Új Szó, 2013. szeptember (66. évfolyam, 203-227. szám)
2013-09-07 / 208. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2013. SZEPTEMBER 7. www.ujszo.com MEDIATER Kovács Ákos történész A kitalált hagyomány című könyvében pontosan leírja, hogy 1891-ben a magyar parlament elfogadta az Ipari munkának vasárnap és ezzel kapcsolatban Szent István napján mint nemzeti ünnepen való szüneteléséről szóló törvényjavaslatot. Majd kifejti, hogy a törvény nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert a különböző nemzetiségű és vallású állampolgárok nem érezték egyformán magukénak a katolikus egyházi ünnepnek tartott Szent István-napot. H. NAGY PÉTER „Az Országos Nemzeti Szövetség -jegyzi meg Kovács - ezt az ellentmondásos helyzetet szerette volna feloldani, augusztus 20-ának »össztársadalmibb« tartalmat kölcsönözve, amikor többek között azt javasolta, hogy az aratóünnepek valamiképpen a Szent IstvánTáncolj, minden rendben nappal »hozassanak kapcsolatba«.” Hosszan lehetne taglalni, hogy ez az ünnep mi mindennel kereszteződött a 20. század folyamán (új kenyér ünnepe, az alkotmány napja), míg az Országgyűlés 1991. március 5-ei döntése Szent István napját a Magyar Köztársaság hivatalos állami ünnepe rangjára emelte. Ám itt és most nem a politikai rituálékról lesz szó, hanem egy párhuzamos mintázatról, amely az idei augusztus 20. alkalmával keletkezett. Érsekújvárott 2013-ban is két augusztus 20-ai ünnepség volt, az egyiket a Csemadok helyi szervezete, a másikat a Kul- túrKorzó Polgári Társulás rendezte. A két rendezvény célközönsége eltérő, míg az előbbin százas, az utóbbin ezres nagyságrendű volt a nézőszám. A Csemadok-féle akciót nem kommentálom, a KultúrKorzó rendezvénye, a X. Szent István Est viszont megér néhány mondatot. Az évek során megszokhattuk, hogy a KultúrKorzó augusztus 20-ai akciójának a főszereplője az Érsekújvári Rockszínpad. Ez a hagyomány idén módosult. A rendezvényen ugyanis az Everdance Táncszínházé volt az egyik főszerep. Azért az egyik, mert a csapat Dance Peron, avagy az állomás ritmusa című előadásának második részében volt egy jelenet, amely a Rockszínpad közreműködésével zajlott, és az utóbbi eddigi tevékenységéből (Mária evangéliuma, József és a színes szélesvásznú álomkabát, 56 csepp vér, A játék újra él!, Az oroszlánkirály, Rómeó és Júlia, Grease) nyújtott üdítő válogatást. Nem fogom részletezni a teljesítményt, mindössze egy olyan mozzanatot emelnék ki, amely jól illusztrálja az Everdance koncepcióját. Olyan látásmódról van szó, amely a különnemű és addig távol tartott elemek produktív összeillesztésére épül. A csapat a kiválasztott rétegeket rákomponálja a magyar néptánc autentikus motívumaira. Elképesztő a hatás. Amikről eddig azt gondoltuk, nem sok közük van egymáshoz, azokról most kiderül: remekül összeillenek. Például Michael Jackson Smooth Criminal című slágerének módosított változata úgy keveredik a magyar táncelemekkel, hogy abból nem káosz lesz, hanem összetéveszthetetlenül egyedi, koreográfiailag precízen kiviteA stílusok és formák keveredéséből nem káosz lesz, hanem összetéveszthetetlenül egyedi, koreográfiailag precízen kivitelezett produkció - ez lehetne az Everdance védjegye (Száz Ildikó felvétele) Az István, a király záróképében megjelenő rácsozat a börtönmetaforára is utalhat, amely József Attilától, Szabó Lőrinctől kezdve a magyar modernség egyik legfontosabb alakzata (Képarchívum) lezett produkció. (Ez lehetne az Everdance védjegye. Ahogy Lady Gaga egyik dalában is elhangzik: „Csak táncolj, minden rendben lesz.”) A Peronban rengeteg táncstílus keveredik, s ez a hatás rendkívül pezsdítően hatott a KultúrKorzó politika- mentes rendezvényén. Az Everdance Táncszínház érsekújvári produkciójával egy időben az RTL Klub az István, a király című rockopera legújabb, a 30 éves jubileumra készült, Alföldi Róbert által rendezett változatát sugározta. A produkció megosztotta a közvéleményt, szélsőséges indulatokat gerjesztett, azonnal számottevő szakmai visszhangot váltott ki. Alföldi koncepciója az ún. rendezői színház kontextusában válik beszédessé. Ez olyan színházi forma, amely kitüntetett jelentőséget tulajdonít a dra- matikus szöveg értelmezésének és a színrevitel multimediális megoldásainak. És ami a legfontosabb: a rendező felismerhető, azonosítható művészi kézjegye minden előadásban érzékelhetően, központi mozzanatként van jelen. Innen nézve Alföldi rendezése - ha szimpatikus, ha nem - profi munka. Nemcsak a pátoszmentes beszéd, hanem a reflektált előadásmód iskolapéldája. Nyilván kevésbé boldogulnak ezzel a megoldással azok, akik az István, a király giccs vagy vallási ideológia felé tolódó értelmezéseihez szoktak hozzá. Hiszen A kulturális eklektikus- ságot komplex rendezői stratégiával és markáns értelmezői műveletekkel társította. Alföldi rendezése úgy vitte színre a kultúrák egymásmellettisé- gét, hogy ennek történeti, aktuális és lehetséges olvasatait is a színházi közlés szolgálatába állította. (Gondoljunk például a zárókép megtöbbszörözött funkciójára: összezárt világ, amely ugyanakkor megfordítja a nézőtér és a nézett dolog viszonyát, miközben a rácsozat akár a börtönmetaforára is utalhat, amely József Attilától és Szabó Lőrinctől kezdve a magyar modernség egyik legfontosabb alakzata.) Minderről hosszasan lehetne értekezni, de most az a fontos, hogy az István, a király idei változata eljutott odáig, hogy a jó értelemben vett kulturális ek- lektikusságot komplex rendezői stratégiával és markáns értelmezői műveletekkel társította, így olyan gazdag asszociációkat keltő vizuális-akusztikus anyaggá változott a kultikus rockopera, amely a képek és a hangok áramlásának beindításával túllépett a mű korábbi olvasatain. Párhuzamos mintázatot emlegettem, s talán világos, miért. Augusztus 20. most arról (is) szólt, hogy felborulhatnak a hierarchiák, a különféle zónák összeérhetnek, a mozaikok újrarendezhetek. Az Everdance Táncszínház Peronja és az Alföldi-féle István, a király egyaránt - bár más-más módon - jó példa volt erre a kultúrafelfogásra. Folytatódjon csak a tánc. ZENEBONA Bach találkozása a Mexikói daloskönywel CSEHY ZOLTÁN Luigi Nono, a nagy olasz zeneszerző Prometeo című operájában szerepel egy egészen rendhagyó utasítás („arco mobile la Stefano Scodanib- bio”), mely szerint egy adott hangzásstruktúrát Stefano Scodanibbio sajátos technikájára emlékeztető módon kell megoldani. A tavaly Mexikóban elhunyt Stefano Scoda- nibbiót (1956-2012) elsősorban legendás, hangszere határait és határtalanságát maradéktalanul ismerő nagybőgősként volt szokás ismerni: kortárs és (poszt)modern szerzőkre fókuszáló repertoárja, a játszott művek poétikai nyitottsága lehetővé tette számára a hangzáslehetőségekkel való játékot éppúgy, mint a kötöttségek közti játéklehetőségek izgalmából fakadó felismerések beépítését előadói és zeneszerzői koncepcióiba. Reinventions című CD-je ezúttal nem Berio, Bussotti, Cage, Nono, Donatoni vagy épp Xenakis világának értelmezésére tesz kísérletet, hanem elsősorban Bach, valamint spanyol és mexikói zeneművek, dalok újrafelfedezésével foglalkozik. Ez az újrafelfedezés átiratokat jelent, egy átiratfüzért, melynek jelentős eleme ugyan az alapvariáns felismerhetősége, mégis: összességében Scoda- nibbio-műként értelmeződik. Scodanibbio ugyanis bátran mozog a hangszínek, a har- monisztika világában, a motívumot nem pusztán analizálja, átvarázsolja, hanem árnyalja, lassítja, nyújtja, megszakítja, Scodanibbio áttöltéseinek erénye az eszményi hangzás poétikus álma utáni sóvárgás szinte tapintható jelenléte. elmélyíti vagy éppenséggel szembesíti saját technikai létével, azaz testet kölcsönöz, ad neki. Bach zenéje kulcspozícióba kerül, mégpedig a barokk szervezettség igényessége és a struktúrák átláthatósága által. A Négy spanyol darab (2009) végtelenül populáris dallamok (Scodanibbio Tárrega, Llobet, Aguado és Sor műveit aknázza ki) érzelmi analízise lesz a vonósnégyes hangzáslehetőségeinek csúcsra járatásával. Scodanibbio áthangolásainak, átköltéseinek erénye az eszményi hangzás poétikus álma utáni sóvárgás szinte tapintható jelenléte. Az érzelmek finommechanizmusai leginkább Lorca kevés motí- vumú, ám érzelmi csúcsokat ostromló dalainak világát idézik. A Mexikói daloskönyv (2004-2009) mindegyik eleme populáris mintázatával tüntet, az átdolgozás eredménye azonban a bachi tökéletesség csiszoltságának bűvkörébe kerül. Consuelito Velázquez Bésame mucho című dalának Scodanibbio-féle verziója e- gyike a legszebben kimunkált vonósnégyes-hangzásvilágoknak: érzelmi intenzitása olyan magas, hogy minden finom mozzanat, minden elcsúszó vagy megszülető hang egyre súlyosabbá válik, és ez a fokozatos nehézkedés leheletfi- noman, katartikusan őrli föl saját erőforrásait. Hasonló szépségfelfogással Luciano Berio népdalátdolgozásaiban lehet találkozni: Scodanibbio egyébként Berio egyik úgynevezett sequenzáját is átírta nagybőgőre. A CD-n a Quartetto Prometeo játszik zseniálisan. Külön szót érdemel az ECM albumaira egyébként is jellemző érzékenyszerkesztés: a Bach-átira- tok (Contrapunctus I, V, IV) mintegy tartópilléreivé válnak Stefano Scodanibbio a spanyol-mexikói világnak, miközben bámulatosan áthatják egymást, ugyanis a Bach- darab időnként „elspanyo- losodik”, a spanyol vagy mexikói dal pedig szinte „bacho- sodik”. (Stefano Scodanibbio: Reinventions. ECM New Series, 2013.)
