Új Szó, 2013. május (66. évfolyam, 101-125. szám)
2013-05-28 / 122. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. MÁJUS 28. Keddi faggató 17 Mészáros András: Már az ókori filozófia is tudta, hogy az érzelem s ami ezzel összefügg, az nem reagálás a külvilágra, hanem az bennünk van Szerelem minden (élet)korban (Somogyi Tibor felvétele) Rómeó és Júlia csak 14 éves volt, Antonius és Cleopatra viszont érett felnőttként élte át a mindent elsöprő érzést. De említhetnénk Trisztánt és Izoldát, Anna Kare- nyinát és Vronszkijt, a pármai Certosa szerelmeseit, vagy akár Csongort és Tündét. MIKLÓSI PÉTER Lényegében az ő kesergő és boldog, tragikus és harmóniát teremtő sorsukat éljük meg mi is mindannyian, igaz, megváltozott világunk rohanó tempójához igazodva kissé ellaposít- va, tehát idealista szépítés nélkül, ám mindenképp az önmagunkra találás kibontakozásával. Ebből adódik az elemi, mégis életbevágó kérdés: vajon van-e a szerelemnek valamiféle precízen körvonalazható definíciója - természetesen nemcsak a szerelem hónapjának tartott májusban?! Egy akácillatú tavaszi délelőtt erről, fennköltebben szólva: Ámorról és mámorról beszélgetünk Mészáros András filozófussal, egyetemi professzorral. Állítólag még a hajdani Mezopotámiában, azaz több ezer éve született az a költői sugallat, hogy az embert a szerelem tette emberré! Egy filozófus miként vélekedik erről? Én nem az ókori Mezopotámiából szoktam kiindulni. Inkább abból a későbbi életbölcsességből, hogy valójában az időtudat, időérzékelés, létünk végességének tudata tesz bennünket emberré. Egy 17. századi francia filozófus is értekezik erről, és a 20. században a német Martin Heideggemél szintén megjelenik ez a gondolat- menet. Tehát a végességtudat hozza elő bennünk azokat a gondolatokat - az erkölcsi tudattal együtt -, amelyek más lényeknél nincsenek jelen. Csak az embernek van szüksége arra, hogy itt és most határozzon valamiről; hogy az idő szorításában a mában kelljen döntenie a holnapot illetően. Minden mástól ebben különbözik az ember. Az viszont tényleg egy régi görög bölcsesség, hogy a halál a filozófia múzsája. Bár ebből még nem derült ki, definiálható-e a szerelem? Pontos meghatározást nem tudnék adni, mert valószínűleg nincs is. Ráadásul kérdés, hogy a szerelemről az érzelmek vagy valamilyen társkapcsolat szintjén beszélgetünk-e? A kettő ugyanis nem ugyanaz! Az érzelmek síkján egy, általában a pozitív érzületek közé sorolandó lélekállapot, szemben például a gyűlölettel. Ellenben ha a szerelmet két ember kialakult kapcsolataként vizsgáljuk, akkor a dolog egyfajta szociológiai vetületéről is gondolkodhatunk. Jobbára ilyenkor is pozitívan vélekedünk róla, noha a szerelem azt a két egyént kiszakítja a társadalmi környezetből: burokba zár bennünket, a többiek kezdenek közömbössé válni számunkra, megváltoznak a másokkal szembeni viszonyaink, érdeklődésünk csak önmagunkra és a társunkra irányul. Társadalmilag mindez negatív jelenség, amit már a 18. század francia és angol irodalma is úgy jelenít meg, mint két ember egymással szembeni játszmáját. A tét pedig, mint minden játszmában, hogy ki győzi le a másikat. Ennyire önző volna hát a szerelem? Persze hogy. Ha nem volna benne önzőség, akkor a velejáró mély odaadást - nem ritkán - nem válthatná föl a gyűlölet. Az életben éppen a gyűlölet állhat minden egyébnél közelebb a szerelemhez... Napjainkban a „gyakorold a csókot, ne magyarázd!” elvét követve nem laposodott el a szerelem fennköltsége? Bár szentigaz, hogy Ámor révén jobb mámorba esni, semmint pusztán filozofálgatni róla! Ez azért koronként változik. Például a reneszánsz korban Balassi is azt írta, hogy a szerelem egy nagy-nagy vágyakozás; s ez már távolról sem ugyanabban az értelemben értendő, mint Platón „igéje”, aki még csak az örök és az örökké való szépség szeretetét hirdeti. Amíg tehát Platónnál azért lettem szerelmes, mert a széppel találkozva föl is ismertem azt, s így visszaemlékszem a tökéletességre, addig a 17-18. században ez a szemléletmód egészen más irányba billen; a 19. században pedig Stendhalnál már azzal válik széppé valaki, hogy belészeretek - ami egyéni viszonyulás. De ez is kevés ahhoz, hogy a szerelmet ilyen értelemben definiálni lehessen, vagy érvelni mellette. Ezért hát A szerelem nem racionális. Pontosabban mindaddig az lehet, amíg játszmaként vagyok képes felfogni. ami pontosan megragadható és egyben kifejezhető is, az „csak” a gyönyör, hiszen ezzel szemben maga a szerelem egy elvont dolog. Erről például a le- véjregények kapcsán szoktam az egyetemi hallgatókkal is beszélgetni. Hogy a szerelmesek manapság már nem leveleznek egymással. Jóformán nincsenek szerelmes levelek, elvégre egy-egy sms-üzenet távolról sem az. Egy „esemesben” meg sem próbálhatja valaki megfogalmazni az érzelmeit. Azt, ami önmaga számára fontos, amit közvetlenül érez és írásos formába öntve elküldi a másiknak. Mielőtt azonban elsiratnánk a szerelmet: ennek dacára sem tartok attól, hogy egy szerelem mostanság nem olyan erős, műit volt korábban, esetleg csupán a kifejezési formák változtak meg. Jól tudom, hogy nem pszichológussal, hanem egy filozófussal társalgók, de mégiscsak rákérdezek: kell-e szégyellni a szerelmet? Szamár, aki szégyellj! Bár nem kevésbé igaz, és gyakorta előfordul, hogy bizonyos divatokhoz igazodva, esetleg a közvéleménytől tartva az emberek nem merik kifejezni a szerelmüket. Viszont az igaz szerelem csak úgy működik, ha őszintén nyitott. Természetesen, a társasági etikett írott vagy íratlan szabályainak keretein belül. Mert más dolog például egy öltönyös-nyakkendős rendezvényen jelen lenni, és más, mondjuk, kettesben hátizsákkal túrázni. És még má- sabb egy zárt intim hely, ahol minden megengedett, amiben ketten megegyeznek. Persze, az őszinteség összefügg azzal is, hogy azt a másikat minden esetben és körülmény között föl tudd vállalni! Számos bölcselkedő meglátása szerint az észnek s az értelemnek csupán a szerelem kezdeteinél van helye, utána már a szenvedély uralma következik... E felvetés abból a szempontból is jó, mert ilymód szóba jöhet, hogy például a 17-18. század regényeiben miként váltja föl az értelmet a szenvedély. Egyetemi hallgatóimnak a Manón Lescaut szoktam fölhozni példaként. Des Grieux lovag föladja még a méltóságát is a szenvedély miatt. Tudja, hogy Manón megalázza őt. De hiába tartja a teológia, hogy az akaratunk szabad, vannak esetek, amikor az értelmet háttérbe szorítva a szenvedelem fölülíija azt. Ha a szerelem képes túlnőni bárminő logikán, akkor racionális dolog? Nem. A szerelem nem racionális. Pontosabban mindaddig az lehet, amíg játszmaként vagyok képes felfogni. Addig jelentéseket tud lebegtetni, tud ámítani. De ha már elkap egyszer valakit a szenvedély, akkor az illető csak az ösztöneire hallgat. Bemard Shaw regényében, a Tanner John házasságában találni egy olyan részt, melyben Lucifer a pokolban megkérdezi a főhőst, hogy udvarlásai során mikor volt a legsikeresebb? Ő azt feleli, hogy bizony nem akkor, amikor erős és aktív volt, hanem amikor elgyöngült. Professzor úr, el-elgondol- kodott már azon, hogy mi a forrása mindennek? Elég, miként mondani szokás, az első látásra születő szerelem? Erre sincs pontos magyarázat. Mindennemű elmélet vagy filozófia a semleges holtidő pillanatának falába ütközik. Platón szerint is fölszakad az idő hálója, és abban a pillanatban szinte villámcsapásként ér bennünket ez a váltás. Aki ugyanis szerelembe esik, az egy új létformába lépve lényegében föladja az előzőt. Ugyanakkor, hogy miként is válik valaki számunkra szimpatikussá, arra a lélektan máig sem tudott kellő magyarázatot adni. Érdemes hát hinnünk Pla- tónnak, aki szerint a szerelem nem más, mint hogy elveszített felünket keressük - és amikor megpillantjuk, ösztönösen rá- érzünk, hogy ő az, akit elveszítettünk! Ezt a gondolatsort vállalva viszont el kell fogadnunk, hogy mindenki életében csak egy valódi szerelem létezik, a többi csupán annak másolata. Amennyiben igaz, hogy a valós szerelem egyetlen vil- lámcsapásnyi pillanatban érkezik, akkor miért oly gyakori tünet a kiábrándulás? Mert minden nagy szerelem nem alulról fölfelé erősödve építkezik, hanem ez a perzselő lángolás a csúcson kezdődik, és megszelídülve fokozatosan gyöngül. Stendhal ezt azzal magyarázza, hogy a határtalan szerelembe esve kivetítjük a másikba a legmélyebb elvárásainkat, hiszen éppen azért szeretünk bele valakibe, mert az illetőben meglátjuk ennek korlátlan esélyét. Viszont az idő múlásával megkopik ez a fenntartások nélküli, többnyire elvakult bizalom, és kiderül, hogy a szerelem varázsában eszményinek gondolt személy helyett „csupán” az a teremtés áll előttünk, akivel - úgy tűnik - korábban pusztán találkoztunk. Az emberek zöme akár elmélázhat azon: ebbe voltam én szerelmes?... Eszerint a kiábrándulás „természetes” ellentétpárja a szerelemnek? Nem. A velejárója. De hát cáfolatként ott vannak a világirodalom nagy szerelmi történetei: Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda, és még bőven sorolhatnék! Ezek a sorsok is arról szólnak, hogy amikor a szerelem leginkább lángol, akkor fölemészti a szereplőit. Meghalnak. Ezek a történetek arról szólnak, hogy a szerelem azon a hőfokon nem művelhető tovább, mert borzasztóan nagy, de tragikus szerelmek. A működő szerelmek köznapiak. Csak mi hiszünk abban, hogy az irodalomból ismert minták, modellhelyzetek a valóságban, mindennapi életben is megvalósíthatók volnának. De csak volnának, mert mindenkinek egyéni dolga, hogy mit képes kihozni az életéből. Ilyen szempontból igaza van a teológiának, hogy szabad akarattal születtünk. Frivol dolog nyilvánosan beszélni a szerelemről? Miért lenne az? Csak akkor válik nem is frivollá, hanem gusztustalanná, ha különböző hálószobatitkok kerülnek nyü- vánosan terítékre, ha az egyik fél kiadja a másikat. Szerintem az intimitás legmélyebb része, hogy akit szeretünk/szeret- tünk, azt úgy vállaljuk föl, hogy nagyon sok titkát ismerve sem áruljuk el őt. Még akkor sem, ha ez a szépnek remélt kapcsolat később esetleg zátonyra futott. Milyen a szerelem és a romantika kölcsönviszonya? A szerelem sokkal mélyebb és ösztönösebb a romantikánál, amit szerintem egy kicsit az érzelgősség is fűt. Persze, arra is szükség van, de a szerelem romantikus fölfogása aligha biztos, hogy megáll az életben. Nem jó, ha az ilyen típusú regényekből tapasztalt képzelet vezet valakit. A szerelem mindenki joga, előjoga - akár nemre való tekintet nélkül? Pusztán Szlovákia példájánál maradva: viszonylag vékony jégre lép, aki megengedő toleranciával viszonyul a homoszexualitáshoz. A filozófia miként közelít ehhez a kérdéskörhöz? A feleletkeresés elsősorban kultúrmeghatározó. Elég belegondolni, hogy a görögöknél a valódi szerelemnek a férfi és a serdülő fiú kapcsolata számított. Persze, ne gondoljunk csak testi viszonyra, hanem főként érzelmi és értelmi vonzódásra. A nagy antik kultúrákban a szerelmet ébresztő nők a művelt, szép és fiatal hetérák voltak, akik nem szültek gyereket. Az ázsiai és görög kultúrák tudták azt, amit a filozófia a 19. században fogalmazott meg: hogy a szerelem és a házasság az két dolog. A szerelem a szabadság, esetleg a szépség vagy a tiszta vágy oltalma, a házasság pedig egy jogi viszony kötelességekkel, netán lelkifurdalással. Csak a felvilágosodás korában mutattak rá először: ha valaki azonos neműt szeret, az nem az ő hibája, nem is provokálni akarja társadalmát, ő egyszerűen beleszületett ebbe a helyzetbe. Nincs hát érvem arra, hogy ez elítélendő, elvetendő, büntetendő. Miért könnyebb locsogni a szerelemről, mintsem megélni azt? És nem csak májusban! Tényleg nagyon kevesen beszélnek róla, viszont rengetegen fecsegnek a szerelemről. Talán Heideggerre hivatkozhatnék: a beszéd a hallgatást és az odahallgatást is föltételezi, míg a fecsegés a dolgok elfedése. Egy simogatás, egy ölelés, egy pillantás is sok mindent kifejezhet. Szavak nélkül. Amikor partnerünk befogja a szánkat: most ne beszélj! Pedig szeretné szétkiabálni az egész világnak, hogy megtalálta a szerelmet. Megtalálni az igazi szerelmet türelem vagy szerencse dolga? Én fatalista vagyok. Azt mondom, szerencse dolga. Nem beszélve arról, hogy a legnagyobb, a sorsfordító dolgok azok váraüanul és véletlenül érik az embert.
