Új Szó, 2013. augusztus (66. évfolyam, 177-202. szám)
2013-08-31 / 202. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. AUGUSZTUS 31. Szalon 21 Kosztolányi versét és a regényt a hangulatváltáson és az öngyilkosság gondolatán kívül leginkább az utazás, az alföldi vonatát motívuma köti össze Kriminális költői kalandok Baráth Katalin A fekete zongora(2009, 2010) című regényével debütált, s szerzett magának nevet a hazai tájakon bonyolódó, ugyanakkor az angolszász hagyományok szellemét átörökítő rejtélyközpontú krimikre mind ez ideig hiába várakozó magyar olvasók körében. Ebben a huszadik század elején játszódó regényben tűnik fel először Dávid Veronika, az önjelölt nyomozó. BENYOVSZKY KRISZTIÁN Dávid Veronika több tekintetben is kilóg a félig-meddig képzeletbeli délvidéki kisváros, Ókanizsa konzervatív közösségéből. Egyebek mellett azzal is, hogy a helyi olvasókör egyik alapító tagja, a modern irodalom avatott értője, Ady Endre rajongója. Éppen ezért nem véletlen, hogy ő az, aki felfigyel A fekete zongora című vers és a szülővárosa nyugalmát felkavaró erőszakos halálesetek közötti kapcsolatra. Az Ady-vers egy ideig a bűnügyi jelfejtés vezérfonalává válik, s ennek megfelelően egyes sorai, szavai a legkülönfélébb értelmezéseknek köszönhetően mindig más és más fényben jelennek meg. Verőn kalandjai A türkizkék hegedűben (2011) folytatódtak tovább, mely azonban más hagyományvonalat követ. Míg A fekete zongora a kisvárosi de- tektívregények tradíciójából indult ki (Agatha Christie Marple-történetei, Caroline Graham midsomeri gyilkosságai, M. C. Beaton Agatha Raisin- sorozata), addig a második darab inkább a bűnügyi kalandregények és a kémhistóriák világából merít inspirációt. Ebben a regényben is találkozunk egy költeménnyel, mely afféle mottóként áll a szöveg élén. A fiktív költőnő, Pethényi Márna Óceáni bál című három versszakos „remekműve” azonban kívül marad a keretezett mű világának határain: nem említi a szövegben sem a narrátor, sem a szereplők. A széria legutóbbi, harmadik darabja, A borostyán hárfa (2012) követi is, meg nem is az előző kettő szövegformáló eljárásait. A regény címe most is egy hangszert és egy színt kapcsol össze, de ezúttal nem egy (vers) szövegre, hanem egy épület (az ókanizsai mozi) homlokzatán díszelgő, félresikerült festményre utal. Az eredetileg aranyszínű lantnak készült, de az építésvezető és a festékboltos hibájából vörösesbarna hárfává (egyesek szerint „füstölni felakasztott kolbászrüdakká”) változott képnek a bűnügyi rejtély megfejtése szempontjából nincs különösebb jelentősége. Annál érdekesebbnek ígérkezik azonban a mű elején álló, de sem a szereplők, sem az elbeszélő által nem reflektált részlet Kosztolányi Dezső Pipacsos, alföldi út, forró délután című verséből. S hogy miként is kötődik a történethez? Három összefüggésre hívnám fel ezzel kapcsolatban a figyelmet, amin keresztül nemcsak a regény szövegközi utalásrendszerére derül fény, hanem arra is, hogy e(gy) krimi poétikai megfor- máltsága semmiben sem marad el a „komoly” művekétől. A költemény az unalom, az életuntság nyomatékosításával indul, a közönyösség, céltalanság kinyilvánításával folytatódik, majd egy leheletnyi derűs elszóláson átbukva („hogy szép az élet, istenem, de szép”) az öngyilkossággal való fenyegetés nyugalmat mímelő, ugyanakkor kihívó és baljóslatú hanghordozásával zárul. Vajon nem ez a sorrendiség, az unalom váratlan tragédiába fordulása jellemzi-e a kisvárosi vagy falusi környezetben játszódó klasszikus krimik dramaturgiáját? A kezdeti unott vagy derűs nyugalom az erőszakos halál következtében egyszer csak szertefoszlik, az egymást jól ismerő helyiek életének unalmas, eseménytelen folyása megszakad, s a mikroközösség csakhamar felbolydult méhkashoz kezd el hasonlítani: magánéleti és családi titkok kerülnek napvilágra, elfojtott indulatok és vágyak törnek a felszínre, álarcok hullanak le, jellemek és kapcsolatok hamis látszata lepleződik Fény derül arra isf hogy e(gy) krimi poétikai megformáltsága semmiben sem marad el a „komoly" művekétől. le. Mondanom sem kell, hogy ez történik A borostyán hárfa cselekményének helyszínt adó Ókanizsánis. „Mindég tudtam, hogy zsenge korban ragad el a halál.” Ezzel az erős felütéssel indul az a regény prológusaként is olvasható rövid, cím és szám nélküli fejezet, mely a kilátásba helyezett halál gondolata, illetve a szélsőséges érzelmi hullámzást leképező beszédmód révén kapcsolható a versrészlethez. Hatását tovább fokozza, hogy sem a beszélő kiléte, sem a megnyilatkozás körülményei nem válnak nyilvánvalóvá. Nem egyértelmű az sem, hogy az illető önkezével vet-e véget az életének vagy más segíti át a túlvilágra. A vers szomszédságában az előbbi eshetőséget valószínűsítjük. Azt, hogy sejtésünk később beigazolódik-e, tiszteletlenség lenne elárulni, mivel krimiről van szó. A verset és a regényt a hangulatváltáson és az öngyilkosság gondolatán kívül leginkább az utazás, az alföldi vonatút motívuma köti össze. Dávid Veronika kétszer is vonatra száll a történet folyamán: először Budapestről utazik haza, Ókanizsá- ra, másodszor pedig otthonról tesz villámlátogatást Szabadkán. Ahogy az a kaland- és ti- toknarratíva tradíciójára valamennyire is ráhagyatkozó regényekre jellemző, az utazás fontos, olykor sorsdöntő találkozásokat és meglepő fordulatokat hoz a hősökéletébe. Alighogy a szabadkai gyors kigurul a Keleti Pályaudvarról, Verőn egy könyvet vesz elő a táskájából, s teljesen belemerül az olvasásába. A magát titkon „első női magánvizsgálónak” tekintő lány a jelek alapján tévesen azonosítja egyik útitársát. Felsüléséért valamelyest az éppen olvasott könyv felelős: Conan Doyle A feltámadt detektív, ez áll a címlapon. Kiderül, a férfi is ismerője az angol detektív kalandjainak, s így összegzi az eset tanulságait: „[...] Holmus csak egy van. Mi, közönséges halandók, közönséges agyvelőnkkel csupáncsak Vadszán doktorok lehetünk.” Amikor „Sherlock Holmes bukott tanítványa” elbúcsúzik a férfitól, még nem sejti, hogy az később milyen fontos szerepet játszik abban a gyilkossági históriában, amelybe a lány újfent belekeveredik, immár gyanúsítottként. Emiatt száll később titokban vonatra, hogy kövessen egy Szabadkára vezető nyomot. Nem tudja, merre keresse a mozit, végül - minden racionális megfontolás nélkül - úgy dönt, hogy egy sétáló idős házaspárt fog követni, hátha azok a helyes irányba vezetik: „Az öreg hölgyet egyik oldalról a férje, másik oldalról egy fekete hajú, csúf, negyvenes nő támogatta, divatjamúlt, zöld tollas kalapban, kezében egy üres madárkalitkát himbálva. »Bizonyára a leánya« - gondolta Verőn, és kedvét azonnal elrontotta, hogy a kalapos nőről a saját anyja vén- lány-jóslatai jutottak eszébe.” Diszkrét, de felismerhető allúzió: az ókanizsai magánvizsgáló a hazafelé tartó Vajkayékba botlik, s rövid ideig a nyomukba ered. Az általa ugyan nem, de az olvasók által jól ismert Pacsirtában pedig saját, nem éppen örömteli sorsát látja előrevetülni. Végezetül még egy, kérdésre kifutó rövid töprengés. Az első regényből tudjuk, hogy Dávid Veronika egy „nemrégiben feltűnt ifjú költő, Kosztolányi Dezső vékonyka kötetét”, A szegény kisgyermek panaszait kapta ajándékba egyik udvarlójától, aminek legalább annyira megörült, mint egy drága ékszernek. Az is ismeretes, hogy rendszeres olvasója a Nyugatnak. Mivel a történet 1912/13 fordulóján játszódik, nem teljesen alaptalan a feltevés, hogy a lapban 1912. július 1-jén megjelent verset, a Pipacsos, alföldi út, forró délutánt is olvashatta - sőt, elvileg már a művet tartalmazó, Mágia című kötet is megfordulhatott a kezében. Vajon eszébe jutott-e a szöveg, amikor pontot tett a szövevényes gyilkossági ügy végére? A magyarított ábécéskönyvek kiadói gyakran elfeledkeznek arról, hogy az idegen nyelv logikája még a fordításon is átsejlik és zavaró lehet Barátságos ösvények a gyerekeknek szánt betűrengetegben Kisgőzös. Csehy Hóra (6 éves) rajza. POLGÁR ANIKÓ „Én minden könyvemet fejből tudom” - mondja Jani- kovszky Éva Már iskolás vagyok című művében az évvesztes, ezért az iskolába egy évvel korábban kerülő Danit irigylő Pöszke, arra célozva, hogy tulajdonképpen nem is kell megtanulnia olvasni. A dacos Pösz- két persze titokban nagyon is érdeklik a betűk, s mikor „mi- rejót” játszanak az áruház előtt, kénytelen elismerni, hogy nemcsak a könyvek, hanem „az utca is tele van betűkkel”. A mai gyerekek többségét az iskolára előkészítő, a betűket játékos módon megismertető segédeszközök tömege veszi körül: betűk az építőkockákon, ábécés kirakok, matricás munkafüzetek és kifestők, készség- fejlesztő játékok, memóriakártyák, nem is beszélve a számítógép billentyűzetéről; de természetesen az utcai feliratok vagy akár a parkoló autók rendszám- táblája is spontán gyakorlási terepet jelenthetnek. A motiváció persze elsődleges, hiszen nem biztos, hogy az élénk színhatásokhoz, viliózó képekhez szokott gyerekek szívesen lapozgatnak egy fekete-fehér vagy alig néhány színes rajzot tartalmazó olvasókönyvet. De a vizuális hatás is megtévesztő lehet, különösen az idegen nyelvből magyarított ábécés könyveknél, melyek kiadói gyakran elfeledkeznek arról, hogy az idegen nyelv logikája még a fordításon is átsejlik, és zavaró lehet a betűket tanuló gyerek számára. Az Alexandra Kiadónak például van olyan olaszból fordított ábécéskönyve, melyben az egyes betűkhöz rendelt képek alapján az olaszul tudók fel tudnák mondani a megfelelő olasz szavakat az eredeti könyv ismerete nékül is, a magyar változat szavai viszont (melyeknek az adott képekhez, ám egy másik nyelv szókészletéhez kellett igazodniuk) gyakran keresettek (az U betűhöz például az UNIFORMIS szó kapcsolódik), vagy a kezdő olvasó számára az idegen kiejtés ismerete nélkül kiolvashatatlanok (a J betűre a könyv a követekező példát hozza: „Nagyszerű sport a JUDO”). Találkoztam olyan, csehből magyarított iskolaelőkészítő munkafüzettel is (Albatros Kiadó), amely egyik feladatként a végrím jelenségét tanítja a gyerekekkel, s a megadott képek alapján a kétsoros versikék egyik rímszavát kellene megtalálniuk. Az eredetileg feltehetően szórakoztató, játékos feladat a magyarban nemcsak a bugyuta rímek miatt sikkad el, hanem azért is, mert a magyar szövegben az adott szavak nem is kerülnek rímhelyzetbe. Az üdítő kivételek közé tartozik például a Tessloff és Babilon Kiadó Kisgőzös kirakókönyve, melyben az ábécé megtanulását négy puzzle segíti, s a puzzledarabkáknak nemcsak a képes felülete, hanem a hátoldala is szerepet kap. Az első képnek - mely egy kisgőzöst és egy iskolai táblát ábrázol - a kirakását könnyebben elvégzi az a gyerek, ató a betűtáblázat egyes elemeihez rendelt, lerajzolt fogalmakat s a betűképeket megjegyezte, mert a puzzledarabok hátoldalán az egyes betűk találhatók, a felület pedig, melyre a darabokat rá kell helyezni, a fogalmakat ábrázolja. Az A betűt az alma rajzára kell fektetni, a Z betűt a zebráéra, míg a kisgőzösös kép teljesen el nem takarja az ábécés feladat elemeit. Persze a betűket nem kell feltétlenül könyvekből vagy munkafüzetekből tanulni: akár gyurmából is elkészíthetjük vagy a homokba is rajzolhatjuk őket. Ez még akkor is hatásos lehet, ha a gyerek, akár Pöszke, nem is érti meg feltétlenül, hogy mindez „mirejó”. SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
