Új Szó, 2013. április (66. évfolyam, 76-100. szám)
2013-04-11 / 84. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. ÁPRILIS 11. Kultúra 11 Költészet napi gondolatok alkotókról, olvasókról, irodalomtanításról és a vers presztízséről Ki olvas ma verseket? (Képarchívum) 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük a magyar költészet napját. A rendszerváltás óta azt is megtanultuk, hogy Má- rai Sándor is e napon született, aki prózaíró létére szintén írt legalább két jelentős verset. JUHÁSZ KATALIN Annyi haszna mindenképp van a mai ünnepnek, hogy egy napra fókuszba kerül a vers. Valahogy úgy, mint május közepén a múzeumok, vagy június 21-én a zene. József Attila jó apropó, mert van mítosza. Az is ismeri a nevét, aki nem olvas verseket. És hát, tegyük fel a kérdést, ki olvas ma verseket? Hányán mondhatják el magukról, hogy „képben vannak”, ismerik a kortárs termést, tudják, milyen verskötetek jelentek meg az elmúlt hónapokban? Hány kortárs magyar költő nevét tudja felsorolni egy átlagember? Az első három kérdésre sac- colással válaszolok magamnak: azok olvasnak verseket, akiket érdekel a nyelv, a nyelvvel való játék, a gondolatok közlésének lírai módozatai, az érzelmek verbális kivetülése. Ha 500 ezerre kerekítjük a hazai magyarok számát, akkor szerintem ebből ötezren lehetnek képben. Ennyien tudják, kik a fontos kortárs költők, kikre kell odafigyelni. Akik rendszeresen vásárolnak is versköteteket, mondjuk évente nyolcat-tízet (ez a megjelenő kötetek töredéke), azok ötszázan lehetnek kis hazánkban. Egyetemisták, magyartanárok, irodalommal foglalkozók, művészek, háziasszonyok, újságírók, rendezvényszervezők, értelmiségiek, és persze az olvasók, ez az oly gyakran emlegetett arctalan massza. Költőkkel folytatott beszélgetéseim során egyébként mostanában furcsa dologra lettem figyelmes. Egyre fontosabb nekik az olvasó. Egyre kevesebb- szer mondogatják, hogy fütyülünk mi az átlagemberre, mi a műértőknek írunk. Ilyenekből ugyanis egyre kevesebb sétál az utcán, még kevesebben sétálnak be szerzői estekre, könyvbemutatókra, bármilyen irodalmi rendezvényre. És mivel a költő igenis exhibionista, szeretne egyszer tananyag lenni, az irodalomtanítást szapul- ják leggyakrabban. Mert a nebulók többsége igencsak meglepődik, ha egyszer véletlenül egy élő költő toppan be az iskolába. Ők még csak Csokonainál tartanak, ne nagyon beszéljen nekik kortárs irodalomról, inti a tanár a költőt, aki erre döbbenten hápog, zavartan vaka- ródzik. Csak az osztályban szembesül azzal, hogy a srácok számára az irodalom élettelen műfaj, ugyanolyan tantárgy, mint a kémia vagy a matek. Rég halott emberek köteteinek címét és „művészetük lényegét” igyekeznek a fejükbe tömni, aztán feleléskor persze össsze- keverik az adatokat, és gyűlölik azokat a vén grafománokat. A nagy hajtásban ugyanis elvész az irodalomtanítás lényege, az olvasás szeretetére való nevelés - ismételgetik a kortárs költők a nagy igazságot, szidva a rendszert elemitől egyetemig. És igazuk van. Még a bölcsészkarról is funkcionális analfabéták, látszatteljesítményt produkáló biflázógépek kerülnek ki, még velük sem igyekezett senki megértetni, hogy a versolvasás a vizsgakötelezettségen túl elsősorban élvezet. Arról nem is beszélve, hogy új horizontokat nyit, fejleszti a szépérzéket, a szókincset, tán még a verbális reflexeket is. A helyes módszer nyilván létezik, csak nehezen alkalmazható. A mai gyerekek ugyanis egészen más „kódra” működnek, mint mi annak idején. Gyorsan a lényeget. A körülírásokhoz nincs türelmük, szókincsük lecsupaszul, csak a legegyértelműbb utalásokat értik meg. Egy költő-tanár ismerősöm mesélte, hogy tizenöt évvel ezelőtt még elemezhette a diákjaival Az ember tragédiáját, ma viszont már csak részleteket adhat fel házi olvasmányként, illetve az egyes színek tartalmát. Hosszabb olva- sandókkal nem is érdemes terhelni a srácokat, hiszen a legtöbb diák alig várja, hogy leérettségizzen magyarból, és végre kitakaríthassa fejéből a sok lomot. Pedig pont ez a lom, a szövegértés, a szimbólumok, szóképek értelmezésének készsége segíthetne nekik boldogulni a világban. Mert, aki egy versben megtalálja a minőséget, talán a világot is megbízhatóbban tudja dekódolni. Kortárs költőinknek esélyük sincs eljuttatni verseiket „az utca emberéhez”. Olvasókat ugyanis nevelnünk kell, kortárs költőket pedig csak az a pedagógus iktathat be a tananyagba, akinek van áttekintése a kortárs irodalomról. És itt a kör bezárul. A vadászat, Thomas Vinterberg filmje a bőr alá hatol, húsba vág, átélhető, továbbgondolható Lőj a vadászra! A főszereplő, Mods Mikkelsen (Képarchívum) KASZÁS DÁVID Valami bűzlik Dániában. Gyerekpopsi lehet. Lucas (Mads Mikkelsen), az óvodai kisegítő, minden hátsó szándék nélkül tisztítja azt. Napi rutin. Értő kezei között cseperednek a csöppségek, mesterségét élvezi, s lassan válását is kiheverné. Közeledik a karácsony... Aztán beüt a ménkű. Cuppan egy pici puszi. Klara, kenyeres pajtásának hanyagolt csemetéje nyomja emberünk orcájára, FILMKOCKA A vadászat ■ Eredeti cím: Jagten ■ Angol cím: The hunt ■ Szlovák dm: Hon ■ Színes, dán filmdráma, 115 perc, 2012 ■ Rendező: Thomas Vinterberg ■ Szereplők: Mads Mikkelsen, Thomas Bo Larsen, Lasse Fogelstrom, Alexandra Rapaport, Anne Louise Hassing aki megdorgálja ezért. A vad képzelőerővel megáldott, zavarodott kislány mérgében elkotyogja, hogy Lucas megmutatta virslijét. Indul a lavina. Az álmos környék felébred, az ügy elszabadul. Elvégre egy gyerek sosem hazudik. Nem a frászt. Gyerekpszichológus nagyítja fel a problémát, az aggódó szülők között kitör a hisztéria. Nevelőnknek fián és egyik rokonán kívül senki sem hisz, hiszen a szeme sem áll jól. Egykori ivó- és vadászcimborái elvakultan, a jóindulat maszkjában esnek neki, rázúdítják háborgó haragjukat. Alázzák és gy alázzák, közellenségnekkiált- ják ki. Letartóztatják, ám kiengedik, ezért a kisváros szolgáltatna igazságot... Mads Mikkelsen (Cannes-i Fümfesztivál: Legjobb színész) szállítja az elvárható nívót. Átszellemült előadása adja azt a pluszt, melyre a partvonalról statisztálok nehezen lettek volna képesek. Alig rezdülő, mégis kifejező arcába szinte beleég a rásütött bélyeg. A filmet vadpecsenyévé Thomas Vinterberg rendező pörkölte, aki társíróként ritkán tesz engedményeket. Az indulatok által homályosított, „elégi- kus hangulatban fényképezett”, kellő odafigyeléssel kezelt, többnyire stilizációtól mentes bolondériája tárgyi oldaláról mindössze 20 millió jütlandi korona. A vadászat című film a mutatványos bódék idei választékának egyik legerősebbike. Elismerést szűkkeblűén mértek rá (pl. BAFTA-jelölés), egyetemes filmtörténeti pozíciója viszont már most jelentős. Nem véletlenül. A bőr alá hatol, húsba vág, átélhető, továbbgondolható. Miként reagálna hasonló esetben az Önök települése? Nívódíj Kerekes Vicának es Mokos Attilának Átadták az Igric-díjakat UJ SZO-H1R Pozsony. Tegnap a Lumiere moziban osztották ki az Igric szlovák filmdíjakat a 2012-es termést értékelve. A játékfilm kategóriában Igric-díjat kapott Ján Duríš operatőr A bűn hét napja című film fényképezéséért (rendezte Jírí Chlumský). A mozifilmben nyújtott színészi alakítás kategóriában a színésznői Igric-díjat Soňa No- risovának ítélték oda David Ondríček Árnyékban című drámájában nyújtott alakításáért. A színészi alakítás kategóriában színésznői Nívódíjat kapott Kerekes Vica A bűn hét napja című dráma Agnes alakjának megformálásáért. „Egyáltalán nem vártam, hogy díjat kapok, annál nagyobb örömet szerzett. Úgy tűnik, mostantól a váratlanra érdemes vámom” - mondta Kerekes Vica a díj átvételekor. Ebben a kategóriában kapott Nívódíjat Emília Vášáryová az Idősek halottak napján című filmben nyújtott játékáért. A színészi alakítás kategóriában a férfi színészi Igric-díjat Marián Slovák érdemelte ki Martin Kákož Akiket elárultak című filmjében eljátszott szerepével. A színészi alakítás kategóriában férfi színészi Nívódíjat kapott Mokos Attila Brachtl figurájának megformálásáért A bűn hét napja című filmben. Ugyancsak Nívódíjban részesült Ivan Romančík az Idősek halottak napján című produkcióban megformált szerepéért. Dokumentumfilmes kategóriában Dušan Trančíkot jutalmazták Nívódíjjal Történelem- óra című munkájáért. (tébé) PENGE Téglalét Szűcs Enikő új kötetét nosztalgikus lelkesedéssel vettem a kezembe: a testköltészet („hormonok türelmetlenkednek, mirigyek hűtlen- kednek”), a neoavantgárd gesztusrendszer, a vizualitás- ra vagy gyakran a költészet rituális aktussá alakítására irányuló törekvések mindig is szimpatikusak voltak nekem. Az olvasás azonban nem volt zökkenőmentes, sőt, sokszor volt kizökkentő, leginkább egykori és mai énem diametrálisan eltérő értelemtulajdonító játékaival szembesített (a kötet számos régi szöveget is tartalmaz). A problémám tehát végtelenül személyes. Az olyan sorokat pl., mint „még mielőtt hatszor átölelném / a fagytól átitatott villanykarót / csak mert igen hosszú lére engedett / forróság csörgedez / visszafordíthatatlanul gyöngéden” vagy „csillog a csók a szádban, ki- vénhedt nyálcsokor”, ületve „nyitány következik, mondta, vesd le a ruhád vagy kivén- hedt öregemberek nyáladzá- sát nézetem végig veled” kezdő, számypróbálgató költő esetében is (finoman szólva) zavarosnak vagy szerencsétlennek tartanám. A neoavantgárd gesztusrendszer Molnár Katalin- vagy Ladik Katalin-féle intenzitásának is kevés nyoma maradt. A heterogenitás radikalizálása nem jut el a személytelenség szöveggeneráló játékaiig, épp ezért marad ambivalens, épp ezért feszíti szét a szövegek tereit, s funkcionál kötőanyagja vesztett hordalékként. A nyelvi túlpörgés agressziója inkább komikumba fullad és a költői képalkotás zavarmechanizmusainak példatárát gyarapítja, pl.: „és a félelemtől dermedt / ujjakat / apró keresztekként aggassátok / méla áhítattal / fehérre meszelt/ templomereszekre”. Szűcs kötetének legérdekesebb része alighanem a címadó falprojekt dokumentációja: a költő a fal, a beépülés, az elválasztás, a tégla-lét metaforarendszerét szinte a végletekig terheli, s e tekintetben nemcsak a szerencsésebb kriptogrammákra hívja fel a figyelmet, hanem a szerencsétlenebb szójátékok is felütik a fej'üket („csakegy falat/ egy falat / falat”, „máj frend / ez egy volt / szójaliszt kantri / junó”stb.). A kötet legszórakoztatóbb szövegét egy aTom néven alkotó szerző írta Szex egy angyallal címmel, mely Szűcs Angyal című, 2000-ben megjelent kötetéről szól, s ezzel az emlékezetes mondattal kezdődik: „Szűcs Enikőnek nagyon szép, formás feneke van”. Tóth Lehel akkori fotójának egy kifejező részletét e kötetbe is sikerült átmenteni. A könyv végén Németh Zoltán mélyen szántó kritikája mellett Fonod Zoltán elismerően méltató sorai olvashatók. Ők annak idején sokkal többet láttak meg ebből a szövegvilágból, mint amennyit nekem most sikerült. (Szűcs Enikő, The Wall Project, AB-ART, 2012). Értékelés: •••OOOOOOO SZŰCS ENIKŐ The Wall Project AB-ART
