Új Szó, 2013. augusztus (66. évfolyam, 177-202. szám)

2013-08-07 / 182. szám, szerda

Horgász 15 www.ujszo.com ÜJ SZÓ 2013. AUGUSZTUS 7. HETI TIPP Görbüljön a bot! Kétségtelen, hogy a nyári kánikulában van igazán értelme az éjszakai horgászat­nak. (Nem véletlen, hogy a horgászrend szerint éppen július 1-től szeptember 31-ig engedélyezett a folyamatos éjjeli peca.) Legnagyobb előnye, hogy nem kell hajnalban kelni, kapkodva indulni, le ne késsük a leg­jobb órákat. Máig feledhe­tetlen kölyökkorom izgalma, amikor este már gyúrtuk a tésztát, főztük a kukoricát, és pirkadatkor már ott ügettünk a tó partján, hogy a lehető legjobb helyek egyikét tudjuk elcsípni. Aztán a napkeltét a tó fölött, amikor az első sugarak bearanyozták a völgyet, vagy amikor itt is, ott is ugrani kezdtek a pontyok a pirkadatban. A hajnali köd gomolygását a tó fölött, a szárcsák csörtetését a nádasban. Az éjszakai kelésnek azonban megvolt az a hátránya, hogy a késő délelőtti órákban már igencsak darvadoztunk az álmosságtól. Ahogy koroso­dik, úgy kényelmesedik az ember. Talán ezért is várom évek óta a nyarat, amikor végre folyamatosan lehet pecázni, és nem kell éjfélkor félretenni a botokat. Az esti kiruccanásnak másik előnye, hogy a késő délután, estefelé vízbejuttatott etetésre haj­nalban beállnak a halak. Az sem utolsó élmény, amikor az éjszakai sötétben az úszó bóbitájára tűzött világító patron kiemelkedik, majd elmerül, és elindul a víz alatt. A legszebb mégis az egész­ben a hajnali ébredés, amikor madárcsicsergésre eszmél az ember, kinyújtóztatja gém- beredett tagjait, megissza az első kávét, és hallgatja a természet hangjait. A hajnali madárdal isten egyik legnagyobb ajándéka. Ehhez társulnak a víz neszei: a kis­halak csobogása, a közéjük csapó ragadozó durranása, a mámák és keszegek loccsa­násai, a pontyok zurbolása. Nincs az az égi muzsika, amely mindezzel felérne a horgász számára. Ha csak tehenük, éljük át az éjszakai horgászat vará­zsát. Aki gyakorolja, vagy csak egyszer is próbálta, tudja, nincs ehhez fogható élmény, (kövi) Az elbizakodottság rossz tanácsadó, avagy miért nem érdemes pontyozni a legnagyobb hőségben Kínlódás, kánikulában Nem jó jel. Ezek ma nem esznek. Nincs is kapásom. Amikor a nap kissé dé­lebbre vonul, és árnyékba kerül a szemközti hely, áthurcolkodok az öböl túloldalára, ahol tisztább a felszín. Innen kissé messzebb vannak a bedőlt fák, a part men­tén sorakozó sűrű bokorsortól is nehéz dobni, de csak bepöccin­tem az úszót és a nagy gimyóval felcsalizott horgot. Olyan közel a bokrok elé, hogy szinte ciró­gatják az úszót a fűzlevelek. Hiába. A fa felől közben akkora „Mindenkinek azt szok- tad tanácsolni, ne menjen horgászni ilyen időben.” - mondja a párom, amikor látja a készülődésemet. Odakint szubtrópusi a hő­ség, a higanyszál köze­lebb jár a negyven fokhoz, mint a harminchoz; ép­eszű ember ilyenkor ott­hon hűsöl, és nem erőlteti a horgászatot. KÖVESD! KÁROLY Ám beszélhet az embernek a jobbik fele, ha már egyszer bein­dult! Nincs az az erő, amely visz- szatartaná. Sem az égből potyo­gó cigánygyerekek, sem azok a bizonyos vasvillák. Menni kell, és kész. Pedig a józan ész meg­próbálja felülírni a képzeletet, amely ott lebegteti a tekintet előtt a merülő úszót, a hal súlya alatt görbülő botot, a kirohanó ponty erejétől muzsikáló orsót. Mindhiába. Reggel hat óra táj­ban a tó partján kajtatok a keskeny ösvényen, a nya­ralók kertje mögé kihajigált szemét, száraz gallyak és zöld­hulladék kupacait kerülgetve. Elképesztő ez az önzés, amivel az emberek teliszemetelik a kör­nyezetüket. Miközben a kertecs- kéjük a szemük fénye, szorgosan öntözgetnek, nyesegetnek, ka­lapálnak egész nap, a szemetet nemes egyszerűséggel kitúrják a tópartra. Ennél is elszomorítóbb lát­vány fogad azonban az öbölnél, ahová rendszeresen járok. A víz színét vastagon borítja a pollen­ből, algából, moszatból összeállt sárgászöldes trutyi. A mostaná­ban dél felől fújó szél a tó összes mocskát és biológiai hulladékát itt dúcolta föl, ebben a falatnyi öbölben. Hát, ezen a szőnyegen nehéz lesz horgászni, gondolom, hiszen itt még az úszó sem képes elmerülni, nem a horog! Állok, mint szamár a hegyen. Nincs mese, túl kell dobni raj­ta, morfondírozok. A másik lehe­tőség az öböl túloldalán kínálko­zik, ám oda ezerrel tűz a nap, ott főnék meg a saját levemben. Ma­radok itt. Hintek némi kukoricát a bokrok elé, és kezdetét veszi a kínlódás. Az átdobás nem okoz gondot, az úszó odapottyan a tiszta helyre, a bokrok elé, a zsi­nór szépen elfekszik a szőnyeg tetején. Működik ez, gondolom. Vagyis működne, ha az úszó dobás után feljönne a felszínre. Nem jön fel, makacsul elmerül, és nem dugja ki a bóbitáját. Ki­húzom a szereléket, megvizsgá­lom a karabinert - direkt úszó­zásra valót tettem fel -, és újabb dobás következik. Úszó le, mint a nyeleden balta, és hiába rán­gatom. Kitekerem, egyszerűbb karabinerbe akasztom az úszót, nagyobb cseppólmot teszek jel­zőnek, és láss csodát, a bóbita kiemelkedik. Az is lehet, hogy kissé vastag a zsinórom, de ezen a helyen, a bokrok mentén nem lehet finomkodni. A vastagabb zsinórt, fenekező pontyozó botot viszont nehéz összehangolni a pillekönnyű úszóval, kis csepp- ólommal. Egyszer próbálkoztam itt matchbottal, huszonkettes zsinórral; több kapásom volt, de egy pontyot sem tudtam kiszed­ni a vízből. Hanem a víz olyan döglött, mint egy háromnapos lótetem. Pontosabban előttem, az öböl­ben nem történik semmi, mert a tó közepén jókora loccsaná­sok borzolják az idegeimet. Fürdik a ponty, akár a népdal­ban a keszeg. Itt szeretnek hűsölni gilisztát, hátha megismétli a rab­lást. Hiába. Kapás egy szál se. A Egy héttel korábban fogott háromkilós tükrös M és négykilós tőponty buboréksorok törnek a felszín­re, hogy elkerekedik a szemem. Valami nagy marha állat mozog ott. Amikor egy jókora fekete hát merül fel, és egy hatalmas farok is felcsapódik, nem bírom megállni, hogy ne oda dobjak. Csakhogy a fa és köztem alatto­mos gallyak meredeznek a víz alatt. A gallyak meg a bedőlt fa között talán egy négyzetméteres tiszta terület. Ha oda dobok, hal nélkül ki nem veszem a szerelé­ket. Mondjuk, hallal is nehezen. Próba, szerencse. Szépen beül az úszó, mozdulaüanul kukucs­kál, sokáig. Egyre fogy a türel­mem. Természetesen elakadok, s mindenestől beszakadok. Közben a tó közepén önfeled­ten locskolnak a pontyok, és a hőségben egyre fogy az oxigén. Már a puszta lélegzés is megter­helő, pedig árnyékban vagyok. Ám a halaknak nem kell se a gimyó, se a friss, se az ízesített kukorica, se a csonti. Felmar­kolom a hátizsákot, mentőt, kisszéket, botot, s visszafújtatok az előző helyre, lévén ott újra árnyék. Alig ülök néhány perce, amikor a trutyi felburványlik előttem, és falatnyi tiszta helyet rúg szét a bokrok alól kitörő harcsa. Oda pöttyintem a vastag szerző felvételei) Az úszót pedig szép lassan kör- beöleli a szőnyeg. Ismét elaka­dok, s ahogy cibálom ki a szerelé­ket, az akadó enged, és az egész vercajg elzúg a fejem mellett, s' a nyárfán landol, fölöttem. Hiá­ba rángatom, fel kell másznom a parton, közelről próbálkoz­ni. Gebeszkedek, már centikre van a kezemtől a lehúzott gally, amikor megcsusszan a lábam, dobok egy hátast, és leszánkázok a partra. A botot magasba tartva próbálom védeni, ezért a hátam viszi el a balhét. Trikóm kiszakad a hátam közepén, a kis táskában lapuló mobiltelefon darabokra válik az ütéstől. Összerakom, működik. Minden működik, csak a peca nem. Egyre sűrűbben sóhajto- zok, és arra gondolok, hogy ma nem ide kellett volna jönni, ha­nem folyóra. Pergetni például. Domolykókat, balinokat hajtani. De hát azt hittem, hogy ezen a Az úszót simogató fűzlevelek helyen bármikor tudok halat fog­ni. Eddig így is volt, ma azonban minden reményt és számítást áthúzott a hőség. Ezen a helyen eddig szakmánybán fogtam a szép pontyokat, és kissé elbíztam magam. Ez most megbosszulta magát. Rövidre fogva: délutánig volt vagy három beszakadásom, ütöttem néhány luftot (kisha­lak), előadtam, hogyan kell nyári bobpályán edzeni (még jó, hogy senki sem látta), és ismét gazda­gabb lettem egy tanulsággal. Ha már más véleményére nem ad az ember, legalább a józan eszére és a tapasztalataira hallgasson, és kánikulában ne pontyozzon. Vagy ha mégis, akkor ne nap­közben, hanem este, éjjel vagy pirkadatkor. Mitől szálkásodhat a zsinór? AJÁNLÓ Szinte valamennyien talál­koztunk már a horgászat bosz- szantó kísérő jelenségével, amikor sorozatosan elszakad a zsinórunk, és későn vesszük ész­re az okát: sérült, kiszálkásodott zsinórral pecázunk. A zsinór rongálódása a dobások zavar­talanságát is megnehezítheti, de végső soron szakadást, ezzel együtt halvesztést eredményez­het. A dolgot leggyakrabban az orsó zsinórvezető görgője okoz­za, amely a sok használatban megkopik, vagy a peremorsó dobjának a széle, melyen az évek során mechanikai sérülé­sek fordulhatnak elő. Esetleg a horgászbot gyűrűinek sérülései. Hetek óta járok egy halastóra pontyozni, ám az utóbbi napok­ban rengeteg kellemetlenséget okozott a zsinór szálkásodása. Először arra gondoltam, hogy mivel a nagyobb pontyok szinte azonnal a bokrok közé menekül­nek, talán a gallyak közti súrló­dás okozza a damil „szőrösödé- sét”. De miután ujjaim között éreztem, hogy nem csak az utol­só métereken reszel a zsinór, az orsóra kezdtem gyanakodni: talán a zsmórvezető görgője okozza a jelenséget. Ennek el­lentmondott, hogy nem minden szakaszon és nem egyenletesen volt feslett a zsinór. Mindent tü­zetesen átvizsgáltam az orsón, amely öreg, de nagyon meg­bízható szerszám, és sajnálnám kidobni. Aztán egy pillantást vetettem a botra, és megállt bennem az ütő. A vadonatúj szörfbot zsinórvezető gyűrűi el­képesztően piszkosak voltak. Nem is értem, hogy kerülhette el a figyelmem, hiszen a tó vize tele van pollennel és moszattal, s ezek mindenre rátapadnak, és rászáradnak. Amikor ujjbegy- gyel tüzetesen végigvizsgáltam a gyűrűket, elszömyedtem: mintha cementbe mártották volna valamennyit! A sok piszok úgy megkötött rajtuk, mint a beton. Ez okozta tehát a zsinór szálkásodását. Nedves szivacs­csal percek alatt megtisztítottam a gyűrűket, majd száraz rongy- gyal gondosan megtöröltem őket. A zsinór szálkásodása egy csapásra megszűnt. Azóta min­dig ügyelek a bot, s főleg a rajta levő fülek tisztaságára. (- kk -)

Next

/
Thumbnails
Contents