Új Szó, 2013. június (66. évfolyam, 126-150. szám)
2013-06-01 / 126. szám, szombat
SZALON 2013. június 1., szombat 7. évfolyam, 22. szám Nem vagyunk rá büszkék, de szeretjük a Nóta TV sztárjait meg a veterán bandákat. Tudják mit: talán még ez sem baj. Ha van más is. A kiskultúra diszkrét nyári bája Nekik ez már hagyományőrzés lesz Kis költségvetésű gyerekprogram. Ragasztga- tás, fűzögetés, esetleg bábelőadás, ha kreatívak az óvó nénik. Helyi iskolások táncos-énekes műsora, környékbeli nótaénekesek. Este jönnek az igazi sztárok. Ahogy mondani szokás: jobb esetben Oláh Gergő, rosszabb esetben Győzi- ke. Ha engedi a malacpersely, Budapest Bár, ha kicsi a költségvetés, inkább Dupla Kávé. LAKATOS KRISZTINA Nagyjából ilyen a „kultúr- betét” egy „teljes szervezettségű” falunapon, amellyel ilyentájt, szezonban minden valamirevaló önkormányzat meglepi a népét. Két dolog miatt érdemes szóba hozni ezeket a rendezvényeket. Az egyik egy hipotézis. A szlovákiai magyar felnőtt lakosság túlnyomó többsége kizárólag a fent vázolt formában találkozik élő kultúrával. Vélhetően nem járunk messze a valóságtól, ha feltételezzük: minden tíz emberre, aki évente egy- szer-kétszer elmegy színházba, megnéz egy koncertet (esetleg akkor is, ha családtagok nem érintettek a produkcióban), bekukkant egy könyvbemutatóra vagy irodalmi beszélgetésre, jut száz másik, aki ezt nem teszi. Nem igénye és/vagy nincs rá lehetősége. Szögezzük le gyorsan: ettől még lehet teljes, boldog, egészséges életet élni. De lépjünk tovább. És ez már tény. Aki veszi magának a fáradságot, hogy megnyitja a kisebbségi kormánybiztos honlapját, megkeresi a dotációk menüpontot, azon belül az élő kultúra statisztikáit, és végigfuttatja a kurzort a bő 1300 pályázat címe/elnevezése fölött, fél szemmel az igénylő szervezet nevét is követi, kiszűrve a magyar programokat, képet kaphat arról, milyen kulturális tevékenységeket érzünk a magunkénak és tartunk támogatandónak „közösségileg”. E sorok írója két igazán markáns tematikus csoportot fedezett fel: egyfelől itt vannak a gyerektáborok, másfelől azok a különféle napok, fesztiválok, amelyek a folklórt és a hagyomány- őrzést tűzik zászlajukra. Ez utóbbiak kapcsán álljon itt pár gondolat. Ahogy az ízlés, úgy az érték, az értékítélet is szubjektív, általános érvényű megállapításként kétélű penge. Az azonban kimondható: ezen-kulturálisnak kikiáltott, úgy is kezelt, támogatott - rendezvények java része alig különbözik a falunapoktól, ahol a kultúra tulajdonképpen csak kísérő, mint szilvapálesz mellett a kis sör. (Miközben valakik énekelnek, táncolnak a színpadon, a vándor vurstli hánytató hajójában célérzékét vesztett polgár kissé megpihen, és máris jobban fogy a bor mega babgulyás...) Ha pozitívan szemléljük, és miért ne: egy szűkebb közösségben (település, mikrorégió) építő, megtartó hatásúak ezek az események; megmutathatják magukat a helyi, környékbeli egyéni előadók, csoportok, mindenki jól szórakozik. Ha kritikusabban fogalmazunk: olyan produktumok jönnek létre, állnak össze, amelyeknek harminc kilométerrel távolabb már semmiféle súlyuk nincs, semmit nem mondanak. Egyébként: önmagában ez sem baj. Ha van más is. Ha a kisközösségi össznépi bulin túl más kulturális struktúrákat, intézményeket is építünk. Ha... A kérdés talán így áll: a szlovákiai magyarságban van-e olyan potenciál, amellyel figyelemre méltó kulturális értékeket lehet létrehozni? Tamás Pál magyarországi szociológus a lapunkban tavaly zajlott Ki a magyar? vita kapcsán készített összegzésében nagyon pontosan írt a szlovákiai magyar társadalom modernizációs lemaradásáról. Érintette azt a kérdést is - elsősorban a jelenség gazdasági aspektusait kiemelve -, hogy ez a hátrány a szlovákiai magyar társadalom szempontjából paradox módon bizonyos szempontból előnyt jelent: konzerválja az eddigi etnikai közösségi pozíciókat. A felzárkózás óhatatlanul az in- tegrálódást/asszimilációt erősítené : vagy a többségi nemzetbe, vagy a határ túlsó oldalára von- zaná azokat, akik saját területükön tudásuk, kapcsolati tőkéjük révén érvényesülni tudnak. Ez a megállapítás a kultúra területére is fenntartások nélkül alkalmazható. (Somogyi Tibor illusztrációs felvétele Ebben az olvasatban a „kiskultúra” egyfajta önvédelmi mechanizmussá vált: meg kell őrizni, meg kell óvi a lehető legkisebb egységeket - mindenféle külső hatástól. A kultúrházak szinte kivonultak a kultúra szervezéséből. Sorolhatnám azokat a helyszíneket, ahova évek óta nem jutunk el mert nem hívnak meg. És ennek nem csak anyagi vonza- ta van. A helyi szervezők pontosan tudják, hogy évi hány alkalommal lehet megtölteni a nézőteret. Azt apárestétinkábbfenntartják a helyi műsoroknak, nem „terhelik” vendégelőadásokkal a közönségüket. Az legyen meg, aminek meg kell lennie - mondja egy kóla mellett az egyik hazai intézmény vezetője. Egy időben divat volt ezt a szemléletet provincializmusnak nevezni. Ma már olykor ez is eufemizmusnak tűnik. Apropó, provincializmus. Esztétikai értelemben a szűklátókörűség, az elmaradottság, a vidékiesség szinonimája. Történeti szempontból akad más értelmezési lehetőség is: a provincia az a csatolt tartomány, ahonnan legfeljebb nyersanyag kerül a centrumba, egyébként pedig a központból érkező - nem ritkán túlárazott, másodrendű, fáziskéséssel megjelenő - késztermékek felvevőpiaca, kritikátlan befogadója. S hogy mi milyen kulturális termékeket fogadunk be (küldenek ránk, igénylünk) a centrumból? Ügynökségeknél, szervezőknél puhatolóznék, mi ma a trend, ha az adott szegmenst - a nyári kulturális rendezvényeket, fesztiválokat, falunapokat - nézzük. A válaszokból érezhető az óvatos tartózkodás, ez van, bár nem vagyunk rá büszkék: szeretjük a Nóta TV sztárjait meg a veterán bandákat. De tudják mit: talán még ez sem baj. Az már aggasztóbb lenne, ha kevéske intézményeink is alibista álláspontra helyezkednének. Ha ott, ahol elvileg garantált a pénz, paripa, fegyver (mindig kevés, mégis), nem építeni, teremteni szeremének, nem hosszú távra terveznének, hanem valamiféle elképzelt közönségigényhez igazodva pusztán kritikátlan befogadókká válnának. Szóval: van vagy nincs a szlovákiai magyarságban olyan potenciál, amellyel... ÉVFORDULÓ 75 éve halt meg Ödön von Horváth ÖSSZEFOGLALÓ Hetvenöt éve halt meg Ödön von Horváth, a Mesél a bécsi erdő írója. Fiumében született 1901-ben, apja a Monarchia diplomatája volt. Sokat foglalkoztatta származása, melyről később így nyilatkozott: „Van bennem valami magyar, horvát, német és cseh. Ez nem sok, ha arra gondolunk, hogy az Osztrák- Magyar Monarchiában kétszáz nemzetiség volt.” Miután a soknemzetiségű államalakulat megszűnt, örömmel vallotta magát hontalannak. Horváth kezdetben az I. világháborút követő korszak szelíd iróniájú krónikása volt, majd figyelme az emberiség általános sorskérdései felé fordult. Helyzete a nemzetiszocializmus fokozatos erősödésével egyre bizonytalanabbá vált. Ebben közrejátszott, hogy egy perben terhelő vallomást tett a náci SA tagjaira, akik verekedést provokáltak, cseppet sem hízelgő cikkeket írt Hitlerről és provokatív módon megtartotta magyar állampolgárságát. A náci propagandafőnök, Goebbels azt nyilatkozta: ha győzünk, fejek gurulnak majd és közöttük leszHorváthéis. Népszínművét, a Kazimir és Karolint ellenfelei ócsárolták, de megkapta a legrangosabb német irodalmi elismerést, a Kleist-díjat. Talán legismertebb művét, az egyszerre poétikus és ijesztően kegyetlen Mesél a bécsi erdőt a jobboldali elvakult ítészek „példátlan hitványságnak” nevezték. A fasizmust előrevetítő mű egy olyan vüágról szól, ahová nem szabad megszületni, emberekről, akik képtelenek szeretni, a mindennapok démoni szorításáról, kicsinyes sorsokról. A nácik hatalomra kerülésekor már jobbára Bécsben élt, az Anschluss éjszakáján Csehországba, majd Franciaországba menekült. 1938. június 1-jén a Champs Elysées-n sétált, amikor vihar tört ki és kicsavart egy százéves gesztenyefát, amely agyonsújtotta az éppen arra járó, alig 37 éves Horváthot. 1988-ban Bécsben temették újra. (MTVA) A brit Phyllida Barlow kiállítását szemléli egy érdeklődő a velencei biennálén. Az 55. Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Kiállítás ma nyitja meg kapuit a nagyközönség előtt. A fél évig tartó mustrán minden eddiginél több, 88 ország állít ki. (MTI-felvétel)
