Új Szó, 2013. május (66. évfolyam, 101-125. szám)
2013-05-25 / 120. szám, szombat
SZALON 2013. május 25., szombat 7. évfolyam, 21. szám Drakula újratöltve: a vámpírok esete Hófehérkével, a történészekkel és az oltmolyokkal Vérben az igazság Minden kor megteremti a maga vérszívóit (Illusztrációsfelvétel) Bár William Harvey 1628-ban fölfedezte a vérkeringést, a testnedv- elmélet tévtana a 19. századig uralta az orvos- tudományt. Eszerint valamely folyadék mennyiségének csökkentésével helyreállítható a test és a lélek egyensúlyzavara. H. NAGY PÉTER A mindenre alkalmazott, általános gyógymód az érvágás, azaz a vér megcsapolása volt. A 19. században aztán ez a szituáció - a pozitív tudományok térhódításának köszönhetően - megváltozott, ám érdekes módon ezzel párhuzamosan megnőtt az érdeklődés a vámpirikus fikció iránt. Ez az időszak a vámpírfigurák irodalmi karrierjének felemelkedését hozta, újraélesztve az élőhalottak és a vérszívók mítoszát. Mindez tehát egy olyan időszakban történt, amelyben egyre világosabbá vált, hogy ha valakinek kiszívják a vérét, az aligha támad föl. A vérhez kapcsolódó tudományos felfogás és a spekulatív fikció így elvált egymástól, a vámpírok elfoglalhatták helyüket a peremműfajok világán belül. Aztán „az éjszaka gyermekei” iránti nem szűnő érdeklődés a század végére kialakította a modem vámpírmitológia keretrendjét, az inváziós horror klisérendszerét. Egyre több olyan mű látott ugyanis napvilágot, amely erősítette azt az elképzelést, hogy a vámpírokról szóló elbeszélések az emberiség alternatív történetét alkotják; egy olyan modellt Megerősödött az az elképzelés, hogy a vámpírokról szóló elbeszélések az emberiség alternatív történetét alkotják. eredményezve, melyben a vámpírok inváziója fenyegeti a hétköznapi valóságot. Ez a 20. században is érvényben maradt, a vámpírokról szóló történetek a tömegkultúra hatalmas fejezetét alkotják, és a felgyorsult cserefolyamatok következtében ellepték a szubkultúráktól az elitkultúráig ívelő hálózat szinte minden szegmensét. Az alábbiakban felvillantok egy érdekes tendenciát ebből a szövevényből. Három olyan alkotást fogok röviden felidézni, amelyek arról tanúskodnak, hogy a vámpírmítosz átalakult. Amikor Neil Gaiman zseniális szövege, a Hó, tükör, almák című novella - amely a mos- toha/királynő szemszögéből írja újra a Hófehérke-történetet - megjelent, már sejteni lehetett, hogy van valami a levegőben. Ezt az alkotást kétségkívül a legprofibb újraírásokkal egy lapon kell emlegetnünk. Gaiman szövegében a mese egyik szerepköre sem marad identikus (a mérgezett alma vagy a feltámasztó csók toposzát is ideértve). A visszatekintő elbeszélés (a mostoha már sül a kemencében) olyan műfajközi térbe helyezi az eseményeket, mely a horror- vagy vámpírtörténetek beszivárgásától sem mentes. A novella egyetlen kérdésre adott válaszként olvasható: „miféle szerzet ez a lány?” A történet végkifejletéből pedig arra lehet következtetni, hogy a Hófehér- ke-mítosz egy olyan variánsával állunk szemben, amely a mostoha halálával veszendőbe ment. Illetve olyannal, amely eltűnt a fennmaradt verzió miatt, ám mégis ez lehetett az „igazi”. S ehhez a feltámadáshoz jól illeszkedik a vámpírfigura szerepeltetése (vegyítése a Hófehérke-alakkal), mely maga is ezt az attribútumot képviseli. Aztán jött Elizabeth Kostova A történész című műve, amely Drakulát felemeli a legrangosabb mítoszok közé. Az újraírás során a vámpírtörténet aktualizálódik, megújul, feltöltődik, s alkalmassá válik arra, hogy megnyíljon a történelem és az irodalom egyéb „mítoszai” felé. Szó szerint is, hiszen a regényt olvasva világossá válik, hogy a címben jelölt fogalom nemcsak a vámpírok után kutatókra, hanem magára Drakulára is alkalmazható. A sokszoros gyilkos ily módon filológussá „szelídül”. A legfurcsább vámpírok viszont alighanem China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás című SF-regényében szerepelnek. Ők az oltmolyok. Sánta Szilárd Mesterséges horizontok című monográfiájában helyesen világít rá Miéville alapján, hogy „a weird fiction szörnyei szakítanak a mondavilágban megjelenő vámpírokkal, farkasemberekkel stb., és olyan több lényből álló szörnyekkel jelennekmeg, melyek vizualizá- lása gyakran nem egyszerű feladat”. Nézzük! Isaac Dan der Grimnebulin, a renegát teoretikus, a gerilla tudós igen veszélyes biológiai anyag birtokába jut. Nála landol az egyik - droggal táplálkozó - lárva azok közül, melyek egy kereskedőhajón érkeztek Új-Crobuzonba. Az átváltozás után a színpompás bábból kikelő oltmoly kiszabadítja fajtársait, akikkel rettegésben tartják a bűzös várost. Amikor Isaac laborjában „megszületik” a rém, majd akciózni kezd, két szemtanú perspektívájából pillantjuk meg a dolgot. A lény olyan, mintha egy virág bimbózna. Mintha egy ember bújna elő az embriópózból. Amikor feláll, kinyújtóztatja számos karját, lábát, csápját, farkát, amelyek még tovább és tovább nyújtóznak. A kutyányi méretű lény szétnyílik, és majdnem akkora lesz, mint egy ember. Négy darab, harmonikaszerűen szétnyíló, sötét hártya bomlik ki a hátán, és legyezőként szétterül. „Szerves minták robbanása volt ez - mondja az elbeszélő -, zászlóbontás, kinyílt ököl. A lény teste hirtelen elvékonyodott, amikor széttárta kolosszális szárnyait, ezeket a roppant, lapos, merev bőrlebernyegeket, amelyek szinte beterítették a termet. Szabálytalan, kaotikus alakjuk volt, összevissza, szétfolyó vonalakkal: viszont mindkét oldalon tökéletes tükörképei voltak egymásnak, mint összehajtott lapra kicsordult tintapaca vagy festékfolt.” Szóval így fest egy oltmoly, melynek még ezen túl ujjnyi méretű fogai vannak. Valóban nem könnyű vizualizálni, most azonban fontosabb, hogy ez a lény molylepke és vámpír hibridje, melynek speciális tulajdonsága az agy kiszipolyozása. Olyan ragadozók ezek, melyek az álmokat isszák. A regény szereplői vámpírbogarakként tekintenek rájuk, a szöveg egy pontján pedig az is kiderül, hogy a „normális” vámpírok is az agyszívók áldozatául eshetnek, s ezzel teljes lesz a városban a pánik. Ugyanakkor ez a megkülönböztetés is arra tereli a figyelmet, hogy módosított kreatúrákról van szó, amit a regény nyelvi rétege is támogat: az olt- molyokat különböző elnevezésekkel illetik az érintettek (vámpírmoly, vámpírbestia, vámpírbogár stb.). A vámpíridentitással való játék tehát olyan eleme a szövegnek, amely mentén nemcsak összerakható, hanem szét is bontható a hagyományos vámpírkép. Itt tart ma a vámpírmitológia. (A Twilight-féle hullámvölgyeket gyorsan felejtsük el.) Gaiman, Kostova és Miéville írásai alapján egyértelműen kijelenthető, hogy jót tett a műfajnak ez a kis vérátömlesztés... A szerző szerkesztésében a közelmúltban jelent meg Az éjszaka gyermekei című tanulmánykötet a vámpírizmus jelenségéről. ZENEBONA Rota, a kamarakomponista CSEHY ZOLTÁN Aligha létezik olyan (főként Fellini-, Coppola- vagy Zeffirelli-) filmrajongó, aki ne ismerne legalább pár Nino Rota-dallamot. Rota, a szinte légies rögtönzéseiről és fülbemászó dallamairól híres filmzeneszerző azonban a klasszikus térfélen is maradandót alkotott: több operája (például A firenzei szalmakalap, Egy idegbajos éjszakája) elképesztően sziporkázó humora és arányos felépítése miatt a mai napig népszerű. Konzervatív, hagyományosan velejéig „olasz” zenéről van itt szó, mintha egy időutazáson vennénk részt, vagy mintha mondjuk Rossini és Puccini támadt volna fel új alakban, eklektikus hangzásvilágban olvadva össze, mely ugyan megnyitja tereit a jazz vagy a populáris regiszter egyes elemei előtt is, de nem hajlandó és nem is képes tudomást venni a kísérleti zene vagy a schönbergi tanok világáról. Ez a neoromanti- kus, elhatárolódós, meg- úszós, na ugye!-attitűd különösen vonzónak tűnt a posztmodem stíluseklektika korában, s ahogy egyre inkább tömbösödik a zenetörténet, a szakadékok is betö- mődnek. A radikális 19. századi esztétizmus ideája önkéntelenül is dúsul az irónia és az önirónia gesztusaival - s ebben Rota zeneszövése tényleg kimagaslóan jó. Ezúttal Rota kamarazenei alkotásaiból hallgathatunk meg egy CD-nyit: a klarinétra, csellóra és zongorára írt trió keringőritmusban indít, majd a témakezelés fokozatosan válik elégikussá, hogy a végkicsengés allegrissimója frenetikusán humoros, virtuóz zárlatot képezhessen. Az A szláv irodalmak magyarul Több a szláv nyelvekről fordított irodalom a magyar kulturális folyóiratokban, mint könyvalakban - ennek okairól tanácskoztak a Szláv TeXtus című elektronikus irodalmi újság szerkesztői tegnap Budapesten. Németh Orsolya polonista, fő- szerkesztő elmondta, hogy a Szláv TeXtus szerkesztősége a tavaly megjelent, szláv szerzőktől magyarul kiadott könyvek listája alapján készítette el a 2012-ben a kulturális folyóiratokban megjelent szláv műfordítások és szláv témájú tanulmányok listáját. A felmérés nem volt teljes körű, a következő folyóiratok alapján készült: Jelenkor, Holmi, Szépirodalmi Figyelő, Tiszatáj, Helikon, Nagyvilág, Kalligram, 2000, Magyar Lettre Internationale, Napút, Balkon, Műút, Haemus. „A folyóiratok a tematikus számaikkal gyakorlatilag átvették az antológiák szerepét” - állapította meg a főszerkesztő. Tavaly összesen 47, szláv nyelvekről fordított könyvet adtak ki Magyarországon. Ebből a legtöbb, 16 lengyel, 15 orosz, horvát, bosnyák és szerb összesen öt kötet, míg bolgár egyetlenegy sem akadt. A főszerkesztő szerint a kevés szláv regény megjelenéséért elsősorban a pénzhiány felelős. Elhangzott az is, hogy a térségből hiányoznak az irodalmi „sztárok”. (MTI) Improwiso című kompozíció egy hegedű és zongora párbeszédén alapul, és drámaibb élű: a mű a Tolsztoj nyomán készült, Amanti senza amore című Franciolini-film zenei alapmotívumát variálja. Itt a filmzene és a kamarazene közös nevezőre jut. Az 1974-es Toccata erőteljes humora a gyors váltakozások dinamikájának köszönhető: a meg- regulázottan pulzáló lendület a D-dúr szonáta utolsó tételében köszön majd vissza. Ez a klarinétra és zongorára írt darab kivált a középső szakasz arpeggióival és felfoko- zottan érzékeny líraiságával tűnik ki. A G-dúr zongorafantázia igazi ínyencség: maga a darab csak nemrég került elő a velencei Cini Alapítvány archívumából. Ez az impresszionista karakterű, negyedórás darab kissé elüt a CD többi alkotásától: a szerkezet dinamikája itt hihetetlenül arányos, és mert a dallam olykor a bujkálás stratégiáit választja, felbukkanása minduntalan a rátalálás, rá- csodálkozás játékos örömét kelti a hallgatóban. Rota magas színvonalú muzsikája bizonyítja, hogy a sokszólamú 20. századi zenetörténetben a konzervativizmus profizmusának igenis helye van. (Nino Rota: Clarinet Sonata, Clarinet Trio, Improwi- so, Toccata, Fantasia. Naxos, 2013.)
