Új Szó, 2013. május (66. évfolyam, 101-125. szám)

2013-05-25 / 120. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. MÁJUS 25. _____________________________________Szombati vendég 9

A

nton Molnár: „Édesapám révén gyorsan megtanultam tiszteletben tartani másokat, ha a vallásuk és a kultúrájuk különbözik is a miénktől..."

Csodabogár a franciáknak, mégis büszkék rá

Párizstól ötven kilométerre, Barbizonban él Anton Molnár festőművész, alkotásai azonban New Yorktól Tokióig, Londontól Szingapúrig, Dubaitól Hongkongig élik önálló életüket. Huszonöt évvel ezelőtt, 1988-ban költözött Franciaországba, a világot azonban továbbra is magyar útlevéllel játja.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Májusi kiállításán a Váci utcai Gefrodinspex Galériában a múltat és a jelent fogta keretbe. A múlt emblematikus játékait és mindennapjai elmaradhatatlan kellékeit, rekvizitumait, gyerekkorunk közös hőseit, a magyar parasztvilág ismerős arcait, napfényes reggelek érzéki fogásait, zamatos ízeit.

Sok forrásból merít Anton Molnár, de minden forrása szívbéli tájakon ered. Büszkeség, egyenesség, derű árad a képeiről, alakjai közül nem egy a reneszánsz életérzést hirdeti, csendéletei mögött lágyan szól a blues, ecseteivel fényes naplót ír, amelyben harmónia és diszharmónia között teremt sajátos egységet.

Itt állunk a Fresco dell amore, vagyis A szerelem freskója című festménye előtt. Mi ihlette ezt a képet?

Firenzében láttam egy meny- nyezetet, ami nagyon megragadott. Allegorikus freskó volt angyalokkal. Én az angyalokat kivettem, és a saját modelljei- met tettem bele. Arra gondoltam, hogy ez érdekes lehet. Terrakotta, sziennás színekbe helyezni őket. Mindennap tíz- tizenkét órát dolgozom, reggeltől estig szenvedéllyel festek, és mindig csak egy képen dolgozom, de így is legalább három hét a létrehozása.

Ki a két modell a freskón?

Egy tornász pár. Az volt a szerencsém, hogy ők az életben is együtt voltak. Amikor aktról van szó, s ezt a fotóművészek is tudják, nagyon fontos, hogy a modell elengedje magát, és harmóniában legyen a párjával - de velem is! Nem könnyű olyan embereket találni, akik már majdnem színészek, és el tudják hitetni ezt. A tornász párral semmi gondom nem volt, hiszen összetartoztak. A festmény mostani, egy régi tanulmány szolgált hozzá alapul. Nagyon fontos, hogy mikor jutok el oda, hogy bizonyos képet megfessek. Néha tíz-húsz év is beletelik, hogy a tanulmányrajztól, amit a modellekről készítek, eljutok a festésig. Vannak ötleteim, de esetleg az éppen aktuális kollekcióba nem férnek bele. Ilyenkor raktározok. Félreteszek. Megőrzők. Az idő is szűrő. Ami fent marad a felszínen, az fontos.

Legfrissebb alkotásai szerint gyerekkora játékai is fent maradtak az emlékezet rostáján. Itt áll két lábbal a jelenben, mégis vissza-visszanyúl a múltba.

Nekem fontosak ezek a dolgok. Anekdotázó, jegyzetszerű festészetet művelek. Hozzáteszem: teljes szívvel. Az idő nagyon fontos faktor nálam. A mai énemet a régi arcaim mutatják meg. Én respektálom a múltat, mindazt, ami megtörtént velem. Abból vonom le a következtetéseket is. Mi az, ami jó volt és fontos, és mi az, ami nem? A hatvanas évek játékai szimbólumokká váltak a képeimen. Horpadtságukkal egy régi periódus törékenységét, problémáit idézik meg. Sorsuk van. Ütött-kopottak, a szívemnek mégis kedvesek. Például a kispipi. Felnagyítottam és sztá- rolom. Alkotói művé avatom. Jön egy külföldi, megnézi, azt mondja: „Itt ilyen is volt?” Betekintést nyer egy letűnt korszakba. Meglátnak egy Trabantot, és azt kérdezik: .Lehetett ilyet kapni?” Nálunk meg dicsőségnek számított, ha valakinek ilyen autója volt.

Bekerült egy szindbádi kis koffer is a festmények társaságába. Mintha azt az utat jelképezné, amelyet Budapesttől Párizsig, Bamakón és Genfen át, majd kiállításai révén a világban cikázva megtett.

Nyolcvannyolcban, amikor családostul Franciaországba költöztem, még disszidensnek számítottam. Aztán leomlott a berlini fal, és minden megváltozott. A francia állampolgárságot azonban, bár folyamatosan kint élek, azóta sem vettem fel.

Pedig bizonyára gyorsan megkapná, hiszen szeretik és tisztelik a franciák. Büszkék rá, hogy ott él és ott alkot.

Mindenki boldogan hallgatja, hogy magyar vagyok, s amíg papíron megtartható, hogy az maradjak, addig maradok. Nekem az alkotás mindig fontosabb volt, mint hogy hivatalos papírokat intézgessek. Régebben hosszas tortúra lett volna, de ma sem foglalkoztat a kérdés. Hároméves korom óta csak a festészet érdekel. Néha ugyan nehéz, mert nem mindig kompatibilis a hétköznapokkal, de akkor is szenvedéllyel csinálom. A nagy vásznaknál fizikai erőpróba is ez, hiszen mozgatni kell őket. Nem tudok megállni az úton. Ha jó az eredmény, megéri. Szeretem az életet, bár egyre inkább úgy érzem, a- technika nagyon erősen körbevesz bennünket, valahogy mégis elszegényedett világban élünk. Visszatérve a kis kofferre és a rajta látható Szindbád-Latinovits-portréra. Huszárik Zoltán filmje különösen közel áll hozzám. Hosszú évek óta kísér utamon. Ez az én szellemi kincsem. A bőröndben titkok vannak. Leírt és leírhatatlan titkok. Az a jó ebben a keresésben, akár Latinovits színészetében vagy a Ködszurkáló című könyvében, hogy a művészetet úgy kell létrehozni, hogy az egyszerre legyen elérhető és elérhetetlen.

Cél, hogy bejusson a Louvre-ba?

Egyelőre nem. Még élek. Én

megteszem a maximumot, a többit pedig a jövőre bízom. Remélem, értékes marad, amit én értéknek tartok. Elmondok egy történetet. Születésnapot szerveztünk nemrég egy barátunknak. Nem tudtam, mivel szerezhetnénk neki igazán nagy örömöt. Eszembe jutott, hogy szerelmese a Pink Floyd zenéjének. Jól ismerem Nick Masont, az együttes dobosát. Elkészítettem a portréját, és ezt kapta a barátunk. Közben sokat beszélgettem Nickkel. Összeálltok ti is, mint a Rolling Stones? - kérdeztem tőle. „Nem, nem - mondta -, a gitáros és az énekes nincsenek jó viszonyban.” És mivel foglalkozol mostanában? - faggatóztam. „Producer vagyok, fiatal együtteseket támogatok - felelte. - De nagyot változott a világ! Amikor mi voltunk fiatalok, a szenvedély vezetett bennünket. Szerettünk zenélni. Ma a fiatalok híresek akarnak lenni.” És itt a különbség! Hálát adok a sorsnak, hogy szenvedéllyel születtem, és ez engem annyira érdekel. Hogy nem azért csinálom,

hogy mi lesz, hiszen azt nem tudhatja az ember. Engem egy belső kényszer hajt. Mintha futni akarnék. Nem bírok tovább aludni, felkelek, mert indulnom kell. Vagy mintha légszomjam lenne. Nekem ez a festészet.

Ott áll egy üres vászon előtt, és a magáévá kell tennie. Van ebben egyfajta érzékiség.

És érzékenység is. Igen. Jó is, nehéz is művésznek lenni. Ha az ember nem érzékeny, nem tud létrehozni olyan dolgot, ami másoknál érzékenységet vált ki. Egy karcosabb-harco- sabb jellem vagy az átlagember bizonyos dolgokat fel sem vesz a mindennapok sűrűjében. Én meg ha igazságtalanságot látok, az hosszasan dolgozik bennem. Vagy egy furcsa történés. Egy néni, akik vak, órákon át kereste a kijáratot egy óriási bevásárló- központban. Éngem ez napokig foglalkoztatott.

Sokaktól hallhatja: olyan filmszerűek a képei.

Igen, gyakran mondják. Antonioni filmje, a Nagyítás is egy ellesett pillanatról szól. Valóban, forgatókönyvként is értelmezem a dolgokat. Egyjó könyvből persze nem könnyű jó filmet forgatni. Sokszor érzi az ember, hogy amit egy könyv alapján a fantáziájában elgondolt, az sokkal gazdagabb volt, műit az elkészült film. Ha én egy tollat, egy széket vagy egy asztalt megfestek, azzal mindenki arra indul, amerre a fantáziája engedi. Ez a fontos. Miről beszélhetnek vajon a Csók a füvön alakjai? Mióta ismerik egymást? Hol találkoztak? Ráadásul háttal ülnek nekünk, ami megnehezíti a válaszok megtalálását - és ez is egy ellesett pillanat, műit Antonioni filmjében a történet kulcsa.

A lelke mélyén és az alkotói stílusában mennyire lett francia az elmúlt évek során?

Franciaországban nagyon sokat tanultam. Itthon bezárt világban éltünk, amikor gyerek voltam, és hiába láttam művészeti könyveket, nagy mesterek reprodukcióit. Én mint szűz anyag érkeztem meg Párizsba. Brutális kő voltam, amelyet aztán finomra csiszoltak a lehetőségek, hogy utánanézhettem bizonyos dolgoknak. Nagyon nagy kulturális örökség a franciáké. Abból lehet meríteni. Bár meg vannak győződve róla, hogy ők a legfontosabbak a világon, engem gyorsan befogadtak, mert a művészeket szeretik. Bárhol járok is a világban, Polinéziától Afrikán át Dél-Amerikáig, a szállodai bejelentkezésünkből tudják, hogy Párizsban élünk. Aztán hallják, hogy a feleségemmel más nyelven beszélünk, és már mondják is, hogy: „Maguk nem franciák?” Magyarok vagyunk. Felelem. Mire ők: „Mindjárt tudtuk, mert a franciák fent hordják az orrukat.” S ez valóban így van. A franciák elkényeztetett gyerekek, akik mindent megkaptak. Remek földrajzi elhelye- zettséget, gazdag történelmet, kultúrát. De csak most, hogy elkezdtek utazni a világban, döbbentek rá, hogy nem beszélnek nyelveket. A fiatalok még angolul sem tudnak.

Édesapja Bamakóban dolgozott ENSZ-diplomataként, így gyerekként több évet töltött a Mali Köztársaságban.

Ez is sokat számít, igen, hiszen ott is sok minden ragadt rám. Az egyszerű emberektől megtanultam egy alapvető életstílust. Akinek semmije sincs, az az utolsó falatot is megosztaná veled. A legszegényebb helyeken mindenütt a világban ezt tapasztaltam. Sokkal több emberségre, emberi értékre találtam például Erdélyben, mint a legpompásabb szalonokban vagy a milliomosok köreiben. Édesapám révén már gyerekkoromban is sokat utazhattam. Gyorsan megtanultam, hogy tiszteletben kell tartani másokat, ha a vallásuk és a kultúrájuk különbözik is a miénktől. Ez nagyon nagy iskola volt számomra. Kiskoromban is jó megfigyelő voltam, sok mindent elraktároztam magamban, amit akkoriban láttam. Az értékek cseréje tovább fejleszti a tudásunkat, gondolkodásunkat, magatartásunkat. Az utazás nagyon fontos mozgatóeleme a festészetemnek. Szeretek mindent megosztani másokkal, ami nekem élményt jelent.

Magyar portrék című sorozatában örömmel fedeztem fel a Tüskevár Matula bácsiját.

Manila bácsi és a többi, hozzá hasonló ember sok mindenben meg lett törve, sok mindent elveszített, de a hitük, a lelkűk rengeteg akadályon átsegítette őket. Az ember hite a legerősebb energiaforrás. És ez van a kofferben is. Láthatatlan energia. A neveltetésünk, mindaz, amit a szüléinktől út- ravalóként kaptunk, az egész életünkön végigkísér. Nekem nagyon jó érzés, hogy amikor az édesanyám, az édesapám, a rokonok, a régi barátok, a szomszédok vagy a külföldi gyűjtők eljönnek a budapesti kiállításomra, szeretetet, boldogságot és büszkeséget látok a szemükben. Matula bácsi vagy a Tenkes kapitánya a mi hőseink. Egyenes a tartásuk, tisztaság, becsület, humánum árad a tekintetükből. Ezek a legfontosabb értékek számomra. Az én filozófiám az, hogy a lift bármikor visszajöhet. Ha valaki jót tesz, valami jót biztosan kap érte cserébe. Aki pedig rosszat cselekszik, az nem feltétlenül onnan, ahonnan várja, de ugyancsak visszakapja, aztán lehet, hogy attól fog megkeseredni. Amíg fiatal az ember, átbukdácsol ezeken a dolgokon, érettebb fejjel azonban jobban figyel mindenre.

Mi hajtja festés közben, miféle szenvedély?

Kihozni magamból a maximumot. Ez az én belső hajtóerőm. Ha az üres vászon előtt állok, ma is ugyanazt a remegést érzem, műit amikor az első képemet festettem. Amíg ez megvan, ez az érzés, addig nyugodt a lelkem. Az exkluzív szerződések nem érdekelnek. Tudom ugyanis, hogy mivel járnak. Ha egy galériatulajdonos azt mondaná, hogy mindent átvesz, amit festek, az engem egyáltalán nem sarkallna. Ilyen esetekben könnyen ellustul az ember. Nekem az a fontos, hogy azt fessem meg, ami egy keresés eredménye, méghozzá minden egyes pontban, minden pillanatban.

Kortárs festő klasszikus technikával, francia közegben is magyar identitással. Megítélése szerint miképpen könyvelték el a franciák?

Az ő szemükben biztos, hogy csodabogár vagyok. Önmagam tükrében viszont világpolgár, de mindenképpen magyar. Ugyanis valahányszor hazajövök, mindig olyan, mintha tegnap mén- tem volna el.

Ötven kilométerre lakik Párizstól. Budapest távolságát mennyinek érzi?

Semennyinek. Budapest ott van velem. A lelkemben, a zsi- gereimben.