Új Szó, 2013. június (66. évfolyam, 126-150. szám)
2013-06-29 / 150. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. JÚNIUS 29. _______________________________________________________Szombati vendég 9 A Aonori Lili: „Távolról nézem a világot. Nem mondom, hogy folyton búcsúzom, de minden egy kicsit lebeg előttem. Nem olyan, mint régen..." Infarktusa óta filmben jóval kevesebbet vállal Kisoroszi életét kulcsra zárta, s több hétre Budapestre költözött Monori Lili, hogy még a Duna vízállása se gátolja a Mundruczó Koméi irányítása alatt zajló Az én legboldogabb napom című darab próbafolyamatában. SZABÓ G. LÁSZLÓ Egy híján harminc év köti Kisoroszihoz, így megélt már néhány árvizet. Ez a mostani azonban nem tört be az udvarára, bár mint mondja: „Az út végén már csónakkal kellett közlekedni.” Élettársa, Laca, vagyis Székely B. Miklós, a jeles színész maradt otthon Miska kutyájukkal, de a másik házban, hiszen határt, illetve kerítést húztak közös életükben. A Frankenstein terv és a Szégyen után ez a mostani már a harmadik darab, amely Koméihoz köti, de játszott két filmjében, a Deltában és a Szelíd teremtésben is. Rögtön az elején, ahogy elkezdtek dolgozni, ilyen hosszú távra terveztek, vagy egyszerűen csak egymásra zizzentek, s Monori Liliből azóta Mundruczó- színésznő lett? Kornél mindig nagyon szépeket mond, hogy felcsiholja a kedvemet. Most is, az új darabnál. .. demenciás beteg vagyok, Sápi Mercédesz, a nyolcvanöt éves operettprimadonna, aki a társaival együtt öngyilkos lesz. Négy-öt áriát kellene előadnom, ha tudnék énekelni, de Kornélnak nem számít, hogy nem tudok. Őt ez láthatóan nem érdekű. Ragaszkodik hozzám. Én ezt nem is értem. Ha négy áriám van, és nem tudok énekelni, akkor miért nem választ valaki mást? Abszurd, nem? Ez viszont megragadta a fantáziámat. Érdekelni kezdett a szerep. Sápi Mercédesz, aki úgy emlékszik, ő volt Kovács Apollónia. A Bécsi vér viszont nem mond neki semmit, pedig fellépett benne. De a fiára sem emlékszik, aki ott ül mellette. Az egész társulat, a zenekari tagok, mindenki demenciában szenved. Csehov A 6-os számú kórterem című elbeszélésére is van némi utalás, amikor az orvos befekszik az ágyba. És van egy pomós is a darabban, aki a neten űzi az ipart. Több szálon fut a történet. Berlinben lesz a bemutató szeptember végén, novemberig nem is leszek itthon, megy az előadás a maga kőrútján, külföldi szponzorok vannak. Koméinak köszönhetően világjáró színész lett. Fárasztó ez nekem. A szívem miatt is. A kardiológusom nem is engedélyezte, hogy énekeljek. Az oxigén miatt. Nem kapkodhatom a levegőt, mert elájulok. A Szégyen előtt, amikor Hamburgban játszottam, pár hónap alatt hatvanat repültem oda-vissza. Az rengeteg volt. Ettől nem féltett az orvosom. „Menjen csak! - mondta. - Nyújtsa ki a lábát, ne üljön az ablakhoz, hogy mozoghasson, időnként álljon fel!” Na és a stressz? „Ugyan már! - legyintett. - Kilép az ajtón, és stressz van!” Jó, akkor repülök. Szívesen csinálom Kornélnál. Annyira kitanultuk egymás nyelvezetét, hogy már mindent elfő- • gadunk a másiktól. Azt mondta, szereti az öregeket. Tehát engem is. Nekem meg a fiam született akkor, amikor ő. Mindenesetre meglep a ragaszkodása. A Deltával kezdtük. Zsótér Sándor és Tarr Béla ajánlott neki. Megismerkedtünk. Improvizáltunk sokat. Dumáltam és elfogadta. Aztán mondta, hogy megrendezné velem Gorkijtól Az anyát. Micsoda? Jaj, Istenem! Hát bírom én ezt? Volt a pincém Pesten, a Szentkirályi utcában, ott sokat játszottam Lacával és a tyúkokkal. Azt szerettem. De Gorkij? Aztán jött a Frankenstein terv Az anya helyett. Ez olyan átmeneti állapotnak tűnt nekem, hogy nem színház ez, hanem konténer. Majd jött a film, a Szelíd teremtés, az infarktusom, Hamburg, én voltam a magyar színésznő a németeknél. Erre hogyan került sor? Kornél harcolta ki, hogy ott is játszhatok, természetesen az ő rendezésében, a Júdás evangéliumában. Aztán persze kiderült, hogy semmit nem tudok megtanulni németül. Este bemagoltam, reggelre elfelejtettem. Kialudtam a nyelvet, a szöveget. Volt egy osztrák színész az előadásban, otthagyta a Burgtheatert, operettvilág az egész Bécs, mondta. Nagy színész, de megzavarodott tőlem. Attól, hogy improvizáltunk. Szólt, hogy neki ez nem megy. Kínlódtunk. Bejött az intendáns, hallgatott, majd finoman jelezte, hogy: „Ez az akcentus...” Mármint az enyém. Közben nem akcentus volt az. Konkrétan nem lehet érteni, hogy miről beszélek. Pedig pontosan azt mondtam, ami le volt írva. Nagyon iparkodtunk. Játszás semmi, csak a szöveg. Az intendáns azt javasolta, beszéljek inkább magyarul, hát magyarul játszottam. Időnként próbáltam németül is azért. Hogyan reagált a közönség? Nagyon figyeltek. Siker volt. Én persze semmit nem értettem abból, amit a többiek beszéltek. Nyugodtan, elfoguladanul mászkáltam köztük, mint egy macska. Semmi nem kötött meg, hogy mire kell reagálni. Volt, hogy a kollégák egyszerre mondták velem a szöveget. Izgultak értem. Lett egy kórus. Képződött. Különleges volt a dolog. Nagy szeretettel emlékeznek rám, mehetne is még a darab, de az infarktusom miatt nem mertem vállalni. Most jobban érzi magát? Minden olyan pillekönnyűnek tűnik. Nyugodtan felszállók a buszra, elmúltam hatvanöt, ingyen utazom, nem kell félnem, hogy nincs nálam jegy. Nem kell izgulnom azért sem, beérek-e időben a próbára, mert tudom, hogy igen. Csak a veleje hiányzik, ami Kisorosziban megvan. A macskák, a növények. Lacával skype-on próbáljuk a közös előadásunkat, Krúdy Álom Ábc-jét. Dolgozunk. Kölcsönös a megbecsülés. Értékelem őt, ő is engem. Fizikálisán nagyon rászorulok. Krúdyval minden visszajött. A sok évtized, amit együtt töltöttünk a pályán. Szerelem nincs. Munka igen. Az volt az életünk. És a gyerekek felnevelése. Csak közben ráment a házasságunk. Színház, óvoda, iskola, reggel hattól nem alszol szinte semmit. A hamvas szerelem elszáll nagyon hamar. Előbb csak kollégaként, később magánemberként is farkasszemet nézel a másikkal. Úgy látszik, ennek így kellett lennie. De a munkában most tényleg visszajöttek a bizalmi idők. Nagyon erős a bizalom kettőnk között. Amit Laca mond, abban biztos, hogy van valami, ott érdemes elindulni és keresgélni. Csak a kerítés maradt meg kettőjük között. A demarkációs vonal. Soha egy pasas nem lesz a közelemben. Férfit nem kérek többet. Nem vágyom társra. Nőre sem. Ott ne legyen senki, ahol én vagyok. Elég volt. Soha nem laktam, nem voltam egyedül, de ez így most sokkal jobb. Én az egyik házban, Laca a másikban. És a gyerekek? Élik az életüket. Rozi színésznő. Bodó Viktor társulatában játszott, most szabadúszó, de vannak munkái. Talpraesett lány. Fodor Tamás mondta, hogy ami apjában, anyjában a legjobb, az megvan benne. Sándor, a fiam, aki Guinness-gyerek, hiszen a Kilenc hónapban született, tehát a világ legfiatalabb filmszínésze, elvégzett két egyetemet, francia nyelvtanár, novellákat ír, de nincs állása. Most talált egy menő céget, regionális igazgatónak akaiják kiképezni Franciaországban. A fiam révén unokám is van, egyéves. Szok- juk egymást. Még nem beszél, de mindent ért. Nyávogok neki, mert szereti a macskát. Elnéző mosollyal néz rám, mint egy hülyére, de olyan kedves! A fiamat egyébként nem túlzottan érdekli a foglalkozásom. A Kilenc hónapot meg sem nézte, de sokat verekedett miatta, mert sértegették őt, hogy így az anyád, úgy az anyád. Gyerekként megjegyezte, hogy: „Remélem, nem csókolóztál a filmben!” Nem, az nem volt, mondtam. Azt viszont tudja, hogy miket csinálok Kornélnál. Hallja. Nem is nézi meg. Ha ma kémé meg Mészáros Márta, hogy kamera előtt hozza világra a gyerekét, megtenné? Az volt az első szülésem, nem tudtam, mi lesz. Márta annyit mondott, hogy majd sóhajtoznom kell, én meg játékra gondoltam. Veszélyeztetett terhes voltam, elfojt a magzatvizem. Szóltam a szülésznőnek, hogy hívja be az orvost. „Nem kell, még nem indult meg a szülés!” - mondta. Nem is indult volna meg, sőt, ha ahhoz a terminushoz tartom magam, amire kiírtak, meghal bennem a gyerek. Felhívtam Mártát, szóljon a stábnak, jöhetnek. Onnantól kezdve nem volt megállás. Úgy futkostak a szülőszobában, mint vadmalacok a kukoricában. Beadta az orvos a gyorsítót, Márta biztatta a stábot, hogy készüljenek, a hátgerincemet mintha eltörték volna, olyan volt. Fogtam az ágyat, és elájultam. Még egy injekció! Leguggoltam a földre. .Álljon fel, kérem, nem a földön szülünk!” Mire Márta: „Az eszkimók léket vágnak a jégbe, oda szülnek.” Szegény doktor! Fiatal orvos volt. „így nem lehet szülni, kérem szépen, menjenek ki!” De nekik engedélyük van a főigazgatótól, felelte Márta. És felvették a szülést. Kende János, az operatőr akkor ájult el, amikor gátat vágtak nálam. Volt látványvilág! Megbánta, hogy belement? Fel sem fogtam, mi történik De azóta... megbánta? Rég volt. Megtörtént. Nem foglalkozom vele. A hamburgi színészek is látták a filmet. Becsülni kezdtek. Addig csak néztek, hogy mint egy öreg albán néni, miért járkálok Hamburgba. „Ez igen!” - mondták. Onnantól fogva éreztem, hogy tisztelnek. Bécsben, a színházi fesztiválon, amikor először jött szóba Kornél filmje, azt mondta, nem hagyja rászedni magát semmilyen szerepre. A kutyaügytől féltem nagyon. De nem az van a filmben, mint Coetzee regényében, a Szégyenben. Az a húsz oldal, ami a kutyák „eltüntetéséről” szól a könyvben, szörnyen hatott rám. Komélék írtak aztán egy másik történetet, itt nincs leoltás, elaltatás. A kutyamen- helyen is, ahol forgattunk, mondták, hogy ez megszűnt. Én a telep vezetője vagyok a filmben, nem negatív a szerep. A humánumot képviselem. Van egy kislány, akinek az apja nem engedi, hogy a- kutya náluk legyen, kicsapja a kutyát. És elindul a kislány, hogy megkeresse, de csak a végén találkoznak, amikor már elég sok embert megöltek a kutyák. Lett volna egy másik film is, de nem vállaltam. Fizikailag nagyon megerőltető lett volna. Epizódszerep még jöhet, főszerep nem. Harminc, negyven, ötven forgatási napot már nem bírok ki. Tízet igen, de azt sem napi tizenkét órában. Kornélnál is féltem, hogy nyolc óránál több ne legyen. Vigyáztak rám. Sok folyadékot ittam. Elég nekem annyi, amennyi van. Hetvenéves leszek lassan, mit akarjak még? Nem bírok többet. Szeretnem kell, az tágítja a szívet. Szeretet igen, férfi nem. A gyerekek minden hétvégén jönnek. Az infarktus okozott valami furát. Érzelmileg valószínűleg leállt valami. Nem mondom, hogy érzéketlen lettem, de annak a határán áll a dolog. Távolról nézem a világot. Aki infarktusos, nem teljesen ebben a világban él. Tapasztaltam másokon is. Nem mondom, hogy folyton búcsúzom, de minden egy kicsit lebeg előttem. Nem olyan, mint régen. Nem vagyok biztos benne, hogy két lábbal állok a földön. Túlélő vagyok. Már meghaltam egyszer. Vissza kellett hozni. Törőcsik Mari is visszajött. Marika? Jóban vagyunk nagyon. Amikor a színjátszóba jártam, kis Törőcsiknek hívtak. Én őt mindig, minden szerepében csodáltam. Bejött hozzám a kórházba. Meglátogatott. Meg is rettent szegény. Egy tizenhat ágyas szobában feküdtem. Azt mondta, ő gyűjti a pénzt, hogy ne kerüljön ilyen helyzetbe, ilyen kórterembe. Nekem semmi kifogásom nem volt ez ellen, nagyon bírtam az embereket. Elmesélték, milyen az életük. Aztán még egyszer bejött hozzám, amikor már kétágyas szobában feküdtem, és azóta is többször felhív. Figyel rám. Psota Irén is. Ó nem jön, nem mond semmit, de időnként küld 100 eurót borítékban. Rajta egy virág, meg hogy: „Ez nem hervad el.” Egyszer felhívtam őt. „Ki vagy?!” - kérdezi. Mondom, hogy ki, mire ő: „Ne köszönd, ne köszönd!” Másnak is küldött, nemcsak nekem. Ó ilyen. Karitatív. Depresszió? Nincs. Jól vagyok. A helyzethez képest. Sok minden lehám- lott rólam az utóbbi időben. Már nincs olyan, hogy mindentől szorongok. Az étrendre kell figyelnem. A kínaiak kajával gyógyítanak. Nem véletlenül. Megfőzöm én is, amit kell. Fűszerek nélkül. Már megszoktam. Nem volt könnyű. Gyógyszerre havi tizenötezret költők. Igen, az alma kívül még mindig piros. De belül már férges.
