Új Szó, 2013. június (66. évfolyam, 126-150. szám)

2013-06-04 / 128. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. JÚNIUS 4. Keddi faggató 9 Németh Ilona: Sokak szemében mostanában ez peremkérdés, de jó kultúra és jó művészet nélkül, szerintem, ma sem létezhet egészséges társadalom A magánszféra és a közélet hangsúlyai (Somogyi Tibor felvétele) Amikor telefonon a lak­címét kérdezem, és ő út­baigazít, szóbajön, hogy a ház még a szülői, régi - felújítva. A riporterben pedig rögvest ott ágas­kodik a kérdés: miért ra- gaszkodott/ragaszkodik a „távoli messzeség vi­zén úszó” otthonhoz? MIKLÓSI PÉTER Másnap, hogy már beszél­getni kezdünk, viszont hamar kiderül: az élet adta helyzet hozta ekképp. Eleinte, még egyetemistaként - amikor há­zasságot kötött, és 22 évesen az első fia született - ez volt a ké­zenfekvő megoldás. Később, az akkorra már négytagúvá bővült família az időközben felnőttek­ké vált fiúkkal, Ábellel és Jona- thannal hosszú-hosszú évekig egy szűkös dunaszerdahelyi la­kásban élt. S csak hat-hét esz­tendeje köttetett a családi meg­egyezés a régi felújításáról. Nincs három generáció együtt, a mama másik házban lakik. A művésznő az igazszólás termé­szetességével hozzáfűzi: gim­nazistaként különösen szoro­san kötődött Dunaszerdahely- hez, máig is szereti ezt a várost, noha a kisvárosi létnek számára azért hátrányai is vannak. Mint mondja: az ember nomád, hi­szen fizikai és mentális érte­lemben sok mindent másutt kell beszerezni mindabból, amire valakinek szüksége van. Egyéb­ként most sem nyújtjuk hosszú­ra a beszélgetést, mert Németh Ilona Munkácsy-díjas képző­művész éppen hogy csak haza­ért Pozsonyból, s estig még úti­táskákat kell pakolni, mert fér­jével, Ravasz Marián építésszel másnap reggel Velencébe, a 2013-as Hennáiéra indulnak. Beszélgetésünk alaphangja azonban más vágányról indul. Egy lapinteijúban még a kétezres évek elején azt nyi­latkozta, hogy vannak olyan társadalmi szituációk, ami­kor muszáj közéleti szerepet vállalni. Bő tíz évvel később is még hasonló módon gondol­kodik? Még inkább. Ugyanis a min­dennapok dolgai úgy alakul­nak, hogy depolitizálódás he­lyett az ellenkező irányba me­gyünk. Szakmai döntéseimben az utóbbi években így még erő­teljesebben közrejátszik a köz­életi véleménynyilvánítás igé­nye és kötelessége. A munkáiban ez milyen mértékben jelenik meg? A világos nézetalkotásig. Amíg a kilencvenes években az univerzálisnak mondható kér­désekkel foglalkoztam többet, mostanában - a művészet esz­közeivel - a politika minden­napi vetületeinek dilemmái is hangsúlyosan foglalkoztatnak. Egyszerűen nem tudom kike­rülni őket. Pedig szeretné? Vagy sze­rette volna? Nem, hiszen a művészet dol­ga a válaszkeresés is. Például az első Fico-kormány időszakában konkrétan a szlovák-magyar vi­szony látványos megromlása aggasztott, míg 2011-től már a magyarországi helyzet. Az utóbbihoz fűződő kétségeimet az akkor Budapesten megnyílt, majd Kassán és Brünnben is bemutatott kiállítás-sorozattal jeleztem. Ez lényegében politi­kai állásfoglalás is volt. Bár hangsúlyozni szokta: ön képzőművész, és nem po­litikus! Persze. Semmiképpen sem vagyok politikus, viszont úgy gondolom, hogy képzőmű­vészként és értelmiségiként, civilként is van mindenkor föl­vállalandó szerepem. Egy helyütt arról szintén szólt egyszer, hogy az édes­anyja vendéglőscsaládból származik, ami ugye a nyitot­tabb, beszédesebb világ hely­színe. Németh Ilona habitu­sában netán itt keresendők az emberek, a közélet iránti nyi­tottság, fogékonyság eredői? Erre még sohasem gondol­tam, viszont eléggé érdekes a fölvetés. Ráadásul a nagyapá­mat - ahogy akkoriban szokás volt mondani - a falu bölcsének tartották, ő volt a református gyülekezet gondnoka, de ké­sőbb párttitkár is... Evvel távolról sem volt egyedül. Sorolhatnék a pél­dák tucatjait. Nyilván igen. Ó mindeneset­re napi szinten osztotta a taná­csokat, a különböző szituációk­ban az élre állva irányított vagy döntött. De mindemellett a csa­ládunkban mindig többféle, olykor egymással szöges ellen­tétben álló meggyőződés élt, így hát folyamatos véleménycsere uralta a hétköznapokat. A képzőművészekre, állító­lag, különös hatással van a természet ritmusa, az évsza­kok váltakozása. Önre is? Nem vagyok időjárásfüggő, de nagyon kedvelem a tavaszt meg az őszt. Talán mert évről évre a visszavonhatatlan válto­zásokat hozzák. Installációiban - tartalmi­lag s fölfogásban - mennyire van jelen a magánszféra, il­letve a közélet? Vagy akár a magányszféra jeladásait is számba vehetnők? Ezeket az arányokat még so­hasem méricskéltem, a munká­imban kifejeződő hangsúlyok pedig változnak. Amikor fél évig például Amerikában vol­tam, akkor a társadalmi és nemzetiségi identitás kérdései foglalkoztattak sokkal erőtelje­sebben. Hogy honnan jöttem, hogy ki vagyok. Elsősorban arra összpontosítok, ami énem mé­lyéről jön, és az engem alapve­tően érdeklő kérdésekre igyek­szem őszintén válaszolni. Azok­ra a kérdésekre és dilemmákra, amelyeket tisztázni kell. így a különböző akcentusok búvópa- takszerűen bukkannak elő, hogy azután egy újabb téma felé sodródva átlényegüljenek va­lami másba. Volt például olyan időszak, hogy kifejezetten a csa­láddal, a nemiséggel, női mivol­tommal foglalkoztam. Akadtak, akik ekkoriban azt mondták, hogy ezek feminista munkák, noha nekem semmi ez irányú elméleti műveltségem nem volt. És hát a szó hagyományos, szűkebb értelmében egyébként sem vagyok feminista, hacsak nem azt tartja valaki annak, hogy nézetem szerint a férfiak és a nők egyenlők. Az persze már más kérdés, hogy a teljes társadalmi berendezkedésben, a hatalmi struktúrában - kezd­ve a vallástól és a keresztény hagyományainktól az egyszerű mindennapjainkig - ez megol­datlan problémaként él, tehát ebben az értelemben nyugod­tan mondhatom magam femi­nistának is. Pont ezért kell va­lamiképpen reagálni rá, szem­benézni a köznapi valósággal. Önmagában lezárta ezt a dilemmát, vagy még nyitott kérdésként kezeli? Nyitott vagyok iránta és el­mélyedek benne. Mert csakis így tudok elindítani magamban egy-egy mások felé is közvetí­tendő gondolatmenetet. Ter­mészetesen ez több más aktuá­lis kérdéskörre is vonatkozik. Például? Most például a holokauszt témája szintén élénken foglal­koztat. Természetesen mindig is foglalkoztatott ez a kérdés, de az intenzív érdeklődést ak­tuálisan egy személyes találko­zás indította el. Annak az idős hölgynek a sorsa, akit még gyermekkoromban ismertem meg, és akivel annak idején néha több órát is eltölthettem gyermekkorom egy szakaszá­ban. A közelmúltban egy kór­házban egyszerre csak - negy­ven év múltán! - újra meghal­lottam a hangját. Aznap, ott z. kórházban eszembe jutott az egész gyermekkorom, azzal a múltból föltörős emlékkel, hogy annak a néninek egy teto­vált számsor volt a karján! Ak­koriban régen viszont egyet­lenegyszer sem került szóba, hogy ő honnan menekült meg, honnan sikerült visszajönnie. A borzasztó az, hogy most is csu­pán egyszer tudtunk beszél­getni, mert újratalálkozásunk után három héttel meghalt. Ez a személyes találkozás ellen­ben így is föltépett bennem egy zsüipet. Amögött pedig fölsej- lett gyermekkorom egyik sza­kasza, amiből most, évtizedek távolságából egészen más összefüggéseket értek meg. Műalkotásként talán egy videó- installációban látom a szóban forgó sorstragédia, az erre épü­lő téma megelevenedését. Mikor erős, karakteres, tartalmas egy installáció? Bolygatom ezt azért is, mert számomra, laikusként, az installáció az ötletek és a tar­talmak művészete. Nemcsak a szem, hanem a többi érzék­szerv bekapcsolódására, esetleg még lelki azonosulás­ra is épít. Azt tudom, mikor gondolom egy dologról, hogy sikerült; hogy azt most eltaláltam. Vagy ha a képzőművészeti installá­ciót szemlélők reakcióiból azt látom, hogy alkotásommal olyat tudtam közvetíteni, ami­ből ha esetleg nem is egyforma dolgot olvasnak ki, de a külön­böző műveltségű emberek az alapgondolatból kiindulva megtalálják benne a maguk ol­vasatát. Más szavakkal: ha a munkáimban valami olyat tu­dok létrehozni, amivel úgy si­kerül megérintenem az embe­rek érzékenységét, hogy az al­kotás fókuszába állított kérdést ne tudják távol tartani maguk­tól. A holokausztnál maradva: olyasmit szeretnék közölni, hogy aki azt a munkámat majd megtekinti, az mind a történe­lemnek, mind az események lelki feldolgozásánák részese legyen. Jól érvelek, ha az installá­ciót a képzőművészet egyik tényleg emberközeli, közna­pi léptékű, ám kevéssé népszerű formájának értel­mezem? Nálam, más megközelítés­ben, ez úgy jelenik meg, hogy nekiállok foglalkozni egy-egy témával vagy anyaggal, Majd elkezdem keresni hozzá a meg­felelő művészeti médiumot. Az installáció esetében ugyanis nem a médium a meghatározó, hiszen sokkal inkább egy gon­dolathoz, valami érzethez kö­tődik. Számomra a dialógus és annak átadása az igazi motivá­ció, ehhez kell megtalálni az eszközt és a formát. Műfaji meghatározását tekintve az installáció térberendezést je­lent. Szerepelhet benne hang, fény, tárgyak, különböző anyagok - a cél mindennek komplex élményt adó elrende­zése. Ha a téma legjobb megfe­lelője mondjuk a film, akkor úgy; ha egy köztéri munka, ak­kor meg amúgy. De ha ennyire „egyszerű” az egész, miért annyira szo­katlan? Szerintem azért, mert új művészeti ág. Negyven-ötven éves „múltja” van, míg például a festészetnek több ezer .éve volt, hogy megszokjuk. Bár fölmerülhet az a kérdés is, hogy a mindennapjainkban mennyire játszik szerepet a (képző) művészet mint olyan, illetve mennyire adatik meg hozzá a megfelelő oktatás. Mert ha az befejeződik például a 20. század elején, úgy nehe­zen elvárható, hogy valaki nyi­tottan viszonyuljon a kortárs művészethez. De a film meg a videó, a képek és azok időben zajló folyamatainak térhódítá­sa révén ez talán módosulhat. Az installációs művészet volna esetleg a legalkalma­sabb eszköze annak, hogy az alkotó kifejezze: mennyire összezavarva élünk a valós és a médiák által irányított vir­tuálisvilágban? A jó művészet segíthet eliga­zodni a vüágban, ami persze nem műfajfüggő. Még ha a művészet sokak szemében mostanában a legmargináli- sabb dolog is, a jó kultúra és a jó művészet nélkül nem létez­het egészséges társadalom. Van határ, hogy mi a jó, a minőségi művészet? Az mindig közmegegyezés kérdése. Van egy szakmai és egy szélesebb körű közmeg­egyezés. Mint az életben min­denben, mindenütt. A világ manapság ártat­lanként vagy bűnözőként ke­zeli a kisembert? Ez a két fokozat van?... Szerintem igen. Elég bele­hallgatni a hírműsorokba. Vagy az lehetne a túlélés egyik titka s reménye, hogy valaki ne legyen rossz pilla­natban rossz helyen? Szem­léltető példaként itt van a má­jusi bostoni maratonon tör­tént tragédia! Sajnos, ezzel nemigen lehet bármit is kezdeni. Tény, az ilyen események valóban annyira megbéníthatják az embert, hogy szinte mozgás- és döntés- képtelenné válik; bár az is kér­dés, hogy hol? Mert ha mondjuk a mi régiónkat figyelem és itt azt, hogy a politika miként keze­li a kisembert, akkor bizony azt is mondhatnám, hogy hülyének nézi. Ezért ebben az ellentmon­dásos világban és információ- özönben olykor igazán nehéz meghozni a döntéseinket. így hát egyszerűen meg kell szabni és kimondani - a demokrácia fokmérőjeként - a valós értéke­ket és azok paramétereit. Az­után pedig aszerint tájékozód­ni. Hiszen aki napról napra a zavarok halmazával küszködik, nem tudhatja magát mérvadó értékekhez kötni. Miért fontos, hogy az em­ber ezekben a mai, zagyva hétköznapokban is vállalja önmagát? Hogy meg lehessen győződ­ve az objektív és valódi értékek mentén hozott döntéseinek he­lyességéről. Mert akkor nem fog ódzkodni a civil kurázsi vál­lalásától sem. A művészetnek ezért kell' szemünkbe mondania, hogy a világ igenis, ilyen meg ilyen - szemben a valóságot tö­megáruként szépelegve szé­pítő giccsel, esetleg a politi­kusok szavazatleső hordó­szónoklataival? A művészetnek őszintének kell lennie. Hogy megfogal­mazzon kérdéseket, hogy ak­tuális válaszokat keressen és ha lehet, adjon is. Ez nem aktuál- politikát, hanem segítséget je­lent, hogy bárki elgondolkod­hasson azon: hol tart a világ... Ez a művészet egyik elsődleges szerepe. Jelesül ezért jelent számomra újra meg újra örö­met, ha új kiállításokkal lehe- tekjelen valahol. És Velence? Azért utazunk oda kétéven­te, mert szerintem szükséges tudni, hogy a kollégák aktuáli­san éppen min gondolkodnak, és a gondolataik kifejezésére müyen eszközt tartanak a leg­megfelelőbbnek. Ez szintén elmaradhatatlanul fontos. Idén azért is megyünk, mert az egyik egyetemi doktoranduszom képviseli Szlovákiát az idei Ve­lencei Biennálén.

Next

/
Thumbnails
Contents