kibírhatadan melegnek Már csak azért sem, mert ál­talában nyaranta voltak a hatalmas vitorlázásaim és a nagy kirándulások, most sajnos egy kicsit megváltozott a világ. Sok a munka is, ami azért nem baj. Régen, amikor a gyerekeim kicsik voltak, az iskola befejeztével, június 7-én beültünk a kocsiba, és mentünk vagy a hajóra, vagy a la­kóautóval bejártuk Európát. Most pedig? Mindenféle rendezvény, fesztivál. Akkoriban augusztus 20-a volt, és be volt fejezve a sza­badtéri program. Nem akarom a korát firtatni, de azért megkérdezem. Hogy bírja ezt a rengeteg munkát energiá­val? Különösebben nem kell ezzel foglalkozni. Az ember becsület­ben, botrányok nélkül megél egy kort, arra csak büszke lehet. Én novemberben ünneplem majd a hetvenhatodik születésnapomat, egészen pontosan ötvenhárom

Next

/
Thumbnails
Contents