Új Szó, 2013. május (66. évfolyam, 101-125. szám)

2013-05-25 / 120. szám, szombat

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2013. MÁJUS 25. INTERJÚ 17 c rW ókimondó, ki- . j M hívó. Ilyen a ^-i " M.—4 Panelházi tör­ténetek Alicája. Az őt megformá­ló Zuzana Vačková - bár neki a magánéletben vannak gyerekei, egy felnőtt fiú és egy iskolás kis­lány mamája - és a sorozat szexis pszichológusa között van némi ha­sonlóság. O is elemében van, arra a megjegyzésemre, hogy alaposan lefogyott, nemcsak a szeme ragyog, kacéran megrázza magát, s rögtön rá is vágja, bogy több mint tíz ki­lót dolgozott le. A színésznő sem megy egy kis temperamentumért a szomszédba, a nyelve is ugyan­olyan gyorsan pörög, mint Alicáé a sorozatban. Az ember szinte fél, nehogy megsértse azzal, hogy tévedésből Alicának szólítja. De valahogy önkéntelenül kiszalad a száján. Gyakran megesik, igaz, nem a csa­ládommal, hogy még a barátnőim nyelve is megbotlik néha: „Alica, ja bocs, Zuzka”. Az utóbbi időben többet látnak a képernyőn, mint az életben, nem is csoda. Engem ez a legkevésbé sem zavar, Alica alakját nagyon megkedveltem, s nem bántó, ha az utcán leszólítanak. Az elmúlt hetekben bemutatott részekben komolyan tanult ma­gyarul. Hogy halad a nyelvlecke? Lévén, hogy az Imrével való kaland nem lesz hosszú életű, a nyelvtanu­lás sem tart soká. Én magam nem beszélek magyarul, néhány kivétel­lel, hogy jó napot, viszondátásra, köszönöm s még néhány hasonló kifejezés. Nyitrán születtem, de egyik nagyszülőm sem beszélte ezt a nyelvet. Aztán Privigyén éltünk, én kiselsős voltam, amikor Po­zsonyba költöztünk. Milyen emlékek maradtak meg leginkább a gyermekkorból? Az, hogy isteni volt. Egy ideig a nagymamámnál laktunk. Aztán a szüleim Pozsonyba jövet azt ígérték, hogy nagyvárosba gyünk. A Dolné hony lakótelepen laktunk, onnan Vereknyére jár­tam iskolába, ahol egy kis családi házban működött a szlovák és a magyar iskola, és a lakótelep sem úgy festett, mint egy csodás város. Akkor még egyeden panelház állt ott, abba költöztünk be. Körülöt­tünk zajlott az építkezés, daruk, földgyaluk zajától volt hangos a környék. Óriási csalódás volt, nem akartam maradni, de sze­rencsémre, amikor át kellett volna mennem a lakótelepen felépült alapiskolába, egy adminisztrációs hiba folytán nem írták be a neve­met. így az óvárosba kerültem, ott már otthonosan éreztem magam. Ma is ott lakik? Nem. Egy ideig, amikor még a fiam kicsi volt, a Kvačalován éltünk, aztán vettem egy csa­ládi házat nem messze Po­zsonytól, Horvátgurab- ban. Talán azért is, mert imádtam a nyitrai házat, meg azt, hogy turkálhas­sak a földben, hogy ki­mehessek a zöld fűre, ne csak a panelház balkon­járól láthassam a termé­szetet. Körülöttem most csupa zöld minden, ren­geteg a virág, énekelnek a madarak, mindenem megvan. Azáltal, hogy nem kell adott időpont­ban munkába mennem, s nyolc órát lehúznom, ideális számomra ez az élet. Néha a barátnőim is Alicának szólítanak A színészet gyerekkori álom volt? Mint a kislányok általában, én is hercegnő vagy énekes akartam lenni, aztán volt idő, amikor or­vos. Bánt is, hogy az utóbbira nem adtam esélyt magamnak, mert csodálatos érzés lehet meggyó­gyítani egy beteget. Tizenkét éves koromban azonban teljesen vélet­lenül másképp alakult az életem. Nyelvészeti körre jelentkeztem, de rövidé- ki­derült, hogy elértettem a kezdő mássalhangzót, mert drámairól volt szó (szlovákul gramatický és dramatický - a szerző megj.). így kezdtem el szerepelni azzal, hogy kibírom a tanévet, s aztán majd át­lépek, de a véleden épp akkor hoz­ta oda a rendező Štefan Uhert, aki a készülő filmjéhez egy durcás tinit keresett, s rám esett a választása. Hálát adtam a sorsnak, hogy így lett, mert imá­dom a hivatásomat, kel­lemes munka a miénk, örömet, megtisztu­lást hoz az emberek­nek. Az én Alicám is mosolyt varázsol az arcukra, ez csodás érzés. Az orvos­nak betegekkel van dolga, s nem vagyok benne biztos, hogy , nekem a túl- érzékeny ter­mészetemmel ez megfelelne. Néha még a tévében a hí­reket sem vagyok ké­pes végignézni, mert folyton tragédiákról, szenvedésről szól­nak. Éjszaka az­„Imádom a hivatásomat, kellemes munka a miénk, örömet, megtisztulást hoz az embereknek. Az én Alicám is mosolyt varázsol az arcukra, ez csodás érzés." tán ez jár a fejemben, bánkódom miatta, rosszul alszom. Alica viszont nem nagyon bán­kódik, megrázza magát, s megy tovább. Alapjában véve én is vidám va­gyok, optimista. Az életem felét jótékonykodással töltöm: a Linaje alapítványban Biba Ondrejkovával és a férjével meg néhány társsal főként autista gyerekeknek próbá­lunk segíteni egy olyan intézményt létrehozva, ahol hasznosan tudnák tölteni az időt. Könyvet is adtunk ki A nyolcadik földrész meséi cím­mel, ide én is írtam egy mesét, most készül az újabb folytatás, ennek a bevételét erre fordítjuk. Gyer­mekotthonokba járunk, a családi agresszió áldozatainak, a bántalma­zott nőknek is igyekszünk segítő kezet nyújtani. Együttműködünk egy ligetfalui szociális otthonnal, ajándékokat vásároltunk, játékszo­bát alakítottunk ki a gyerekeknek, négy nap dolgoztunk ott, és a mi gyerekeink is segédkeztek. Volt egy projektünk, ismert vagy kevésbé ismert nők durva környezetben ké­szült fotóit elárvereztük, s az össze­gyűlt pénzből vettünk festéket meg minden egyebet. Néhány kolléganőjéhez szoros és sokéves barátság fiíízi. Ez ebben a szakmában nem éppen tipikus. Vannak barátnőim még a közép- iskolás időkből, őket, ha fél évig nem látom, akkor is ott folytat­juk a félbeszakadt mondatot, ahol legutóbb abbahagytuk, mindig van mondanivalónk egymásnak. Vannak újabb szer­zemények is, már a színészi éle­temből, Zuzka Tlučková, Biba Ondrejková, Andrea Karnasová, Katka Brychtová, Gabika Škrabáková. Ezek a kapcsolatok bizonyítják, nincs igazuk azok­nak, akik úgy vélekednek, hogy a mi szakmánkban nincs igaz barátság, nagy az irigység és a fél­tékenység. Mert bizony vannak barátságok, s ezek nem érdekből köttetnek. Katka Brychtová emlegette, hogy a hölgyek közös akciókat szerveznek, kirándulni, üdülni járnak a gyerekekkel együtt. (Fotók: Marián Ďatko, JOJ) Az elején kimondottan csak női akciókról volt szó, aztán rádöbben­tünk, hogy kár teljesen elzárkózni, jó, ha néha egy kicsit felfrissül a társaság. Rómába elvittük a ma­máinkat, az egy csodálatos kirán­dulás volt. Azelőtt a családból, a saját környezetünkből ismertük az anyáinkat, s egyszer csak egész másként, sokkal felszabadultabban éltük meg őket. Londonba a na­gyobb gyerekekkel mentünk, hogy megismerjék a várost. Bár a fiáról nem beszél, nagyon szoros a kapcsolatuk. Beszélnék én a fiamról is, de ő nem óhajtja, s ezt tiszteletben tartom. Egy több mint húszéves fiú már nagy támasza a mamának. Az ám! Annak idején rettegtem tőle, hogy mi lesz, ha egyszer fel­nő, ha elmegy, s elveszítem. Eb­ből semmi nem igaz. A pubertás ■■■ Jelenet a Panethazi történetekből. Zuzana (a felvételen Matej Landlval), csakúgy, mint a sorozatbeli Alica, vidám természetű, szeret szórakozni, táncolni, moziba járni, kirándulni, szereti a viccet. Zuzana Vačková számára azonban a legfontosabb az, hogy a gyerekei büszkék legyenek rá. Igyekszik példát mutatni nekik. korban adódott problémákat kö­vetően, amikor túlzásba visszük a gondoskodást, a féltést, úgy érzem, hogy egy új barátra leltem, akivel a legjobban megértem magam. A kislánya nem féltékeny a báty­jára? Másodikba jár, de nem is tudom, hogy iskolás, annyira önálló és okos, mint a fiam is. Egyedül el­végzi a leckéit, imádja a hip-hopot, táncol, majd minden hétvégén ver­senyre kísérem országszerte, újab­ban már külföldre is. Valószínűleg örökölte a mama művészi vénáit. A tánc a mindene. Egy kis örök­mozgó teremtés, de nyolcévesen még nehéz lenne megmondani, mi lesz belőle. Lehet, hogy egész más­felé veszi majd az irányt, aminek örülnék is. Ha tanácsot kérnének tőlem a gyerekeim, nem ajánlanám nekik a szórakoztatóipart. Kemény mesterség, nem könnyű, hogy az ember eltartsa a családját, s kivédje a bulvárlapok örökös támadásait, megtanuljon élni a sikerrel és a bu­kásokkal is. Ez a népszerűség velejárója. Igen, de míg ismerek olyanokat, akik szeretik kiélvezni a nép­szerűséget, főleg az úgynevezett pszeudocelebek, én á szakmámat szeretem, s nem azért, hogy felis­merjenek az utcán, hogy minden lépésemről beszámoljanak a lapok, még akkor is, ha az ember a legna­gyobb sorscsapást éli át. A bánatát csendben, mélyen legbelül vagy a szerettei körében dolgozza fel az ember, nem pedig a nyilvánosság előtt. Visszatérve Alicához, ő bezzeg előszeretettel teregeti ki az érzel­meit, imádja a feltűnést. Az őt megformáló Zuzana mennyire kalandvágyó? Mi tagadás, magam is nagyon im- pulzív vagyok, szeretek improvizál­ni. Az ételeket sem recept szerint főzöm, nem szoktam tervezgetni, a nyári szabadság kivételével, ott is csak azt, hogy mikor, kivel és hová utazunk, minden egyebet aztán a helyszínen oldok meg, spontán módon. Mennyiben formálta meg Alicát a forgatókönyvíró Andy Kraus, és mit tett hozzá Zuzana a sze­rephez? Andy találja ki, hogy mit csinál Alica, én pedig azt, hogyan fogja csinálni. Utóbbiban szabad kezet ad, s kiélhetem magam benne. Ha további párhuzamokat keres­nénk? Magam is vidám vagyok, nem keresek a kákán is csomót, nem árulok zsákbamacskát, szeretek szórakozni, táncolni, moziba járni, kirándulni, szeretem a viccet, még az akasztófahumort is, de nem hajtok úgy a férfiakra, mint Alica, ami nem tudom, jó vagy inkább rossz. Alicának nincs gyereke, ettől frusztrált, és a viselkedését ez sok mindenben befolyásolja. Nekem a gyerekeim jelenük az életet, ők a vi­lágom központja. Ez a legnagyobb különbség. Alica bármit tehet, azért csak magának kell felelnie, nekem mindig gondolnom kell a két gyerekemre. S az a legfontosabb nekem, hogy ők büszkék legyenek ram. Igyekszem példát mutatni nekik, úgy élni, hogy ennek eleget tegyek, s ha majd ők is ezt teszik, ha tudják majd élvezni az életet, amire próbálom megtanítani őket, én is elégedett és büszke leszek. Urbán Klára

Next

/
Thumbnails
Contents