Új Szó, 2013. március (66. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-05 / 54. szám, kedd
Február 24., vasárnap Indulás hajnali ötkor. Nincs is szebb pillanat, mint elindulni a téli sötétben, bele a zord hófúvásba, a szélviharba, a mínusz négy fokba, az „ítéletidő tombol Alsó-Ausztriában, vezessenek óvatosan”-ba. A Dolomitoknál „befagy a forgalom” a sztrádán, Winterdienst feliratú, lomha hókotrók araszolnak előttünk, 40 km/h-s sebességgel. Olyan az egész, mint amikor a Delta elején (közvedenül a lávakitörés után) bevágják a képet a serpákról, ahogy elkeseredetten caplatnak a hóviharban, hegynek fölfelé. Aztán Pádua környékén váratlanul beköszönt a tavasz, a cudar jégkorszak legmélyéről kijutunk a napsütötte sávba. Mint valami mesében. Az idilli állapot nem tart sokáig, Verona előtt ismét elsötétül az ég, szürke lesz minden, s nyakunkba zúdul valami ocsmány, lucskos havaseső. „Benvenuti!” Milánóban plakáterdő fogad bennünket. Olaszország választ. Minden billboardon kisminkelt arcok & előnyös mosolyok, amint épp megmondják a tutifrankót. Szlogenek és jelszavak orrvérzésig. Utóbb kiderül: a legtöbb szavazatot egy Beppe Grillo nevű ripacs blogger & stand-up komikus pártja kapja, amely utálja a közös Európát, utálja az euróövezetet, utálja a bankárokat, a politikusokat, a vállalkozókat, egyszóval mindent és mindenkit utál, s azt szeretné, hogy a katolikus papoknak is lehessenek gyerekeik - a hír hallatán Vatikánban alighanem elégedetten felsóhajtottak a bíborosok, a püspökök és a pátriárkák: unokáik talán megérik a cölibátus eltörlését... Délután négy körül minden étterem zárva, egy sarki Kebab Pizzériába térünk be, ahol a mosdó fölött egy „Ferencváros B-közép” feliratú matrica köszönti a vendéget. Hát, igen. Egykor nagyok voltunk s híresek. A San Siro a stadionépítészet remeke. Nem lehet eltéveszteni: átmenet egy űrkorszaki operaház és egy monumentális atomreaktor között. Az egész környék zsong, bong, zsibong. Mint egy hatalmas méhkas. Ma van a milánói derbi napja. Ez a szezon legfontosabb meccse, Internazionale-AC Milan. A helyiek úgy hívják: derby della Madonnina. Eredetileg az Inter volt az arisztokrácia klubja, a Milan pedig a munkásosztályé. A szocio-felállás mára megváltozott, a „burzsoá Inter” élén a baloldali Massimo Moratti áll, a „proli Milan” tulajdonosa pedig egy jobboldali médiacézár, Silvio Berlusconi, aki többször volt Olaszország kormányfője, s mára nagyjából az összes büntetőjogi kategóriát kimerítette, a sikkasztástól az adócsaláson át a fiatalkorú lányokkal folytatott üzletszerű kéjelgésig. Sem a meccsben (Inter-AC Milan 1-1), sem a hangulatban nem csalódunk. Hetvenezer dühös kék-fekete próbálja lenyomni a déli tribünre zsúfolódott vörös-feketéket. Grandiózus hangpárbaj, odamondogatós transzparensekkel. Főszerepben: Mario Balotelli, aki szívből utálja az intereseket. Az ellenszenv kölcsönös: az Inter-tábor az egész meccsen őt szidja, huhogva, banánt dobálva és Balotelli intelligenciahányadosát firtatva. „Balotelli, figlio di puttana” - a második félidőben szinte csak ez szól, a drukkerek ugyanis tudni vélik, hogy a ghánai származású csatár édesanyja a legősibb mesterséget űzte. A Milan-szektor hagyja, . hadd tombolja ki magát a frusztrált ellenfél, aztán egy hatalmas drapériával válaszol: „Merda siete e Merda resterete!” (Szarok vagytok, s azok is maradtok!) Február 25., hétfő Olcsó szállás Bresciában, Milánótól száz kilométerre. Reggeli után megnézzük a stadiont. Nem valami nagy szám, de legalább a kilátás szép. Futballpálya, háttérben a behavazott Alpokkal. Hó takard el a bérei tetőt. Brescia szép város, körös-körül hegyekkel. Itt aztán lehetne élni. Takaros házak, hangulatos utcák, télen is zöld parkók. Visszafogott, elegáns nők. La dolce vita. Fél óra alatt a Garda-tóhoz érünk (Lago di Garda). Üti célunk egy tóparti- kisváros, Salö. Mussolini itt kiáltotta ki a fasiszta Salöi Köztársaságot, s itt játszódik Pier Paolo Pasolini filmje, a Salo, avagy Sodoma 120 napja is, a filmművészet egyik legbotrányosabb alkotása, amely a fasizmus gátlástalanságát ötvözte Sade márki perverzióival, s amelyet több országban betiltottak. A film 1975-ben készült, rendezőjét pedig - a homoszexualitását nyíltan vállaló Pasolinit — még abban az évben meggyilkolták, „tisztázadan körülmények között” (állítólag egy 17 éves prostituált szöges léccel agyonverte az ostiai tengerparton). A pokol hetedik tornáca helyett egy kifejezetten szép kisvárosba érkezünk. Salö ilyenkor, a február végi holtszezonban egy díszletre hasonlít. Néptelen utcák, üresen ásítozó kávéházak. Egy középkorú férfi tűnik fel, aktatáskával a hóna alatt, sietve betér a templomba, letérdel, gyorsan megbeszéli a dolgait Istennel, keresztet vet, s már megy is tovább. A sétányon csönd van, csak a tó hallatja hangját, ahogy a hideg-sötétkék víz unottan csapkodja a partot. Mit írnak az útikönyvek a Garda-tóról? Lássuk például Rowland Mead Milánó és az olasz tavak című bédekkerét. „Lehetőség van arra is, hogy ússzunk a tóparton.” Nocsak! Ez valami új sport? Úszni a parton. Megpróbálom elképzelni: előrevetődünk, orrunkat beverjük, s megpróbáljuk karjainkkal szántani a kavicsos földet. Nem könnyű feladat. De legalább nem lehet elsüllyedni. Este hatra érünk Udinébe, hogy megnézzünk egy borzalmasan gyönge meccset egy csúnya stadionban (Udinese-Napoli 0-0). A szünetben egy olasz újságíró kolléga lép mellém, s én hiába mondom, hogy nem értek olaszul, fölényesen átsiklik a nyelvi korlátokon, s csak magyaráz és magyaráz, ujjával jeleket rajzol a levegőbe, széles karlendítésekkel ecseteli a nápolyi taktikát, dallamos hangon, szinte énekelve. Csak egy petárda hangos dörrenése szakítja félbe. A meccs végén már annak szurkolok, hogy szülessen egy gól, de ez ma nem adatik meg. Hogy az olasz fociban az okos és precíz védekezés a lényeg? Hát, nem is tudom. Egy rohanós, tüdőkikö- pős, labdaeltörős Ipswich Town-Nottin- gham Forest jobban lázba hozott volna ezen a fagyos hétfői estén, mint ez a tedd ide, tedd oda típusú olasz alibizés. Február 26., kedd Éjjel vissza az alsó-ausztriai ködbe, a hókotrók és a cammogó kamionok közé. Graztól már csak a maximális hangerőre tekert rock’n’roll tart bennünket ébren (U2 live in San Francisco, 1987). Hajnalra érünk Dunaszerdahelyre, ahol a vasútállomáson egy radiátornak dőlve melegedek, s várom a kora reggeli személyvonatot, amellyel továbbutazóm majd Komárom felé. Közben elkészítem a leltárt: nafta és autópályadíj összesen 100 euró/fő, szállás 25 euró/fő, pizza 5 euró, újságok 20 euró, sajtóbelépők ingyen. Hogy megérte-e? Nem tudom. Ez így sosem merül fel bennem. Hogy megéri-e futballmeccsre menni. Fogalmam sincs. Ez az életem. „Kérdezz meg egy halat a vízről, és csodálkozva néz majd rád: milyen víz?” Valahogy így. Gazdag József Egy futballfüggő naplójából (derby della Madonnina)
