Új Szó, 2013. június (66. évfolyam, 126-150. szám)

2013-06-01 / 126. szám, szombat

Szombati vendég 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. JÚNIUS 1. Derzsi Réka: „Néha hangosan ki kell mondanom, hol vagyok. Előfordul az is, hogy szlovákul álmodom. Januártól valahogy fel is gyorsult az életem..." Pozsonyban erősebbek a gyökerei, mint Prágában Fél lábbal Pozsonyban, féllel Prágában. Egyik éle­te itt, a másik ott. Színhá­zi bemutatóra készül mindkét helyen. Hol cseh, hol szlovák szöve­get tanul. Derzsi Réka ezekben a hetekben a te­levízió képernyőjén is rendszeresen feltűnik. Főszerepet játszik a Gyermekrablók című nyolcrészes sorozatban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Első játékfilmje, a Mira Fomayval forgatott Kisrókák után ismét egy nagy ívű szerep: a jobb megélhetés reményében Londonba kiköltözött szlovákiai házaspár „elveszíti” két kisgye­rekét. Félj és feleség végtelennek tűnő, kétségbeesett küzdelme az angliai szociális háló sűrűjében. Felkavaró jelenettel indult a sorozat: úgy szakítják el a gyerekeitől, hogy még csak elbúcsúzni sem volt módja tőlük. Nem tudtam nézni, ahogy a lépcsőkorlátra borul­va, szívszaggatóan zokog. Pedig nem voltam sírós kis­lány. Törőcsik Mari mesélte, hogy a sírás mindig könnyeb­ben ment neki a kamera előtt, mint a nevetés. Hogy a Körhinta-beli kacagást is „mástól kapta”. Ezt én is így érzem. Őszintén nevetni valahogy nehezebb egy szerepben. Ezt már a főiskolán elmagyarázták: ha nem veszek levegőt, elkezd remegni a re­keszizmom, vagy összerándul és begörcsöl, s az segít abban, hogy elsírjam magam. Színpa­don nehezebben megy a dolog, mint kamera előtt. Nem fordítva? Hiszen ha filmszerepet játszik, ugyan­azt a jelenetet többször is felveszik, tehát többször kell meggyőzően sírnia. Amikor a sorozatot forgat­tuk, ötször-hatszor is felvettük a jelenetet, hogy a gyerekek is kellőképpen zokogjanak. Ak­kor az segített, hogy láttam az arcukon, meg vannak rémül­ve, és már valósággal bömböl­nek. Nagyon kritikus vagyok magammal szemben, ha visz- szanézek egy jelenetet, vagy ha ülök a képernyő előtt, és a teljesítményemet elemzem. De ahogy néztem ezt a nőt a Gyer­mekrablókban, és láttam, hogy mit él át szerencsétlen, miután kitépték a kezéből s elvitték a két gyerekét, annyira el tudtam vonatkoztatni attól, hogy az ott én vagyok, hogy összeszorult a gyomrom, és majdnem elindul­tak a könnyeim. Vissza kellett fogni magam. Hetente két részben láthat­ják a nézők, miközben új sze­repre készül a pozsonyi Aréna Színházban. Ahhoz képest, hogy három éve Prágában él a féijével, Dodo Gombár rende­zővel, hirtelen visszalépett az itthoni körökbe. Prágában csendesebb az éle­tem. Egyelőre csak színházban játszom, ottani szakmai közeg­ben még nincsenek igazán erős gyökereim. De boldog, hogy ott van? Boldog vagyok, mert ott a féljem. Akkor viszont itt és most... ... itt is igyekszem boldog lenni, mert munkám van, és hosszabb időre hazaköltöztem a szüléimhez és a húgomhoz a Somorja melletti Nagyszarvá­ra. Kocsival járok Pozsonyba, a próbákra. Egy óra ide, egy vissza. Nagyon örülök, hogy itthon lehetek. Anyu mondta a minap, hogy higgyem el, nekik is felborul egy kicsit az életük, amikor itthon vagyok. Boldo­gok, hogy együtt a család. Két ország, három nyelv. Élvezi? Dodóval szlovákul beszé­lünk, de amint kiteszem a lábam a prágai lakásunkból, onnantól fogva már csehül. Itthon, Nagyszarván természe­tesen magyarul. Néha össze is keveredek, hangosan ki kell mondanom, hogy hol vagyok. Előfordul az is, hogy Nagyszar­ván szlovákul álmodom. Janu­ártól valahogy fel is gyorsult az életem. Fél évig ültem a fene­kemen, és nem hívtak sehova, aztán márciusban elkezdtük forgatni a sorozatot, majd el­indultak a színpadi próbák Prá­gában, most pedig itt készülök egy szeptemberi bemutatóra az Arénában. A sorozat elég­gé megterhelő volt a forgatási tempó miatt, a színházi próba- folyamat sokkal nyugodtabb. Még akkor is, ha a pozsonyi munkafolyamatot megszakítva előbb a prágai előadást visszük közönség elé. Kinek a darabja? A miénk. Öten írtuk. Öt színésznő és egy dramaturg. Összedugtuk a fejünket, hogy kellene valami, de olyan jó, ütős szöveg. Én csak a sa­ját korosztályomról, a har­mincasokról tudok beszélni, mondtam. Hogy körbe-körbe ugyanazt hallom: nincs pasim, nincs férjem, nincs gyerekem. Én harmonikus házasságban élek, mégsem hagy nyugton a dolog. Ilyen jó nők, és egye­dül lógnak, ez nem normális! Mi van a levegőben? Mi ez itt, népbetegség? Mindenkit megfogott a téma. S akkor eszünkbe jutott, hogy van ez az életterápia, amikor elmész egy pszichoanalitikushoz, hogy megtudd, hogyan kell élni, mi az, amit rosszul teszel. El is mentünk, mind a hatan, természetesen tele kétkedés­sel, hogy persze, ő majd meg­mondja a tutit. Közben ugye, ki kellett teregetned a ma­gánéleted egy vadidegen em­bernek. Kiválasztottunk egy csoportot, ők voltak négyen, mi hatan, és jöttek a szemé­lyes beszélgetések. Mindenki kapott egy embert, én is, majd anélkül, hogy tudtuk volna, mi zajlik a többi szobában, bele­vágtunk. Ez alapján írtuk meg aztán a darabot. De mi zajlott a szobában, miféle beszélgetések kere­kedtek? Nekem már az első kérdésnél folytak a könnyeim. Odament, mint boldog feleség, és eljött, mint egy szerencséden kis nő? Hogy létezik, hiszen nem is szorult kezelésre? Én is azt gondoltam. Hogy nálam minden rendben. Aztán jött az első ártatlan kérdés. „Hogy van?” Jól, mondtam, most jöttem otthonról. „Igen, és honnan?” Szlovákiából. „Hi­ányzik a szülői ház?” Ott aztán meg is álltunk. Az első érzékeny pontnál? Sírtam. Úgy hangzott el ugyanis a kérdés, hogy azon­nal megérintett. Biztos itt lesz a bibi, gondoltam. Elnézést kértem, összeszedtem magam, és mentünk tovább a témában. De éreztem, hogy teljesen szét­szed. Apró darabokra. A végén kaptam pár útravalót, hogyan kell viselkednem bizonyos helyzetekben. Tovább nem folytattuk az egyéni boncolást, csoportos beszélgetés követke­zett. A harmadik találkára pe­dig már mindegyikünk kitalált egy karaktert, és azon belül zaj­lott a pszichoterápia. Szerepből születtek a dialógok. Ók kér­deztek, de én már a figurámból válaszoltam. így született meg a darab, és lett aztán egy férfi szereplője is, a vezető, a couch, akit tönkretesz az öt nő. Nem ez lesz az első színpa­di szerepe Prágában, mégis azt mondja: három év kevés volt ahhoz, hogy gyökeret eresszen az ottani közegben. Ezt csak az idő oldja meg. Kapcsolatok kellenek hozzá, olyan emberek, akik hozzám hasonlóan éreznek. A kávézóbeli állása megvan még? Februárig megvolt, aztán el­jöttem haza, forgatni. Hiányzik? Inspiráló közeg volt. Sokat segített, szeretem azt a helyet. Prága hetedik kerületében van, közel a lakásunkhoz. Egy évig dolgoztam ott. A Gyermekrab­lók forgatását követően volt há­rom szabad hetem, még mielőtt elkezdtük volna a próbákat itt, az Arénában. Visszamentem Prágába, és az intenzív mun­ka után egyetlen napig bírtam otthon. Másnap már rohantam a kávézóba, hogy legalább pár műszakot vállalhassak. Nagyon élveztem, hogy új emberek kö­zött lehettem, és egy egészen más helyzetben. Mira Fomay filmjének meny­nyi köze volt ahhoz, hogy a Gyermekrablókban fősze­replő lett? Szerintem semennyi. Janu­árban felhívtak, hogy megkér­dezzék, hogyan állok időben, volna-e kedvem egy komoly szerephez. Casting nélkül. Ilyen még nem volt. Leültem, és nevettem egy nagyot. Persze, hogy volt rá időm. És már dik­tálták is a forgatási tervet. De van pár előadásom is, mond­tam. Mire ők: „Nem baj, meg­oldjuk.” Aztán jött egy nagy csend. Három hétig a levél sem rezzent. Én már le is mondtam a lehetőségről, amikor ismét felhívtak. Beszélek-e angolul, kérdezték. S hogy akkor két hét múlva kezdünk, készülhetek. De a forgatókönyv még nem volt kész. Kérdeztem, mennyi­re kell tudnom angolul, mert életemben három hónapig ta­nultam csak a nyelvet. Azt felel­ték, a szöveg felét szlovákul, a másik felét angolul kell monda­nom. Akkor azonnal küldjétek a szöveget, mondtam. Egy hétig megint semmi, aztán jött a szö­veg, és hét napom maradt a fel­készülésre. Mintha maratonon indultam volna. Megkaptam a nyolcszáz oldalt, és napi tizen­két órán át azt tanultam. Hol az anyukám, hol a húgom segí­tett a tanulásban. A végén már ők is fejből fújták az egészet. Az angolt úgy kellett tudnom, mint egy Petőfi-verset. Ha nem tudtam volna, az alapszituációt sem játszom el. Még a szlovák szöveg sem a zsigereimből jön fel, hanem észből, nem még az angol! A forgatás huszonhárom napja alatt nyolc óra anyagot vettünk fel. Az érettségi előtt éreztem hasonlóan magam. Öt kilót fogytam. Peter Bebjak és Robert Sveda rendezték a so­rozatot, akikkel korábban több­ször is dolgoztam már. A férje­met Marcel Ochránek játssza, aki a nyitrai színház tagja. Nem ismertük egymást. Időbe telt, míg összeszoktunk. Nagyon örültem, hogy őt választották a szerepre, mert a karakter, amit beleláttak, benne is van. Nem kellett kutatni, keresni, csak megmutatni. Egyszerűen indul a- törté­net: a feleség egyhetes tanfo­lyamra utazik, s a férj marad otthon a két kisgyerekkel. Zu­hanyozás közben a nagyobbik fiú testén észrevesz valamit, de nem viszi őt orvoshoz, megvárja, míg hazajön a fele­sége. Aztán az orvos jelentést ír a szociális intézetbe, hogy bántalmazták a gyereket, ami nem igaz, s elindul egy ször­nyű kálvária. Mennyi valóság­alapja van a történetnek? Egy hasonló esetet dolgozott fel a három forgatókönyvíró, tehát nem egy kitalált sztorit tálal a sorozat. Angliában elfo­gadtak egy családjogi törvényt, hogy ha nehéz körülmények között él a gyerek, és ha a leg­kisebb gyanúja is felmerül va­lamiféle bántalmazásnak, már viszik is nevelőszülőkhöz. És két évvel azután, hogy elszakí­tották az igazi szülőktől, azok beleegyezése nélkül örökbe fo­gadhatja egy másik család. Ha nincs elég ilyen eset, a gépezet csinál magának. A törvény is segíti ebben. Lelkileg mennyire viseli meg, ha ilyen kemény helyze­tek elé állítja a szerep? Nem engedtem meg, hogy teljes mértékben legyűrjön a történet. Egyszerűen megtil­tottam magamnak. Féltem. A Kisrókák után jó pár hétig nem lehetett beszélgetni velem. A felkészülés során most csak a szöveggel voltam elfoglalva, érzelmi terheket nem aggattam magamra. A forgatáson, reggel öttől este tízig folyamatosan benne éltem a szituációban, de amint végeztünk, azonnal ki­léptem belőle. Egyébként cso­dálom azokat a szülőket, akik érintettek az ügyben. Csoda, hogy két év után normálisak tudnak maradni. Gondoljunk csak bele: egy héten egyszer láthatják csupán a gyereküket, aki egy idő után elfelejti az anyanyelvét, és már az édes­anyját sem nevezi anyjának. Egyébként a kollégáimtól is olyan visszajelzéseket kap­tam, hogy ők sem bírták nézni, ahogy az angliai hivatalos szer­vek képviselői kitépték a gyere­ket a kezemből. De ha ezek után egy angol produkcióba hívnák... ... nem ijednék meg, az biz­tos. Az Aréna Színházban egy kortárs német szerző, Philipp Löhle Az ott! című darabját próbálják. Két pár és egy bi­zonyos dolog körül bonyoló­dik a történet. A darabban épp a régi ba­rátommal, Jan Dobríkkal alkotunk egy párt, s arról be­szélünk, miért romlott meg a kapcsolatunk. Konfrontálód­hatnánk a saját történetünk­kel, de ott még nem tartunk. Mindkettőnknek új kapcsolata van már, a közös játék azon­ban egyikünknek sem okoz gondot. Egy bizonyos idő után már nincs is értelme a régi dolgokon rágódni, legfeljebb csak annyira, amennyire a szerepelemzés megkívánja. A próbák június végéig tartanak, a bemutató majd az új évad elején lesz. Prága, Pozsony, Nagyszar­va. Csobog az élete rendesen. Nagyon vártam, hogy ha­zajöhessek, feltöltődhessek. Örülnék, ha Prágában is ilyen erős gyökereim lennének. Én még nyáron is győzném erő­vel, ha lenne valami munka. A férjem jobban várja a pihe­nést, hiszen ő végigdolgozta az évadot. Engem már az is megnyugtat, kikapcsol, hogy itthon vagyok. Kimegyek a kertbe, és bügyörészek egy ki­csit. Energiát ad a föld. Meg a zöld, a zöld, a zöld!

Next

/
Thumbnails
Contents