Új Szó, 2013. június (66. évfolyam, 126-150. szám)
2013-06-01 / 126. szám, szombat
Szombati vendég 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. JÚNIUS 1. Derzsi Réka: „Néha hangosan ki kell mondanom, hol vagyok. Előfordul az is, hogy szlovákul álmodom. Januártól valahogy fel is gyorsult az életem..." Pozsonyban erősebbek a gyökerei, mint Prágában Fél lábbal Pozsonyban, féllel Prágában. Egyik élete itt, a másik ott. Színházi bemutatóra készül mindkét helyen. Hol cseh, hol szlovák szöveget tanul. Derzsi Réka ezekben a hetekben a televízió képernyőjén is rendszeresen feltűnik. Főszerepet játszik a Gyermekrablók című nyolcrészes sorozatban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Első játékfilmje, a Mira Fomayval forgatott Kisrókák után ismét egy nagy ívű szerep: a jobb megélhetés reményében Londonba kiköltözött szlovákiai házaspár „elveszíti” két kisgyerekét. Félj és feleség végtelennek tűnő, kétségbeesett küzdelme az angliai szociális háló sűrűjében. Felkavaró jelenettel indult a sorozat: úgy szakítják el a gyerekeitől, hogy még csak elbúcsúzni sem volt módja tőlük. Nem tudtam nézni, ahogy a lépcsőkorlátra borulva, szívszaggatóan zokog. Pedig nem voltam sírós kislány. Törőcsik Mari mesélte, hogy a sírás mindig könnyebben ment neki a kamera előtt, mint a nevetés. Hogy a Körhinta-beli kacagást is „mástól kapta”. Ezt én is így érzem. Őszintén nevetni valahogy nehezebb egy szerepben. Ezt már a főiskolán elmagyarázták: ha nem veszek levegőt, elkezd remegni a rekeszizmom, vagy összerándul és begörcsöl, s az segít abban, hogy elsírjam magam. Színpadon nehezebben megy a dolog, mint kamera előtt. Nem fordítva? Hiszen ha filmszerepet játszik, ugyanazt a jelenetet többször is felveszik, tehát többször kell meggyőzően sírnia. Amikor a sorozatot forgattuk, ötször-hatszor is felvettük a jelenetet, hogy a gyerekek is kellőképpen zokogjanak. Akkor az segített, hogy láttam az arcukon, meg vannak rémülve, és már valósággal bömbölnek. Nagyon kritikus vagyok magammal szemben, ha visz- szanézek egy jelenetet, vagy ha ülök a képernyő előtt, és a teljesítményemet elemzem. De ahogy néztem ezt a nőt a Gyermekrablókban, és láttam, hogy mit él át szerencsétlen, miután kitépték a kezéből s elvitték a két gyerekét, annyira el tudtam vonatkoztatni attól, hogy az ott én vagyok, hogy összeszorult a gyomrom, és majdnem elindultak a könnyeim. Vissza kellett fogni magam. Hetente két részben láthatják a nézők, miközben új szerepre készül a pozsonyi Aréna Színházban. Ahhoz képest, hogy három éve Prágában él a féijével, Dodo Gombár rendezővel, hirtelen visszalépett az itthoni körökbe. Prágában csendesebb az életem. Egyelőre csak színházban játszom, ottani szakmai közegben még nincsenek igazán erős gyökereim. De boldog, hogy ott van? Boldog vagyok, mert ott a féljem. Akkor viszont itt és most... ... itt is igyekszem boldog lenni, mert munkám van, és hosszabb időre hazaköltöztem a szüléimhez és a húgomhoz a Somorja melletti Nagyszarvára. Kocsival járok Pozsonyba, a próbákra. Egy óra ide, egy vissza. Nagyon örülök, hogy itthon lehetek. Anyu mondta a minap, hogy higgyem el, nekik is felborul egy kicsit az életük, amikor itthon vagyok. Boldogok, hogy együtt a család. Két ország, három nyelv. Élvezi? Dodóval szlovákul beszélünk, de amint kiteszem a lábam a prágai lakásunkból, onnantól fogva már csehül. Itthon, Nagyszarván természetesen magyarul. Néha össze is keveredek, hangosan ki kell mondanom, hogy hol vagyok. Előfordul az is, hogy Nagyszarván szlovákul álmodom. Januártól valahogy fel is gyorsult az életem. Fél évig ültem a fenekemen, és nem hívtak sehova, aztán márciusban elkezdtük forgatni a sorozatot, majd elindultak a színpadi próbák Prágában, most pedig itt készülök egy szeptemberi bemutatóra az Arénában. A sorozat eléggé megterhelő volt a forgatási tempó miatt, a színházi próba- folyamat sokkal nyugodtabb. Még akkor is, ha a pozsonyi munkafolyamatot megszakítva előbb a prágai előadást visszük közönség elé. Kinek a darabja? A miénk. Öten írtuk. Öt színésznő és egy dramaturg. Összedugtuk a fejünket, hogy kellene valami, de olyan jó, ütős szöveg. Én csak a saját korosztályomról, a harmincasokról tudok beszélni, mondtam. Hogy körbe-körbe ugyanazt hallom: nincs pasim, nincs férjem, nincs gyerekem. Én harmonikus házasságban élek, mégsem hagy nyugton a dolog. Ilyen jó nők, és egyedül lógnak, ez nem normális! Mi van a levegőben? Mi ez itt, népbetegség? Mindenkit megfogott a téma. S akkor eszünkbe jutott, hogy van ez az életterápia, amikor elmész egy pszichoanalitikushoz, hogy megtudd, hogyan kell élni, mi az, amit rosszul teszel. El is mentünk, mind a hatan, természetesen tele kétkedéssel, hogy persze, ő majd megmondja a tutit. Közben ugye, ki kellett teregetned a magánéleted egy vadidegen embernek. Kiválasztottunk egy csoportot, ők voltak négyen, mi hatan, és jöttek a személyes beszélgetések. Mindenki kapott egy embert, én is, majd anélkül, hogy tudtuk volna, mi zajlik a többi szobában, belevágtunk. Ez alapján írtuk meg aztán a darabot. De mi zajlott a szobában, miféle beszélgetések kerekedtek? Nekem már az első kérdésnél folytak a könnyeim. Odament, mint boldog feleség, és eljött, mint egy szerencséden kis nő? Hogy létezik, hiszen nem is szorult kezelésre? Én is azt gondoltam. Hogy nálam minden rendben. Aztán jött az első ártatlan kérdés. „Hogy van?” Jól, mondtam, most jöttem otthonról. „Igen, és honnan?” Szlovákiából. „Hiányzik a szülői ház?” Ott aztán meg is álltunk. Az első érzékeny pontnál? Sírtam. Úgy hangzott el ugyanis a kérdés, hogy azonnal megérintett. Biztos itt lesz a bibi, gondoltam. Elnézést kértem, összeszedtem magam, és mentünk tovább a témában. De éreztem, hogy teljesen szétszed. Apró darabokra. A végén kaptam pár útravalót, hogyan kell viselkednem bizonyos helyzetekben. Tovább nem folytattuk az egyéni boncolást, csoportos beszélgetés következett. A harmadik találkára pedig már mindegyikünk kitalált egy karaktert, és azon belül zajlott a pszichoterápia. Szerepből születtek a dialógok. Ók kérdeztek, de én már a figurámból válaszoltam. így született meg a darab, és lett aztán egy férfi szereplője is, a vezető, a couch, akit tönkretesz az öt nő. Nem ez lesz az első színpadi szerepe Prágában, mégis azt mondja: három év kevés volt ahhoz, hogy gyökeret eresszen az ottani közegben. Ezt csak az idő oldja meg. Kapcsolatok kellenek hozzá, olyan emberek, akik hozzám hasonlóan éreznek. A kávézóbeli állása megvan még? Februárig megvolt, aztán eljöttem haza, forgatni. Hiányzik? Inspiráló közeg volt. Sokat segített, szeretem azt a helyet. Prága hetedik kerületében van, közel a lakásunkhoz. Egy évig dolgoztam ott. A Gyermekrablók forgatását követően volt három szabad hetem, még mielőtt elkezdtük volna a próbákat itt, az Arénában. Visszamentem Prágába, és az intenzív munka után egyetlen napig bírtam otthon. Másnap már rohantam a kávézóba, hogy legalább pár műszakot vállalhassak. Nagyon élveztem, hogy új emberek között lehettem, és egy egészen más helyzetben. Mira Fomay filmjének menynyi köze volt ahhoz, hogy a Gyermekrablókban főszereplő lett? Szerintem semennyi. Januárban felhívtak, hogy megkérdezzék, hogyan állok időben, volna-e kedvem egy komoly szerephez. Casting nélkül. Ilyen még nem volt. Leültem, és nevettem egy nagyot. Persze, hogy volt rá időm. És már diktálták is a forgatási tervet. De van pár előadásom is, mondtam. Mire ők: „Nem baj, megoldjuk.” Aztán jött egy nagy csend. Három hétig a levél sem rezzent. Én már le is mondtam a lehetőségről, amikor ismét felhívtak. Beszélek-e angolul, kérdezték. S hogy akkor két hét múlva kezdünk, készülhetek. De a forgatókönyv még nem volt kész. Kérdeztem, mennyire kell tudnom angolul, mert életemben három hónapig tanultam csak a nyelvet. Azt felelték, a szöveg felét szlovákul, a másik felét angolul kell mondanom. Akkor azonnal küldjétek a szöveget, mondtam. Egy hétig megint semmi, aztán jött a szöveg, és hét napom maradt a felkészülésre. Mintha maratonon indultam volna. Megkaptam a nyolcszáz oldalt, és napi tizenkét órán át azt tanultam. Hol az anyukám, hol a húgom segített a tanulásban. A végén már ők is fejből fújták az egészet. Az angolt úgy kellett tudnom, mint egy Petőfi-verset. Ha nem tudtam volna, az alapszituációt sem játszom el. Még a szlovák szöveg sem a zsigereimből jön fel, hanem észből, nem még az angol! A forgatás huszonhárom napja alatt nyolc óra anyagot vettünk fel. Az érettségi előtt éreztem hasonlóan magam. Öt kilót fogytam. Peter Bebjak és Robert Sveda rendezték a sorozatot, akikkel korábban többször is dolgoztam már. A férjemet Marcel Ochránek játssza, aki a nyitrai színház tagja. Nem ismertük egymást. Időbe telt, míg összeszoktunk. Nagyon örültem, hogy őt választották a szerepre, mert a karakter, amit beleláttak, benne is van. Nem kellett kutatni, keresni, csak megmutatni. Egyszerűen indul a- történet: a feleség egyhetes tanfolyamra utazik, s a férj marad otthon a két kisgyerekkel. Zuhanyozás közben a nagyobbik fiú testén észrevesz valamit, de nem viszi őt orvoshoz, megvárja, míg hazajön a felesége. Aztán az orvos jelentést ír a szociális intézetbe, hogy bántalmazták a gyereket, ami nem igaz, s elindul egy szörnyű kálvária. Mennyi valóságalapja van a történetnek? Egy hasonló esetet dolgozott fel a három forgatókönyvíró, tehát nem egy kitalált sztorit tálal a sorozat. Angliában elfogadtak egy családjogi törvényt, hogy ha nehéz körülmények között él a gyerek, és ha a legkisebb gyanúja is felmerül valamiféle bántalmazásnak, már viszik is nevelőszülőkhöz. És két évvel azután, hogy elszakították az igazi szülőktől, azok beleegyezése nélkül örökbe fogadhatja egy másik család. Ha nincs elég ilyen eset, a gépezet csinál magának. A törvény is segíti ebben. Lelkileg mennyire viseli meg, ha ilyen kemény helyzetek elé állítja a szerep? Nem engedtem meg, hogy teljes mértékben legyűrjön a történet. Egyszerűen megtiltottam magamnak. Féltem. A Kisrókák után jó pár hétig nem lehetett beszélgetni velem. A felkészülés során most csak a szöveggel voltam elfoglalva, érzelmi terheket nem aggattam magamra. A forgatáson, reggel öttől este tízig folyamatosan benne éltem a szituációban, de amint végeztünk, azonnal kiléptem belőle. Egyébként csodálom azokat a szülőket, akik érintettek az ügyben. Csoda, hogy két év után normálisak tudnak maradni. Gondoljunk csak bele: egy héten egyszer láthatják csupán a gyereküket, aki egy idő után elfelejti az anyanyelvét, és már az édesanyját sem nevezi anyjának. Egyébként a kollégáimtól is olyan visszajelzéseket kaptam, hogy ők sem bírták nézni, ahogy az angliai hivatalos szervek képviselői kitépték a gyereket a kezemből. De ha ezek után egy angol produkcióba hívnák... ... nem ijednék meg, az biztos. Az Aréna Színházban egy kortárs német szerző, Philipp Löhle Az ott! című darabját próbálják. Két pár és egy bizonyos dolog körül bonyolódik a történet. A darabban épp a régi barátommal, Jan Dobríkkal alkotunk egy párt, s arról beszélünk, miért romlott meg a kapcsolatunk. Konfrontálódhatnánk a saját történetünkkel, de ott még nem tartunk. Mindkettőnknek új kapcsolata van már, a közös játék azonban egyikünknek sem okoz gondot. Egy bizonyos idő után már nincs is értelme a régi dolgokon rágódni, legfeljebb csak annyira, amennyire a szerepelemzés megkívánja. A próbák június végéig tartanak, a bemutató majd az új évad elején lesz. Prága, Pozsony, Nagyszarva. Csobog az élete rendesen. Nagyon vártam, hogy hazajöhessek, feltöltődhessek. Örülnék, ha Prágában is ilyen erős gyökereim lennének. Én még nyáron is győzném erővel, ha lenne valami munka. A férjem jobban várja a pihenést, hiszen ő végigdolgozta az évadot. Engem már az is megnyugtat, kikapcsol, hogy itthon vagyok. Kimegyek a kertbe, és bügyörészek egy kicsit. Energiát ad a föld. Meg a zöld, a zöld, a zöld!
