Új Szó, 2013. augusztus (66. évfolyam, 177-202. szám)

2013-08-17 / 191. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. AUGUSZTUS 17. ___________________________________________________________Szombati vendég 9 Gu bík Ági: „Magyarországon a mai napig kívülálló vagyok. Bár egy nyelvet beszélünk, nekem egészen más a színészi gondolkodásom..." Cseh film után szlovák improvizációs játékok Főszerep egy bemutatás­ra váró szlovák filmben. Főszerep egy most lefor­gatott cseh filmben. Négy férfi mellett az egyik nő egy új szlovák színpadi improvizációs játékban. Gubík Ági három ország színésznője. Mindennapi élete Budapesthez köti, a televíziós Hacktion óta azonban hol szlovák, hol cseh közegben dolgozott. SZABÓ G. LÁSZLÓ Neki ez így természetes. Há­rom nyelven játszani. Mindig ott, ahol neki való feladat vár­ja. Szerep és szerep között csak minőségbeli határvonalat húz, földrajzit soha. Zárkózott, álmodozó, elein­te kiismerhetetlen lány volt a pozsonyi színművészeti főis­kolán, nyilatkozta évfolyam- társai közül az egyik, Marián Miezga. Saját világából nehe­zen tudták kimozdítani. Ez valóban így volt. Időbe telt, míg megnyíltam. Nagyon szűk volt az a világ, ahonnan érkez­tem. Pozsony Zselízhez képest világvárosnak tűnt. Főiskolai osztálytársaim sokkal szaba­dabban mozogtak. Sokáig úgy éreztem, képtelen vagyok fel­venni velük a versenyt. Ott áll­tak a szép ruháikkal, gyönyörű cipőikkel, finom parfümjeikkel, albérleteikkel, én meg számol­gattam az aprómat, hogy meg­engedhetek-e magamnak két deci gyümölcslevet. Abból az­tán, amit otthonról hoztam, ké­sőbb nagyon sokat merítettem. A legelején viszont ott álltam bénán, miközben mindenki csil­logott körülöttem. Jöttem ártat­lanul, mindenféle értelemben. Lányként, nőként, pályakezdő­ként egyaránt sutának éreztem magam. Sallangtalan voltam, ami viszont jól jött a színpadi munkához. Akkor még persze ezt sem tudtam. Bámultam a többieket, és sokáig azt gondol­tam, mindenki rajtam nevet. Azok közül a lányok közül, akik velünk kezdtek, senki sincs már a pályán. Másodévtől már elég sokat forgattam, de egyik filmet sem mertem megnézni, mert azt hittem, nagyon rossz vagyok bennük. A mai fejemmel szíve­sen tartanék ugyanitt. Úgy ját­szani valamit, hogy az egészről még nem tudok semmit. Olyan­kor nagyon ösztönös dolgokjön- nek elő az emberből. Marián Miezga mellett ott volt Vlado Kobielský, Lukáš Latinák, Jakab Róbert, Nádas- di Péter, Juraj Kemka. Nagyon erős osztály volt ez. A fiúkkal csak később kerül­tem bizalmas kapcsolatba. Sze­relmi viszonyba viszont egyikük­kel sem, pedig nagyon figyeltek. Később a tiszteletüket is sikerült kivívnom, talán éppen azzal, hogy már akkor is tartásom volt, engem nem lehetett kézről kéz­re adni. Emlékszem, elsőben még az is téma volt köztük, hogy mi van, ha engem nem is a fiúk vonzanak. Azt firtatták, miért nem engedem közel magamhoz egyiküket sem. Nyilván éreztek valami szexuális kisugárzást be­lőlem, csak nem értették, miért nem nekik szól. Sokáig foglal­koztatta őket, hogy mi lehet a baj. Pedig csak az volt a „baj”, hogy tizennyolc éves voltam. Ki felé nyitott aztán első­ként? Nádasdi Péterrel már ismer­tük egymást a Tompa Mihály- szavalóversenyről. Az első fél év­ben vele voltam a legszorosabb kapcsolatban. Később Lukáš Latinákkal és Jakab Robival, aki az identitásához, a magyar gyö­kereihez általunk találta meg az utat. Vlado Kobielskýval másod­évesként két hetet töltöttünk a dubrovniki színházi fesztiválon. Kétszemélyes darabunkat, a Brutális szerelmet egy horvát lány rendezte, neki köszönhető­en kaptuk a meghívást. Marián Miezgát inkább tiszteltem, kez­detben ő állt a legtávolabb tő­lem. Ezért is lepett meg egy ész­revételével. Másodévben Martin Huba, aki Emília Vášáryovával volt az osztályvezető tanárunk, azt mondta, ő most senkiről nem mond semmit, értékeljük egymást mi magunk. Mondjuk meg, hogy az elmúlt másfél év alatt szerintünk ki fejlődött a legtöbbet. Marián pedig engem nevezett meg. Hogy kinyíltam, kislányból nő lett belőlem. Nyil­ván valami olyat mutattam a színpadon, ami addig is bennem volt, csak nem tudott előtörni. Véletlen, hogy Juraj Kemkát említés nélkül hagyta? Vagy ez volt a legmagasabb fal, amit le kellett döntenie? Volt egy konfliktus köztünk, amit aztán tisztáztunk, és elné­zést kért. Játszani nagyon sze­rettem vele, emberileg azonban nem került soha igazán közel hozzám. Annak ellenére, hogy férfiként még vonzónak is ta­láltam. Abból a figurából, akit a Komámasszony, hol a stukker?- ben játszik, szerintem van benne valamennyi. Kiváló színész, a csodálatom megmaradt iránta, de emberi vonásai révén Lukáš Latinák és Jakab Robi került a legközelebb hozzám. És most annyi év után ismét együtt játszik ezzel a csodás csapattal. Egy új színpadi imp­rovizációs játék, a Kukucskáló egyik szereplője. Szlovákia különböző városaiban már nagy sikerrel vendégszerepei­tek, s most a Szlovák Televízió is belép a játékba. Hogyan ke­rült bele ebbe a páratlan elő­adássorozatba? A fiúknak jutottam az eszük­be. Eperjesen, Kassán és Pös- tyénben már négyszáz-ötszáz néző előtt szerepeltünk, és mondhatom, óriási sikerrel. Ne­kem ez egészen újfajta dolog, egy izgalmas színészi tréning, hiszen teljesen másvalamit kí­ván, mint egy hagyományos előadás. Féltem is tőle nagyon. Nem voltam benne biztos, hogy ez nekem menni fog. Kiestem a szlovák nyelvből, „beugrós” tapasztalataim pedig nincse­nek. Meg is egyeztünk a fiúkkal rögtön az elején, hogy bármikor szólhatnak, hogy nekem ez nem megy, s akkor azonnal kilépek. De nekem ez megy! Nyilván nem akkor vagyok a legjobb, amikor hirtelen egy szlovák szó­lásmondással, szójátékkal vagy dalrészlettel kell előrukkolnom, hanem amikor hirtelen kell ér­zelmeket váltam. És humort is tudok belevinni, s talán egészen mást, mint a többiek. A karakte­rek adottak, csak a szituáció vál­tozik a játék során. Ebben külön­bözik a Kukucskáló a Beugrótól. Én egy olyan lány vagyok végig, aki kisvárosból jött, színésznő akar lenni. Kicsit naiv, kicsit bu­tácska, ám a fiúk el vannak ájul­va tőle, mert nagyon jól hasz­nálja a szexuális kisugárzását. S amikor éppen nem értem, hogy mit akarnak tőlem, ott jöhet a félreértésekből adódó helyzetek humoros sorozata. Most, hogy gyakrabban jár haza, és Pozsonyban is több­ször megfordul, milyen érzé­sekkel sétál végig a régi ut­cákon, amelyekhez négy év kútja, keserve, öröme, szépsé­ge köti? Mindig azt érzem, amikor ide jövök, hogy megszakad a szívem. A főiskola nagyon fon­tos időszaka volt az életemnek. Mindig ezekhez az élményekhez térek vissza. Ezt otthon sem tu­dom jól elmagyarázni a szüle­imnek. Még mindig nem értik, miért húzok én annyira errefelé. Szlovák film, cseh film, most ez a színpadi lehetőség... egysze­rűen ez áll közel hozzám, ez az igazi közegem, ott érzem azt, hogy hazajöttem. Magyarorszá­gon a mai napig kívülálló va­gyok. Bár egy nyelvet beszélünk, nekem egészen más a színészi gondolkodásom. De hiszen elfogadták, befo­gadták, nem kell megkérdő­jeleznie magát az ottani szak­mai körökben. Jól is érzem magam, sok szép dolgot csinálhattam, mégis azt mondom: azt a fajta színészi gondolkodást, amit Szlovákiá­ban és Csehországban tapaszta­lok, jobban a sajátomnak érzem. Ez itt kevésbé öncélú, kevésbé felszínes. Itt fontosabb a part­ner, sőt a humor is. Az Indián nyár című szlo­vák film bemutatójára októ­ber közepén kerül sor. Erről már beszéltünk korábban. A Jifí Svobodával forgatott ho- lokauszt-történet, Az utolsó kerékpáros forgatását a múlt hónapban fejezték be. Eddigi pályám legfontosabb filmje ez. Márciustól júliusig for­gattuk, igazi nagy mozi. Tíz év története egy zsidó családban. Félj és feleség, plusz egy örök- befogadott keresztény kislány. De amikor örökbe fogadjuk, még nem sejtjük, hogy ebből ké­sőbb mekkora baja származhat. Hogy miattunk kell végigjárnia egy szörnyűséges utat. Valós történet alapján született a for­gatókönyv, Izraelben él a nő, akivel ez megesett. Jirí Svoboda álmaim rendezője. Keveset be­szélt, mégis mesterien irányított bennünket. Nem hagyott ben­nünk soha semmilyen kételyt a játékunk kapcsán. A férjemet játszó partneremről is hosszasan tudnék beszélni. Beleszerettem. Eleinte skizofrén helyzet volt. Nem tudtam eldönteni, volta­képpen kibe vagyok szerelmes. Simonba, a történetbeli férjem­be, vagy az előttem álló kollégá­ba, Petr Štépánba. Terezínben forgattunk. Már közeledik az auschwitzi transzport, mi még nem tudjuk, hogy az a vég, bi­zonyos információk ugyan már eljutottak hozzánk, de az még nem, hogy ez lesz a biztos ha­lál. A kislányunkat egy másik transzporttal akarják elvinni tő­lünk. Tehetetlenség, düh, lelki­furdalás, amit érzünk. A végén a férjem úja be a nevét, hogy őt vi­gyék el, ne a gyereket. Salamon énekéből idézgetünk egymás­nak a búcsú során. Semmi pá­tosz, nem a súás-rívás a lényeg, hanem hogy ennek a két ember­nek, férjnek és feleségnek testi- leg-lelkileg milyen erős köze van egymáshoz. Ehhez pont jól jött, hogy Petr és én szereljük, hogy már akkor is szerettük egymást. Jifí Svoboda meg sem tudott szólalni a felvett jelenet után, csak odajött, és megölelt min­ket. Akkor döbbentem rá, hogy többet adtunk, mint amit ő kérni mert volna. Sok ilyen szép jele­net van a filmben. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a lehetőséget megadta nekem. Az ősz is tartogat már vala­mit? Egyelőre semmit. A Hackűont befejeztem. Gréta karakterét egyszerűen kiírták a sorozatból. Nem is sajnáltam, így legalább egyedül a cseh filmnek élhet­tem. Lelkileg nagyon kimerítő volt. A forgatás szüneteiben viszont sokat nevettünk. Volt velünk egy ortodox zsidó Prágá­ból. Ó ügyelt arra, hogy minden autentikus legyen a filmben. Az után a jelenet után, amikor utol­jára szeretkezünk a férjemmel a gyönyörű villánkban, és másnap elindulunk a halálba, azt mond­ta, az ortodox zsidóknál a pén­tek a szeretkezés napja. Az egész stáb számára szlogenné vált, hogy péntek van, szexeim kell! Ez volt a szelep, miközben iszo­nyú nehéz jeleneteket vettünk fel. Visszatérve az őszre, tényleg nem tudom, mi lesz. Rettegek a bizonytalanságtól, de olyannyi­ra, hogy sokszor dúekt állítom magam ilyen helyzet elé, mert ez szabadsággal is jár, nemcsak feszültséggel. Ezért aztán elfo­gadom, mint nyugalmi állapo­tot. Tudom, hogy holnap nincs semmi, mégis óriási erőt érzek magamban. A színész sosem fél­het. Már megfigyeltem: amikor teljesen lenullázódik a számlám, mindig bejön valami. Most pél­dául kortárs szerzők novelláit olvasom fel a Kossuth rádióban. Ez a műfaj is izgat, amikor csak a hangommal játszhatok. Emília Vášáryovával, akivel főiskolásként A zenekar című Anouilh-drámában játszott, mikor találkozott legutóbb? Peter Mankovecký búcsúzta­tásán. Mennek el az emberek... Müan Čorba a rektorunk volt, a Férfiregény című cseh filmben ő tervezte a jelmezeinket. Szü­letett européernek ismertem. A szellemiségét adta át nekünk. Peter Mankovecký a főiskola első két évében színészmester- ség órákon dolgozott velünk, lányokkal, aztán már csak a fiúkkal. Nádasdi Péter juttatta eszembe egy mondatát a teme­tése napján. Együtt kávéztunk páran a főiskola első évében, amikor Juraj Kemka azt kérdez­te tőlünk: „És ti ketten, miért nem mentetek Budapestre ta­nulni?” Mire Mankovecký fel­állt, és keményen rászólt: „Ezt még egyszer elő ne hozd!” A védelmünkre kelt. Nekünk meg sem kellett szólalnunk Petivel. Ami pedig Milkát illeti: nekem a főiskolán végig ő volt a leg­fontosabb. Ha egy pici nőiesség van bennem, akkor azt tőle ta­nultam. „Nagyon komolyan kell ezt csinálni, de nem kell halálo­san komolyan venni” - mondta a pályával kapcsolatosan. Ezt egy életre megjegyeztem. Hogy meg kell maradni egészséges embernek, de ha kell, az őrültet is el keE tudni játszani. A cseh kollégák kérdezték tőlem Prá­gában, hogy ti vívni, lovagolni, zsonglőrködni is tanultatok a főiskolán? Nem, nem tanultunk, mondtam, de hogy „odtyiálto” kell játszani, azt Milka rendesen belénk verte. Odtyiálto? Van hozzá kis magyarázat? Másodévesek voltunk. Mar­tin Huba a fiúkkal foglalkozott, mi Szent Johanna monológját vettük Milkával. Nagyon fáradt volt, este nyolcra jött színész- mesterség órára, egész napos forgatás után. Láttam rajta, hogy ideges, türelmetlen, nem is hagyta, hogy végigmond­jam a monológot. „Nem, nem, nem, így nem lehet - csattant fel a hangja. - Ágika, ez kevés! Muszís odtyiálto! Innen kell, hogy indíts!” - és az ölére mu­tatott. Hirtelen úgy felspannol- ta magát, hogy már nem tudott leállni. „El tudjátok képzelni, milyen, ha az ember a vonaton szeretkezik? Szerelmeskedte­tek már valaha egy kupéban?” S ebben az érzelmüeg erősen felhevült állapotban egyszer csak felhúzta magán a pulóvert, és csupasz mellét háromszor is megmutatta azzal folytatva, hogy: ,A nézőnek mindent meg kell mutatnotok. Mindent!” Ezt sem fogom elfelejteni soha. Hogy a szexust igenis bele kell vinni a játékba. Hogy onnan kell indítani. „Odtyiálto!”

Next

/
Thumbnails
Contents