Új Szó, 2013. július (66. évfolyam, 151-176. szám)

2013-07-27 / 173. szám, szombat

Szombati vendég www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. JÚLIUS 27. Theodor Pišték: „Ha elsőre nem sikerült valami, újra kezdtem. Csak akkor adtam ki a kezemből, amikor ki mertem mondani, hogy jobb már úgysem lesz." Oscar-díja után a Kristályglóbuszt is elnyerte Oscar-díj a Milos Formán­nál forgatott Amadeus kosztümjeiért. Cesar a Valmontért. Kristálygló­busz Karlovy Vary idei fesztiválján a világ film- művészetének gazdagítá­sáért. Theodor Pišték. Kelet-Európa egyetlen kosztümtervezője, akit díjazott az Amerikai Filmakadémia. SZABÓ G. LÁSZLÓ Képzőművészeti diplomával a zsebében profi autóversenyző lett, a kosztümtervezés csak úgy mellékesen jött az életébe. Fő­iskolai évfolyamtársa František Vláčil felesége lett, így került kapcsolatba a már fiatalon is nagy tehetségű filmrendezővel. Fehér galamb című filmjében eleinte csak annyi dolga volt, hogy hitelesen berendezzen egy szobrászműtermet. Vláčil aztán rábeszélte, hogy tervezze meg a kosztümöket is színészei szá­mára. „Ne izgulj, elég lesz, ha trikót és farmernadrágot adsz rájuk!” - biztatta az elsőfilmes festőművészt. Fest még egyáltalán, vagy már letette az ecsetet? Hogyne festenék?! Ezt nem lehet abbahagyni. A hivatali munkát igen, azt meg is utálja az ember. Betölti a hatvanötöt, és boldogan vonul nyugdíjba. Képet festeni még mindig ha­talmas boldogság számomra. Mint régen. Az én kezemből úgy fog kiesni az ecset. Majd ha meghalok... František Vláčilról szeret­ném hallani. A Marketa La- zarová és A méhek völgye mind a mai napig csoda szá­momra. Nála jobb baráttal nem ta-. lálkoztam. Őszintén mondom. Nem ismerek még egy embert, akinek olyan mennyei természe­te lenne, mint amilyen neki volt. Az intelligenciája is rendkívüli­vé tette. A képzőművészethez, az esztétikumhoz olyan érzéke volt, hogy engem is lenyűgö­zött. És mindig mindenkinek segített, ha kellett. Sokszor úgy, hogy az illető nem is tudta, hogy ő állt a dolgok mögött. Egyet tudtam csak a szemére vetni. Ivott. Sokat. Sajnos túl sokat. A Marketa Lazarovában és A méhek völgyében a közép­kort kellett megjelenítenie kosztümökben. Élvezte? Ha azt kérdezné tőlem, me­lyik filmemre vagyok a legbüsz­kébb... ... nem kérdezem, mert sej­tem. Az Amadeusra. Mindenki azt hiszi. Ez az Os­car ereje. De nem! Életem leg­szebb filmes munkája a Marketa Lazarová. Pedig a forgatás iszo­nyúan megerőltető volt. Főleg akkor, amikor hóban, fagyban, viharban, sárban, nyirkos hi­degben dolgoztunk. De min­denki, akinek része van ebben a filmben, tudása maximumát vitte bele. Valahogy mindannyi­an úgy éreztük, egy rendkívüli mű születésénél asszisztálunk. Ugyanezt éreztem később az Amadeus felvételeinél is. Nem tudom megmondani, miért, ná­lam mégis Vláčil filmje vezeti a listát. Lehetett volna filmszínész is, ha nagyon akarja. Édesap­ja nyomdokain ügyesen célba ért volna. Épp ezt nem akartam. Az ő nyomában lépdelni. Hallgat­tam én így is eleget, hogy ha például cipészmester lett volna az apám, aligha kerültem volna be a barrandovi filmekbe. Pro­tekciós gyereknek hittek. Sem a film, sem a színpad nem jöhetett számításba nálam. Egy csipet­nyi színészi tehetség sem volt bennem. Eszembe sem jutott, hogy milyen jó lenne kamera előtt állni. Vláčilnak köszönhe­tek mindent, amit kosztümter­vezőként elértem. Ha ő nincs, aligha lett volna közöm ehhez a hivatáshoz. Ő vitt el először a Barrandov filmstúdióba, és amit ott láttam, a valóság és az illú­zió egybeolvadását, az valóban mély nyomot hagyott bennem. A díszletek világa, a bevilágí­tott műterem, ahogy a lámpák kereszttüzében életre keltek a kosztümök! Ezt az élményt csak ott élhettem meg. A titok, amely addig rejtve volt előttem és fel­ébresztette a fantáziámat, vég­érvényesen megfogott. Vláčil mellett a filmkészítés teljes varázsát élhette meg. A legbüszkébb arra voltam, hogy én lehettem az első, aki tudta, müyen lesz a kész film. Hogy milyen lesz a stílusa, a képi világa. Vláéü minden egyes alkotásával hatalmas sikert ara­tott, így vele együtt én is a figye­lem középpontjában álltam. A Fehér galamb után elsodort a lavina. Minden rendező engem hívott. Választanom természe­tesen nekem kellett. Nem mondhattam mindegyiküknek igent. így is több mint száz film­ben dolgoztam. Ha húsz évvel ezelőtt nem mondtam volna ki, hogy vége, befejeztem, már csak festeni szeretnék, ma már urná­ban nézegethetnének. Sosem zavarta, hogy a kosz­tümök, ha szét nem kapkod­ják őket a forgatás után, egy poros jelmeztárban végzik, a festmények pedig műtermek, galériák falára vagy éppen magángyűjtők kezébe kerül­nek, tehát jó esetben mindent túlélnek? Hogy milyen sorsra jut egy jelmez, azt előre senki sem tud­hatja. Dolgoztam egy második világháborús filmben, amely­ben Hitler egész vezérkarának én terveztem a kosztümöket. Eredeti rajzok alapján dolgoz­tunk, még a náci érdemrendek is úgy álltak a katonai mundé­ron, ahogy az SS-tisztek hordták őket. A legapróbb részletekre is odafigyeltünk. Nagyon büszke voltam magamra. A forgatás után alig két évvel a barrandovi jelmeztárban kerestem valamit, amikor egy hotelszolga kosz­tümében felismertem Göring egyenruháját. Amit én tervez­tem. A kitüntetés természetesen már nem volt rajta, a sapkára pedig rávarrták, hogy Hotel. Nem ájultam el a meglepetéstől. A mi munkánknak ez a vége. Előfordult, hogy a kosz­tümpróbák során hosszasan kellett győzködnie a színészt, hogy azt és csakis azt a kosz­tümöt viselje, amit elsőre tervezett számára? Képes egy­általán nagyobb kompromisz- szumokra? Minél jelesebb színésszel ke­rülök kapcsolatba, annál keve­sebb gondom van vele. Tudja ugyanis, hogy a kosztümmel a javát, illetve az alakítását szol­gálom. A legtöbb fejtörést álta­lában azok okozzák, akik a kar harmadik, negyedik sorában állnak, vagyis a mellékszerep­lők mögött. Ók akarnak a leg­érdekesebbnek, de főleg a leg­vonzóbbnak látszani. Annette Beninggel, Nastassja Kinskivel vagy Susan Sarandonnal a leg­nagyobb egyetértésben dol­goztunk együtt, talán csak F. Murray Abraham, az Amadeus Salierije volt az egyeden, akivel hosszas eszmefuttatásba bonyo­lódtunk, mivel úgy érezte, túl szoros a kosztümje. Időbe telt, míg rájött, hogy a figura tartása miatt döntöttem így. Egy lazább felsőben ugyan fesztelenül moz­gott volna, Salieri egyénisége azonban nem ezt kívánta meg. A hitelesség mennyire fon­tos a kosztümöknél? Például az Amadeus vagy a Valmont esetében megengedett magá­nak egy kis elhajlást a korabe­li kosztümöktől? Én igyekszem tartani ma­gam az adott kor divatjához. A részletek mindig árulkodóak. Az Amadeus forgatása előtt nagyon sok eldugott kis boltot jártunk végig az olasz asszisz­tensemmel, hogy különböző rokokó csipkékre és legyezőkre bukkanjunk. De a gombok, a gyűrűk, a fülbevalók is rengete­get számítanak. Nagyon megviselte, hogy a Valmonttal „csupán” a jelölé­sig jutott az Oscar-gálán? Meg is sértődtem egy kicsit, hogy nem engem díjaztak. A franciák elismerése aztán kirán­gatott a csalódásomból. Müos Forman szavaira, gondolom, pontosan emléke­zik. Felidézné azt a telefon- beszélgetésüket, amikor első közös munkájukra kérte fel? Harminc évvel ezelőtti sztori­ra kíváncsi, tudja-e? De el lehet felejteni az ilyet? főleg, hogy éjjel jött a fel­kérés. Jó mélyen aludtam már, amikor megszólalt mel­lettem a telefon. „Itt Forman. Ide figyelj, volna kedved egy nagyobb hollywoodi produkci­óhoz?” Volna, mondtam anél­kül, hogy egy pillanatra is be­legondoltam volna. „Rendben. A részletekről később” - felel­te, és már le is tette a telefont. Megjegyzem, Formánnak telje­sen mindegy volt, hogy nálunk hány óra van. Amint kimond- tam neki, hogy számolhat ve­lem, már el is búcsúzott. Mihez kezdett aztán, ami­kor megtudta, hogy az Ama­deus teljes gárdáját kell felöl­töztetnie? Tisztában voltam vele, hogy mi vár rám. Aprólékos felké­szülés egy nagyszabású mun­kára. Előbb az otthoni mű­vészettörténeti albumokat és életrajzi köteteket vettem sorra. Olvastam, kutattam, könyveket bújtam. Aztán kép­tárakba, galériákba jártam. Minden idevágó festményt látni akartam. A felkészülés­nek ez a szakasza egyszerűen kalandba illő. Egy nagy uta­zás a művészettörténet feje­zeteiben. Ezért vagyok olyan hálás a filmnek. Kiragadott a valóságból, és mindig más kor felé sodort. Fiatal fejjel Picas- sóért és Cézanne-ért lelkesed­tem. Ők voltak az isteneim. Az Amadeusnak és a Valmontnak köszönhetően olyan festőket szerettem meg, mint Watteau, Fragonard és Boucher. A terve­zés során természetesen tud­nom kell azt is, hogy milyen anyagból és milyen szabással születhet meg egy-egy kosz­tüm. Az alap is nagyon fontos, nemcsak a rárakott díszítés. A fantáziámat csak akkor enged­hetem szabadon, ha minden­ről pontos képem van. Műterme falán van egy fe­kete-fehér fotó az 1983-as Oscar-gáláról. Két hölgy tár­saságában pózol: Glenn Close az egyik és Jennifer Beals, a Flashdance sztárja a másik. A nagy pillanat, amikor felhang­zott a neve, megvan még? Nem túlzók, az úgy ért, mint az áramütés. Felmentem arra a hatalmas színpadra, átvettem a díjat, láttam azt a sok ismerős arcot, és idegességemben ösz- szevissza beszéltem angolul. Nem is hiszem, hogy értették az emberek. Milostól aztán elné­zést kértem, mire azt mondta: „Ne izgasd magad, mindenki látta, hogy mennyire zavarban vagy.” Megjegyzem: ha csehül kellett volna megszólalnom, akkor sem tűntem volna oko­sabbnak. Könnyebb dolga van annak, aki már másodszor áll egy ilyen helyzetben. A profi autóversenyzéssel már rég felhagyott, régebben, mint a kosztümtervezéssel. Nemrég egy festménye több mint hárommillió cseh koro­náért talált vevőre. Ez milyen érzés? Drámai. Azt a képet ugyanis még a hetvenes években fes­tettem, s aki akkor összehason­líthatatlanul kisebb összegért megvette, most ilyen hatalmas pénzért eladta. Az én fejemben végig az járt, hogy mennyit veszí­tettem rajta. A festés egyébként sokkal nagyobb szabadságot jelent számomra, mint a kosz­tümtervezés. Ez utóbbi során sok mindenkihez kellett igazod­nom, rendezőhöz, operatőrhöz, színészhez, kivitelezőkhöz... ecsettel a kezemben könnyebb elrugaszkodni a földtől. Az egé­szen másfajta repülés, mint az általam megálmodott kosztüm­ben látni egy vüághírű színészt. Karlovy Vary fesztiváljának elismerésével Csehországban is megkapta a lehető legna­gyobb szakmai kitüntetést. Örülök nagyon a Kristálygló­busznak. Eszembe juttatta az édesapámat, aki annak idején gyorsan felismerte, hogy nem kell engem a barrandovi stú­diókba vinnie, mert bármilyen érdekes is az ottani világ, en­gem az egy csöppet sem érde­kel. Aztán jött Vláčil, és hirtelen minden megváltozott. Müos Formánnak köszönhetően pe­dig elértem azt, amiről még csak álmodni sem álmodtam, hogy az Amerikai Filmakadémia fel­figyel a munkáimra. De azóta sem engedem, hogy az Oscar- díj árnyékot vessen a képeimre. Én festőként végeztem a prágai Képzőművészeti Akadémián, és az is maradok életem végéig. Méghozzá boldog festő, aki az élet más területén is bizonyítani tudott. Egyetlen szóval meg tudná mondani, mi vitte egyre ma­gasabbra a pályáján? A makacsságom. Az vezérelt mindig. Hogy mindenben a tö­kéletesre törekedtem. Ha elsőre nem sikerült valami, újra kezd­tem. Mindent csak akkor adtam ki a kezemből, amikor ki mer­tem mondani, hogy jobb már úgysem lesz.

Next

/
Thumbnails
Contents