Új Szó, 2013. május (66. évfolyam, 101-125. szám)

2013-05-15 / 111. szám, szerda

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. AAÁJUS 15. Horgász 15 Sok horgász még a keszegféléket sem tudja megkülönböztetni egymástól, és vígan zsákmányolja a védett halat Összetéveszthető halfajok VII.: széleskárász, ezüstkárász Sokszor tapasztaljuk, hogy újsütetű horgászok a tavi pontyot sem képe­sek megkülönböztetni a nyurgától, a süllőt a kő­süllőtől, a bodorkát a vö­rös szárnyú keszegtől, vagy a mámát a petényi mámától. Sorozatunkban útmutatót szeretnénk nyújtani, elsősorban kez­dő sporttársainknak. ISMERTETŐ Ha van két, egymásra kísér­tetiesen hasonlító hal, akkor ez a kárászra és az ezüstkárászra fokozottan érvényes. Ember, illetve horgász legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni őket egymástól. A gyakorlatban - sajnos - egyszerűbb a helyzet, hiszen vizeinkben általában a jövevény ezüstkárász került túl­súlyba, míg az őshonos kárász- szál csak elvétve találkozunk. A széleskárász vagy kárász (Carassius carassius, karas zlatistý), más néven aranyká­rász a Kárpát-medence őshonos hala. A folyószabályozások előt­ti időkben az Alföld jelentős ré­szét borító mocsárvilág gyakori hala volt. Az ármentesítés után kialakult új faunában fokozato­san fogyatkozott az állománya, és napjainkra számos vízből eltűnt. Ezért fokozott védelmet érdemel. Szlovákiában például- az ezüstkárásszal ellentétben- egész évben tilos a horgászata. Magyarországon jelentős telepí­tések révén és az eredeti élőhe­lyeinek rehabilitációjával védik az állományát. Nálunk még elő­fordul a Sajóban, az Ipolyban, a Tiszában és a Bódvában. A pontyfélék családjába tar­tozó szívós hal jól búja az oxi­génhiányos vizeket is. A téli nyugalomra az iszapos fenékbe ássa be magát, és túléli a kisebb vizek fenékig való befagyását is. A ponttyal együtt hibrideket hozhat létre (pontykárász, ká­rászponty). Méretét tekintve közepes, testhossza 15-25 centi­méter, és nagyon ritkán elérheti a 30 centiméter nagyságot. Teste magas, erősen lapí­tott, sötétsárgás színű. Magas, néha kerekded háta sötét- és Aranykarasz hanem tiszta ezüstkárászok. Ivaréretten mind nőstények lesznek, genetikai szempontból tökéletes másolatai az anyjuk­nak. Ez a szaporodási mód rend­kívül előnyös egy terjeszkedő fajnak, mert nem kell mindkét nemű egyednek bekerülnie egy meghódítandó területre, elég egyeden nőstény példány is. Egy idő után a túlnépesedett állomány kezdi felélni a lehe­tőségeit; ellenségei, parazitái és kórokozói elszaporodnak, az egyedszám rohamosan csökken, és a fajt a kipusztulás fenyegeti. Nem kell azonban féltem, mert az ezüstkárászra jellemző, hogy képes nemet váltani, és átállni az ivaros szaporodásra. Ebből is látható, hogy az ezüstkárász olívazöld. Színe azonban a kör­nyezet hatására változó. Bajsza nincs, feje kicsi, szája felső állá­sú, ajkai a pontynál kevésbé hú­sosak. Szeme közepesen nagy, írisze sárgás, aranyozott széllel. Homloka meredeken emelke­dik, orra tompa, szája kicsi és csúcsba nyíló. Mell- és hasúszója rövid, hátúszója hosszú és ma­gas, 17-25 úszósugárból áll, melynek első sugara, az ún. bog­nártüske hajlékony, gyengén fo­gazott. 29-31 apró fog található rajta. Farokúszója gyengén be­metszett, pikkelyei erősen ülnek a bőrében. Az ezüstkárásztól fő­leg az különbözteti meg, hogy a hashártyája nem fekete. A széleskárász védett hal, ezért egész évben tilos a horgá­szata. Ha mégis sikerül fognunk, kíméletesen szabadítsuk meg a horogtól, és engedjük vissza! Az ezüstkárász (Carassius auratus gibelio, karas striebris­tý) nem őshonos fajunk, őshazája Kelet- Ázsia. Európában a 17. század­ban jelent meg, de főleg az 1950-es évektől szaporodott el vizeinkben. Észak-Európa né­hány országát kivéve az egész kontinensen megtalálható. Napjainkra nagyon elterjedt, főleg halastavainkban fordul elő tömegesen. Az ezüstkárász, mivel nem őshonos, sokak ál­tal üldözött, nemkívánatosnak minősített hal. Valószínűleg egy átgondolatlan telepítésnek köszönhetően szaporodott el vizeinkben, s mivel rendkívüli alkalmazkodó képességről tett bizonyságot, ma már szinte minden vizünkben találkozha­tunk vele. Visz- szaszorításának ma már kicsi az esélye, el kell fogadnunk a jelenlétét. Gyors földrajzi terjedésének oka a spontán gynogenezis, vagyis az ivartalan szaporodási forma. Az ívásra érett ikrások (nőstények) más halfajok­kal, például a ponttyal vagy a bodorkával ívnak össze, és ka­kukk módjára csempészik ikrá­ikat azok ikrái közé. A lerakott ikrákat más pontyfélék hím ivar­sejtjei serkentik barázdálódásra, anélkül hogy ezek kromoszómái részt vennének a folyamatban. A kikelő utódok így nem hibridek, Jellegzetes foltocska az aranykárászon (Képarchívum)- bár a horgászok körében ked­velt - invazív, tájidegen fajnak számít, amely veszélyezteti az őshonos széles kárász életterét. Talán ezért sem vonatkozik rá a védelem, és egész évben fogha­tó, s méretkorlátozás sem vonat­kozik rá. A két fajt az különbözteti meg egymástól, hogy az ezüstkárász bognártüskéjének fogai nagyok, ritkábbak, mint a kárászéi. Az ezüstkárász színében is külön­bözik a széles kárásztól: míg az előző aranyló, sötétsárgás színű, az ezüstkárász ezüstös, ráadásul zömökebb testformá­jú, mint a kárász. A legmarkán­sabb megkülönböztető jegyük: a széleskárász magasabb hátú, és a faroktájékon egy sötét folt található. A kárászok színe azonban, múlt említettük, alkalmazkod­hat a környezethez, ezért barna vízben sötétebb árnyalatot vehet fel mindkét faj. Hasonlít a ponty­hoz, amellyel a hátúszójának sugárszáma és csonttüskéjének fogazottsága megegyezik. Meg­különböztetése mégis könnyű, hiszen a ponty a felső állkapcsán és a szájszögletében kis bajuszt visel, míg a kárásznak nincsen bajusza. (- kk -) Görbüljön a bot! Hamisítat­lan tavaszi peca vágya űz, hajt ki a Kis-Duná­hoz. Csak úgy, egy szál bottal, s nem is a hal kedvé­ért, hiszen ha fogok, úgyis visszaengedem. A hosszúra nyúlt tél után szülte harsog a természet, műiden zöldül, virágzik, illatozik, trillázik, locsog. A tavalyról, a kaja­kosok után ottmaradt óriási szemétkupacot lassan igyek­szik meghódítani a vegetá­ció, a télen vízbe dőlt gallyak zöldbe borulva álmodnak előző életükről. Lejjebb tőlem hatalmas, durranós rablás, följebb mámaugrás loccsanását hallom. A falu felől kutyasétáltató fiatalok közelednek, láthatóan ők is élvezik a tavaszt. Később egy bicajos horgász kerekezik el mögöttem, előtte kutyus ül egy kosárban. A bringás baljával viharvert pecabotot markol a kormányhoz, rajta óriási, leveseskanál nagy­ságú villantó csörömpöl. Csöppet sem zavarja, hogy a vállam fölött hátranézve látom, hová megy, s hogy a pergetési tilalom kellős közepén járunk. De nem csak pergetni tilos, szinte alig szabad fogni valamit ilyenkor. Legfeljebb kárászt, bodorkát. Vagy amurt, az meg ilyenkor nem eszik. Lej­jebb egy, szemmel láthatóan már tegnap letáborozott csapat, jól kiépített harci ál­lásai mögül bojlizik. Hogy a „fogd meg és engedd vissza” elvből mennyit tartanak be, kérdés, valószínű, hogy csak a mondat első felét. Pedig ugyebár, még ha vissza is en­gedik a halat, pontyozni sem szabad üyenkor. Óhatatla­nul a tehetetlen, elkeserítő érzés kerít hatalmába, hogy nálunk mindenki azt csinál, amit akar, nem számít se törvény, se tisztesség, se becsület. S jut eszembe a sok meddő vita a tilalmakról. Mert a törvény és a tilalom önmagában fabatkát sem ér, ha nincs ellenőrzés a vizek * partján, ha egyesek nyíltan és szemérmedenül sarcol- • hatják a folyót. Mezőőr? Halőr? Talán. Majd egyszer. Ám lehet, hogy akkor már egész évben tilos lesz a horgászat. Kövesdi Károly HETI TIPP Óvatos domolykók AJÁNLÓ Ismerősöm mondja, hogy fiával hiába próbálják becser­készni az egyik csallóközi csa­torna nagy domolykóit. Ott korzóznak a félkilós, kilós, nemritkán kapitális „tomolok” az orruk előtt, s nem és nem si­kerül megfogni őket. A csontit azonnal elkapja a halak apraja, míg a domolykók finnyásan ke­rülgetik ugyanazt a csalit. De mást is. Ennyúe nem lennének éhesek? A gond természetesen nem a domik étvágyával van, hiszen tavasszal, nyár elején ők is ki vannak éhezve a táplálékra. Falánkak és szinte mindenevők, egyaránt kedvelik a gyümölcsöt (cseresznyét, szedret, szilvát, málnát), de ugyanúgy az élő csa­lit: a vízbe hulló rovart, pajort, hernyót, szöcskét, cserebogarat, eső- és trágyagilisztát, csontit, végül, mivel fogatlanok ugyan, de ragadozók, a legnagyobb pél­dányok el-elkapják a halivadé­kot is. Domolykóra tehát szinte bármivel horgászhatunk, ám ne csodálkozzunk, ha sémimre sem kapnak. A domolykó ugyanis roppant óvatos hal, s ha meg­lát bennünket vagy az árnyé­kunkat a parton, hiába minden próbálkozásunk. Lehet, hogy komikusnak tűnik, de olyan kis víznél, mint egy fél-egyméteres mélységű csatorna, bizony gug­Domolykó és jászkeszeg, mind­kettő esőgilisztára jött. (A szerző felvétele) golva, nemritkán hason kúszva kell megközelíteni a partot, vagy pedig takarást (dombot, bok­rot, fatörzset) kell keresnünk, s amögött lapítva a halak elé jut­tatni a csalit. Tapasztalataim sze­rint domolykóra legjobb a fent említett cserebogárral (ha éppen szezonja van), vagy trágya- és esőgilisztával horgászni. Külö­nösen utóbbi lehet fogós, ha csak úgy szabadon, ólom és úszó nél­kül pottyantjuk a közelükbe (s nem az orruk elé!). A vízbe hulló csali természetesen azonnal fel­kelti a domolykók kíváncsiságát, annál inkább, mivel a kisebb ho­rogra feltűzött nagy esőgiliszta természetes mozgással rángató­zik, süllyed lefelé, s ha nincs za­varó tényező a parton, a falánk domolykó előbb-utóbb elkapja. Az esőgiliszta azért is kiváló csa­li, mert súlyánál fogva, vékony (0,14-0,16-os) zsinórral messze dobható, (kövi)

Next

/
Thumbnails
Contents