Új Szó, 2013. július (66. évfolyam, 151-176. szám)
2013-07-15 / 162. szám, hétfő
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. JÚLIUS 15. Vélemény És háttér 7 Ésszerű magyarázata nincs a szlovák kormány tervezett befektetésének Széles a nyomtáv Tudják, hogy a volt monarchia területén, majd egész Európában miért éppen 1435 mm lett a vasúti nyomtávolság? Akármilyen hihetetlen, a nyomtávot a lóvasútnak köszönhetjük, úgy alakult ki, hogy a kocsit a vágányon húzó lovak fara ne érjen össze. LOVÁSZ ATTILA Fogalmam sincs, hogy a volt Szovjetunió országaiban miért szélesebb, 1524 mm. Bulvárosan akár azt is feltételezhetnénk, hogy az orosz, vagy ukrán, vagy akár az azeri lovak fara sokkal szélesebb volt, de nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne a magyarázat. Van viszont egyszerű magyarázat is: A szovjet birodalom állambiztonsági szempontból tartott szélesebb nyomtávú vasúti hálózatot, hogy a birodalom területére betévedő hadak utánpótlása valamivel nehezebb legyen (lásd még USA, déli államok, a polgárháborúig). A nyomtávok különbözőségének eme biztonsági szempontja mára lehet, hogy nem annyira fontos, de bizonyára messze meghaladja annak szimbolikus értékét. A nyomtávok különbözőségének egyik eredménye, hogy Tiszacsemyőn közel 3000 embert foglalkoztató átrakóállomás üzemel. Hasonló üzemel a magyarországi Záhonynál. No most, gondolt egyet a Fico- kormányzat idején a vasút igazgatótanácsa, oszt aláírt egy memorandumot, mely szerint esernyőtől Bécsig hosszabbítják meg a széles nyomtávú vasutat, át Dél- Szlovákián, merthogy az áruforgalom szempontjából ez jó megoldásnak tűnik. Még mielőtt valaki nagy stratégának nevezné a vasútjainkért felelős szakikat és szakpolitikusokat, ne feledjük, hogy az orosz kormány hasonló lépés céljából már a mečiari kormányokra is komoly nyomást gyakorolt. Nihil sovum sub sole, de mégis. Most úgy néz ki, komolyan gondolják. Mint ahogyan leírtuk már, az átrakóállomás közel háromezer embernek biztosít munkát, közvetlenül az állomáson vagy a kötődő vállalkozásokban. Ha az árut nem Csap után, Csemőn rakják át, hanem Bécsben, s ha feltételezzük, hogy a technológia fejlődésének okán mondjuk csak 2000 embernek lesz ebből munkája, azok bizony nem a Bodrogközből érkező munka- vállalók lesznek. Ha nem is közvetlenül bécsiek, de jobbára osztrákok, esetenként az odatévedő erdőháti vagy csallóközi szlovák állampolgárok. De hogy nem keleti polgártársaink, az már biztos. Ha megszűnne a tiszacs- emyői átrakóállomás, az a 3000 munkás az életben nem talál már állást a környéken. A régióban, ahol ma átrakódnak, munka nincs. Ha 3000 embert menesztenek esernyőről, az életben nem találnak munkát a környéken. Ha ma azt mondja egy komoly kormányzati tisztségviselő, hogy maga az építkezés munkahelyeket teremt, akkor emlékeztetnünk kell az illetőt, hogy a Hydrostav nevű cégnek a bősi gát építésekor 12 ezer alkalmazottja volt, az ezredfordulóra pedig a cég megszűnt. Egy ekkora beruházást két évig szokás építeni úgy, hogy aztán harminc évig tejeljen. Ha viszont megépül, akkor néhány tucat szofisztikáit bakter elüzemeltetgeti, a vonal építői meg mehetnek legelni. Plusz még az a 3000 fő. Nem kell ehhez briliáns logika, egy átlagos gimnazistának illik az efféle összefüggéseket látni. Hogy kormányzati szinten ezt látni nem méltóz- tatnak, annak okait csak találgathatjuk. S ha megépítik, úgy járunk, mint Mečiar északi autópályájával, amely körforgalomként, elterelő forgalomként kerüli meg az országot, s az átmenő forgalomból a matrica árán és a Tátra befiistölé- sén túl semmi hasznunk. A széles nyomtáv szlovákiai beruházásként jó lesz az osztrák logisztikai cégeknek, meg az orosz és ukrán biztonságpolitikának. Szlovákia csak a vendégmunkás szerepét találhatja meg benne. Pazar projekt, amelyre felelős szlovák kormány igent csak tudatmódosító szerek hatása alatt mondhat. KOMMENTÁR Mire megvénülünk S1DÓ H. ZOLTÁN Kellemetlen jelentéssel rukkolt elő az egyik hazai kutatóintézet. Kiindulva ajelenlegi állapotokból azt prognosztizálja, hogy a napjainkban munkaviszonyban levők éppen fele nyugdíjba vonulása után legfeljebb a hivatalosan megállapított szegénységi szint határán mozgó, vagy az alatti öregségi nyugdíjat kap majd. A számok valóban meglehetősen könyörtelenek, ugyanis mindazok, akiknek a bruttó bére nem haladja meg a 700 eurót, a későbbiekben legfeljebb 320 euró nyugdíjat kapnak kézhez, ami már most az Európai Unió által kiszámított, Szlovákiára vonatkozó szegénységi küszöb határmezsgyéjén mozog. A szakszervezet és a kutatóintézet azt javasolja, hogy a csapdahelyzet kivédése érdekében erőteljesen emeljék meg a minimálbért. Azonban ez is csapda, mégpedig a pályakezdők, a munkanélküliek számára, hiszen az ugrásszerűen megnövelt minimálbér miatt a cégeknek eszükbe se jut új embereket felvenni, emellett úgymond összetorlódnának a bérek: egy friss minimálbéres annyit keresne, mint az, aki 4-5, vagy akár több éve a társaságnál dolgozik. Fájdalom, a második nyugdíjpillér sem jelent érdemi megoldást, mert aki a kis fizetéséből keveset fizet be a magánnyugdíjpénztárba, az keveset is kap onnan vissza. Sőt, a második pillér a világválság hatására eléggé megroggyant, a hozamok alig követik az inflációt, így mára az is kiderült, az 1,44 millió ügyfélnek csak töredéke juthat a korábban fennen hirdetett svájci nyugdíjhoz. Döntően azok, akik eleve svájci szintű bérrel rendelkeznek... A kormány szerint akik 1900 eurónál kevesebbet takarítottak meg a nyugdíjszámlájukon, ne is számoljanak magánpénztári nyugdíjjal. 2015-ben, amikor az első magánpénztári tagok nyugdíjba vonulnak, sokak szeme elkerekedik a meglepetéstől, amikor csekélyjuttatásukat képhez kapják... Nem mentségként említjük, de ez nem szlovákiai sajátosság. A legfejlettebb országokat tömörítő szervezet, az OECD szerint az elmúlt öt évben az európai országokban a nyugdíjalapok átlagosan 1,6 százalék negatív hozamot értek el. A pénzügyi szolgáltatásokat igénybe vevők érdekképviseleti szerve, az EuroFinuse szerint ez azért is aggasztó, mivel az OECD számos nyugdíjalap esetében nem vette figyelembe az eredményt terhelő egyéb díjakat és adókat. A reálhozam tehát valójában még az OECD által kimutatottnál is rosszabb lehet. Akkor mi hát a megoldás? A nyugdíjkorhatár kitolása? Ezzel is számolnunk kell, 2016-tól fokozatosan kitolják 65 évre, majd jöhet a 67 év is. De ez is csak pótmegoldás, a probléma elodázása. Anyugdíjak érdemi valorizálása szóba se jöhet, legfeljebb az infláció ütemével nőnek - egy ideig. A rideg valóság a következő: ha nem születnek gyerekek, ha egyre népesebb korosztályt tart el egyre kevesebb fiatal, akkor nincs az a pénzügyi hókuszpókusz, korhatárkitolás, ami képes volna tartósan és közmegelégedésre fenntartani a nyugdíjfinanszírozást. Már napjainkban is 1 nyugdíjasra csak 1,8 munkaviszonyban levő jut, s ez az arány2020-ra 1,5-re olvad. Szinte az összes fejlett országban ketyeg a nyugdíjbomba, ráadásul a tömegesen nyugdíjba vonulók döntően fegyelmezett szavazók, akik voksaikkal arra kényszerítik a politikai döntéshozókat, hogy egyre többet áldozzanak a nyugdíj- és egészségügyi rendszerekre, ahelyett hogy a fejlesztésre, az oktatásra, az infrastrukrúrára költenének. Vagyis a probléma komoly generációs ellentéteket is gerjeszt. Es mindez csupán azért, mert békeidőben, járványmentes korszakban a fejlett világ példátlan módon már nem hajlandó reprodukálni önmagát... Az euroszkeptikus politikai elitek is az uniós pénzek haszonélvezői közé tartoznak, különösen Közép-Európában Európai Unió és szolidaritás - Afganisztán kapcsán RAVASZ ÁBEL A minap a Sme azt a kérdést tette fel a parlamenti pártoknak, hogy melyik külföldi missziókban kellene részt venniük a szlovák katonáknak. A kérdés természetesen a harci övezetben elhunyt és megsérült szlovák katonák kapcsán merült fel, éppen ezért a válaszok is leginkább az afganisztáni misszióra vonatkoztak. A hat párt közül négy a nemzetközi közösség támogatását jelölte meg kritériumként. Két negatív válasz is érkezett, az SaS részéről Richard Sulik pártelnök, a Smer részéről pedig Ľuboš Blaha, a parlament európai ügyekért felelős bizottságának elnöke jelezte, hogy elutasítja a szlovák részvételt Afganisztánban. A két képviselő érvei így fog- lalhatóak össze: az afganisztáni háború egyes nyugati országok indokolatlan agressziója, és Szlovákiát nem érinti (Blaha), ráadásul Afganisztánba az oroszok után az amerikaiaknak is beletörik a bicskája (Sulik). Ezek a megjegyzések - amelyektől egyébként mindkét párt szakpolitikusai sietve elhatárolódtak - tartalmukban meghaladják a feltett kérdést, ps egyben prezentálnak egyfajta világnézetet is. Ennek első eleme az izolacionalizmus, azaz hogy minden országnak csak azzal kellene törődnie, ami közvetlenül érinti, mással nem. A második elem az euroszkepticiz- mus, azaz hogyan lehet „egyes nyugati országokról” úgy beszélni, hogy Szlovákia tőlük élesen elkülönülő elemként jelenjen meg. Végül pedig ott van a Moszkva-Washington, illetve a Moszkva- Brüsszel analógia, amely az előbbieknél is to- vábbmenve Európát nem a nemzetek szövetségének, hanem egyfajta börtönének tekinti. Ez a fajta befelé forduló euroszkepticizmus sok formában megjelenhet, beleértve az Orbán Viktor-féle, „a nyugat alkonya” tézist, az eurómentőöv elleni neoliberális tiltakozást, a hagyományos angol különállást az EU-n belül, vagy éppen a közösségi szabályozás ellen küzdő szélsőjobb tirádáit. Fontos látni, hogy az EU kritizálása még nem tesz valakit azonnal euroszkeptikussá: e sorok írója is sok rosszat tudna írni a felpüffedt brüsszeli bürokráciától az agrárpolitikán át a parlament legitimitásáig. Az eu- roszkeptikusok azonban ezt annyiban meghaladják, hogy nem csupán az EU, mint a gyakorlatban megvalósult rendszer képezi kritikájuk tárgyát, hanem magát a közös európai projektet is gyanakodva szem- lélgetik. Alternatívájuk a közös EU-val szemben az erős, öngondoskodó nemzetállam. Van azonban itt két ellenérv. Az egyik, hogy az euroszkeptikus politikai elitek az EU haszonélvezői közé tartoznak, különösen Közép-Európában, ahol az EU-n belüli újraelosztás sokkal több pénzt hoz, mint amennyit elvisz. A másik pedig az, hogy ha valami nyilvánvaló a 20. század történelme alapján, az az, hogy Európának csak közösen és egyesülve van esélye arra, hogy meghatározó globális tényező maradjon. Ebből következően Szlovákiának mindenhol van keresnivalója, ahol az EU-nak van. Az EU-nak pedig ott van, ahol közös értékei a beavatkozást diktálják. És pontosan ez az a szint, ahol vitázni lehet: hogy az EU-nak, mint közösségnek, maradnia kell-e Afganisztánban. Ha Blaha és Sulik erről beszéltek volna, úgy valós vitára invitálnának. így viszont csak politikai krédójukká tett önző- ségiikről és a pártjaik által kötőszóként használt szolidaritás megértésének teljes hiányáról tettek tanúbizonyságot.
