Új Szó, 2013. szeptember (66. évfolyam, 203-227. szám)

2013-09-07 / 208. szám, szombat

9

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. SZEPTEMBER 7. _______________________________ ________________________________________________Szombati vendég

M

ándy Ivánné: „Mi mindent megbeszéltünk, és alaposan megismertük egymást. A férjem még a legapróbb problémájába is beavatott..."

Szoros kapcsolatban éltek, csaknem harminc évig

Nagy ajándék Mándy Iván elkötelezett híveinek Urbán László, a neves irodalomtörténész gyűjtése. A Ma este Gizi énekel címmel nemrég megjelent Mándy-kötet ugyanis az író könyvben eddig közre nem adott, fiatal kori novelláinak és karco- latainak fényes füzére.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Gyöngyszemek ezek is. Gyön- gyöcskék a mélyből, a magyar széppróza összetéveszthetetlen mesterének eleven világából. Élő portrék a hétköznapok sodrásából. Ismerős tragédiák, búvópatakként feltörő komédiák. Születésük ideje az 1937 és 1945 közt eltelt nyolc év, vagyis a szerző tizenkilenc esztendős korától huszonhét éves koráig. A napi- és hetilapokban, időszaki kiadványokban megjelent 118 alkotás Mándy Ivánné, dr. Simon Judit számára is igazi kuriózum.

Ön tudott ezekről az írásokról, olvasta valamelyiket?

Nekem is meglepetés a kötet, hiszen Iván ezekről a tárca-novellákról felnőtt fejjel, már befutott íróként nem akart tudni, kiadatni sem akarta őket. Urbán László hihetetlen szorgalommal és elszántsággal rengeteg újságot átlapozott a Széchényi Könyvtárban, míg talált rá ezekre az írásokra. Iván számára megélhetési forrást jelentettek akkoriban ezek a novellák, de később, amikor már kötetekben publikált, a napilapok nem voltak olyan fontosak neki. Szereplőivel, helyszíneivel nagyon kedves ez a könyv nekem is. Gyorsan megszerettem.

Mándy Iván Pestje pontosan körvonalazódik a könyv oldalain, életének színterei, a Gyár utcától az Állatkertig, a Teleki tértől a Lukács cukrászdáig úgy elevenednek meg, hogy az olvasó szinte ott jár a nyomában, ugyanazt látja, ugyanazt a levegőt szívja, mint ő. Most itt ülünk az Aulich utcai lakásukban, közel a Batthyányi- mécseshez, élete utolsó színhelyén. Mikor költöztek ide?

Nyolcvanötben, a Fiumei útról, amit akkor még Mező Imre úrnak neveztek. Ott laktunk a 25-ös ház negyedik emeletén, a Teleki tér sarkán. Iván elég hosz- szú időt töltött abban a házban, a háború előtt is ott lakott már. Édesanyja kapta a lakást, aki tisztviselő volt az társadalom- biztosító intézetnél. Iván addig az édesapjával élt. Amikor aztán az édesanyjának kiutalták ezt a szolgálati lakást, hozzá költözött. Később megjelent az édesapja is, s bár azt mondta, egy-két napig marad csupán, örökre ott ragadt. Vagyis visszaköltözött a családhoz. Miután meghaltak a szülők, Iván ott maradt egyedül, s ahogy összeházasodtunk, odaköltöztem hozzá, és ott kezdtük el közös életünket. 1967-től tizennyolc évet töltöttünk ott. Iván számára nagyon sokat jelentett az a városrész, a lakást is szerette, bár kicsi volt. A környék aztán egy idő után annyira leromlott, hogy közveszélyessé vált. Féltem is, amikor a délutáni rendelésből, vagy a késő esti ügyeletből mentem haza. Iván viszont annyira szeretett ott élni, hogy nem akart elköltözni. Nagyon kemény rábeszélésem után bólintott csak rá, hogy jó, akkor menjünk el lakni máshová. Komoly erőfeszítésembe került, hogy elhagyjuk a Teleki teret. Először próbáltuk elcserélni a lakást, de senki sem akart oda költözni. Iván ellene is játszott a cserének.

Mit tett, hogy meghosszabbítsa az ottlétüket?

Ha jelentkezett valaki a hirdetésünkre, s én nem voltam otthon, úgy mutatta meg a lakást, hogy a hibákra is előszeretettel felhívta az érdeklődők figyelmét. „Tetszik látni azt a beázást?” Vagy: „Az erkélyen sajnos leesett a vakolat.” Minden rosszat elmondott. Dolgozott benne a vágy, hogy ne kelljen onnan eljönni. S akkor Lakatos Pista barátunk, a költő, aki tudta, hogy az igyekezetem nem jár eredménnyel, azt tanácsolta, szóljunk egy ismerős ügyvédnek, aki talán segíteni tud nekünk. Ő pedig itt, ebben a házban volt az egyik iroda vezetője. Elővett az íróasztala fiókjából egy kulcsot, és megmutatta ezt a lakást. Leválasztott lakás volt, borzasztó állapotban. A háború előtt minisztériumi főtisztviselők laktak itt, hét-nyolcszobás lakásokban. Később aztán leválasztgatták őket több család részére. Ez a háromszobás, amelyet mi kaptunk meg, üresen állt, amikor megnéztük. A tanács ugyanis azért nem tudta kiutalni, mert rendelet szabályozta, hogy hány szobára jogosult egy család. Két ember pedig nem volt jogosult három szobára, viszont annyira kicsik voltak a mellékhelyiségek, a konyha és a fürdőszoba, hogy ide egy többtagú család nem volt hajlandó beköltözni. Iván József Attila-díjas íróként elment a fővárosi tanácshoz, és nagyon nagy protekcióval, hiszen csak ketten voltunk, megkaptuk a lakást. A másikat pedig leadtuk.

És minden gond nélkül ideköltöztek.

Volt azért egy érdekes momentuma a költözésnek. Iván kikötötte: ő nem vesz részt benne, mert nem hajlandó végignézni, ahogy a lakást elhagyják a bútorok.

Vagyis nem ér hozzá semmihez. Nem pakol, nem csomagol.

Ez mind rám maradt. Iván beköltözött egy hétre az Astoriába. Én addig az asszisztens- nőimmel és a családdal, apám segítségével dobozoltam. Napra pontosan megterveztük a költözést, mivel a Mező Imre úti lakást már kiutalták valakinek. Mi viszont addig nem jöhettünk ide, míg ezt fel nem újították. És ez valahogy pont karácsony táján zajlott. Kiderült, hogy egy Amerikából hazaköltözött hölgy a két lányával együtt foglalja el a régi lakásunkat, és a karácsonyfát már ott akarták felállítani. Tehát igyekezni kellett. A hölgy barátnője volt az Astoria igazgatóhelyettesének, így Iván simán ott lakhatott, míg én a költözést bonyolítottam.

Lelke mélyén nyilván elbúcsúzott a régi lakástól.

Akkor ment el az Astoriába, amikor a lakásban még minden a helyén volt. Nem is ment vissza csak egyszer arra a környékre, amikor Dömölky János portréfil- met készített róla, és elvitték őt élete régi helyszíneire.

Az Astoria Szállóból tehát már csak akkor jött ide, az Aulich utcai lakásba, amikor Judit közölte vele, hogy nagyjából minden a helyére került.

Igen, de egész héten, amíg az Astoriában lakott, azt hallgattam a családban, hogy: „Szegény Iván, szegény Iván!” Meg hogy: .Egész héten ott van és unatkogatta a könyveket. Kértem, hogy ne össze-vissza adogassa, hanem próbáljon valamilyen sorrendet kialakítani, szerzők szerint, erre bedühödött, hogy miket követelek tőle.

Mennyi időbe telt, míg belenyugodott, hogy új lakásba kellett költöznie.

Szerette ezt a környéket. A szüleim egy utcával odébb laktak. Vasárnapi ebédre rendszeresen hozzájuk jártunk. Iván itt szokott sétálgatni ebéd után a Szabadság téren és a környező utcákban. Ilyen szempontból nem volt gondja a környékkel. Nyüván a Rózsadombra nem lehetett volna elcsábítani. Ezt itt gyorsan belakta, de Buda neki már kirándulást jelentett. Ő Pestet szerette. Mivel mindig nagyon nyitott volt az idegenekbeszélgetett. Szívesen felgyalogolt a második emeletre, mert addig is társaloghatott valakivel, vagy csak kinézett az udvarra. Volt ott egy három méter magas létra, amely a lépcsőház takarítására szolgált. Az is megjelent egy írásában. Szemlélődő típus volt. Itt állt hosszasan az ablakban, és nézelődött, lekötötte az utca élete. Batthyány szobrával nagyon jó viszonyban volt. Nosztalgiázni nem szokott. Az távol állt tőle. Lezárt bizonyos korszakokat, és nem beszélt róluk. A múlttal nem foglalkozott. Ami elmúlt, az már nem érdekelte. Emlékszem egy szép téli estére, miután ide költöztünk. Mindketten a Kordacsalád történetét olvastuk. Két fotel egymás mellett, középen égett a lámpa, kint hullott a hó, az ostorlámpák megvüágították a finom hópelyheket... tündéri

zik.” Közben látogatták az unokahúgai, a tizenhat és tizennyolc éves keresztlányai. Viccelődtek is vele az Astoria alkalmazottai. .Érdekes, Mándy úr, mindig ilyen kislányok járnak magához!” Engem senki sem sajnált, hogy a munkám mellett még a költözést is én intéztem. Jöttek a szállítók, még féltem is tőlük. Kérdezték, hogy: „És a félje, hol van?” Majd jön, csak elugrott valahova, mondtam.

De jött is. Egy hét múlva. Szinte látom, ahogy fürkésző szemmel körülnéz, finoman beleszagol a levegőbe.

Kértem, hogy jöjjön segítem könyveket pakolni. Nem szívesen csinálta, kezdett ideges lenni. Én fent álltam a létrán, ő a dobozokból szedte elő és adókel, hamar kapcsolatot teremtett a ház lakóival. Lakott itt egy ko- runkbeli házaspár, velük nagyon jó baráti viszonyba keveredtünk. Iván kedves ember volt, a lépcsőházban is bárkivel szóba elegyedett. A házfelügyelőnek nagyon jó humora volt, gyakran feljárt Ivánhoz. Beszélgettek, kölcsönkért pár százast, de mindig csak akkor, amikor én nem voltam itthon. Tudta, mikor kell jönni. Érezte, hogy Ivánnal ezt köny- nyebb elintézni.

A ház lakói közül nem egy az akkoriban született novelláinak a hőse lett.

Igen, feltűntek az írásaiban.

A kukatündérek, a lány a liftben...

... a legtöbbet a lépcsőházban

látvány volt! Élveztük a könyvet, szép volt a kinti világ, bent fantasztikus a hangulat... Iván az első pillanattól fogva jól érezte itt magát. Szerette a szomszédos szecessziós épületek lépcsőházait. Szépen voltak dekorálva. Még a felújítás előtt is szépek voltak. A stukkók, az ablaküvegek, a különböző építészeti megoldások. Az 5-ös szám alatt történt vele az, hogy amint a stukkókat nézegette, nem vette észre a lépcsőt a kapualjban, elesett és eltörte a kezét. Szerencsére nem volt komoly a törés.

És tudta, hogy Judit személyében orvos van a háznál. Biztonságban érezhette magát.

Ha panaszkodott is olykor, orvoshoz nem ment. De nem is kellett, mert tulajdonképpen

egészséges volt. A vérnyomását rendben tartottuk itthon, apró baleseteken kívül más nem érte. A halála is teljesen váratlan volt. Nem előzte meg betegség.

Élete utolsó napjáig jól tartotta magát. Alapvetően vékony testalkata sosem változott, magányos sétáiról nem mondott le soha.

És programok is voltak. Színház, mozi, társasági esemény. Gyakran mentünk el valahova. Ha találkozója volt, oda nem kellett elkísérnem.

Volt egy szűk baráti társasága: Karsai Kulcsár István, Márkus Éva, valamint Kopányi Györgyék és Mácsai Istvánék. Velük gyakran összejártak. Milyennek mutatkozott ezekben a helyzetekben az egyébként nem sokat beszélő, halk szavú Mándy Iván?

Kis társaság volt ez. Egyeden szóból megértettük egymást. Mindenki ismerte a másik gondolatmenetét, észjárását. Végszavaztunk egymásnak, ami a másikból vagy egy szórakoztató történetet, vágy egy humoros megjegyzést váltott ki. Iván ilyenkor mindig megcsillogtatta a humorát. Főleg, ha formában volt. Olyankor mindenkit megnevettetett, jó hangulatot teremtett. Nagyon fontosnak gondolom egy tartós együttiétben, házasságban, hogy legyen humoruk a partnereknek. Ez nagyon sok mindenen átsegíti őket. Sok feszültséget, sértődöttséget, rossz hangulatot lehet feloldani humorral. Iván kimondottan élvezte, ha meg tudott nevettetni bennünket. Nálam még rá is duplázott erre. Tudta, hogy ha hirtelen kezdek el nevetni, altkor néha csuklóm. Ő ezt előre élvezte. Még el sem kezdtem csuklani, de már hozta a pohár vizet, mert tudta, mi következik.

Itt ez a kisplasztika, Szabó Iván alkotása. Hol van Mándy? - ez a címe. De mi a története?

Amikor felújítás miatt bezárták a Hungáriát, Iván a Szabadságba tette át az ebédelés helyét, ott lett állandó asztaltársasága. Odajárt Szabó Iván is, aki tudta, hogy a féljem jó baráti viszonyban van a Lukács cukrászda felszolgáló hölgyeivel. A kisplasztika azt ábrázolja, hogy hiányzik egy vendég, és a felszolgáló kisasszony azt kérdezi: „Hol van Mándy?”

Megismerni egy embert egy élet is kevés, szoktuk mondani. Önök hány évet töltöttek el együtt?

Huszonkilencet. 1966-tól 1995-ig.

Visszatekintve erre a csaknem három évtizedre, hogyan ítéli meg, maradtak a férjének belső titkai, amelyeket magával vitt?

Iván nem volt titkolózó ember. Minden gondját, gondolatát megosztotta, sőt igényelte is, hogy foglalkozzanak a leikével. Mi mindent megbeszéltünk, és alaposan megismertük egymást. Iván a legapróbb problémáiba is beavatott. Szoros kapcsolat volt a miénk. Nagyon szoros.