Új Szó, 2013. március (66. évfolyam, 51-75. szám)

2013-03-30 / 75. szám, szombat

Szombati vendég

ÚJ SZÓ 2013. MÁRCIUS 30. www.ujszo.com

Milan Čorba: „Ha néha belenézek valamelyik filmembe, látom, hol maradtam távol a tökéletestől. A maximalizmusom engem sem hagy nyugton..."

Kosztümjeivel egész Európában rangot szerzett

Színházi előadások Pozsonyban és Prágában, németországi megrendelésre készült tánc- és operafilmek, de játékfilmek tucatja is kötődik Milan Čorba nevéhez. Jelmeztervezői nagysága előtt a tengerentúlon is meghajoltak, ízlésével, stílusával a legváltozatosabb alkotásokat emelte magasba.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Csehov (Menyegző), Goethe (Clavijo), Schiller (Don Carlos), Moliére (Tartuffe), Erdman (Az öngyilkos), Büchner (Danton halála), Ibsen (John Gabriel Borkman), Shaffer (Amadeus) - csak néhány szerző és néhány darab a Pozsonyban élő Milan Čorba munkáinak listájáról. De ő kreálta Shakespeare III. Ri- chárdjának jelmezeit is Martin Huba rendezésében, Komáromban. Udvari alkotótársa volt a prágai Petr Weiglnek is. A vele készített nyolc televíziós alkotás (köztük a The Tűm of the Screw, az Achilles, a Weither, az Anyegin) és Jin Menzel filmje, az Őfelsége pincére voltam európai viszonylatban is a legjelesebb tervezők sorába állította.

Még mielőtt rátérnénk mestersége vonzataira, engedjen meg egy kérdést a vezetéknevével kapcsolatosan. Gondolom, ismeri a jelentését.

Tudom, hogy magyar szó. Nagyapám 1877-ben született. Előbb pénzügyi szemináriumra járt, aztán isteni sugallatra átmentjogra, de amikor befejezte, még Strbík volt a neve. Nyitrai történet: egy magyar hivatalnok nem tudott megbarátkozni a szóval, ezért azt tanácsolta neki: legyen inkább Čorba. Ami ugyanaz, csak magyarul. Nagyapám elgondolkozott, és úgy döntött, hogy akkor Čorba lesz. Később született két fia, az egyik az apám volt, és mindketten szerették volna visszavenni apjuk eredeti nevét, aztán minden maradt a régiben.

Arról is tud, hogy Erdélyben van egy ilyen leves?

Még a törököknél is ismerik a szót. Amikor sok évvel ezelőtt Petr Weigllel ott forgattunk, a szálloda recepciójában dolgozók egymás kezéből kapkodták ki az útlevelemet. Kacagtak, hogy Čorba vagyok.

Nézegetem a sapkáját, a sálját, a zakóját. Igaznak találja azt a réges-régi mondást, hogy a ruha teszi az embert?

Van ebben némi igazság. Még egy afrikai törzs tagjai is úgy öltöznek, hogy érdekessé tegyék magukat, hogy legyen valami egyedi, valami jellegzetes a megjelenésükben. Személyiségünk egyébként is megjelenik az öltözködésünkben. Van, akinek természetes ízlése van, és minden választása illik az egyéniségéhez, másnak évekbe telik, míg rájön, mi áll neki a legjobban, de vannak olyanok is, akik a saját fejük után mennek, és rémisztőén öltözködnek. Volt

a Szlovák Nemzeti Színházban egy jó nevű színész, hadd maradjon titokban a neve. Ha frakkot adtam rá, abban is úgy nézett ki, mintha melegítőnadrág és melegítő felső lett volna rajta.

Ez az egyik véglet. A másik: még egy ócska zsákban is jól mutat az illető.

Alkalmazkodik a ruhához. El tudja adni magán. Igen, ez is egy típus. Úgy mozog benne, úgy viseli, hogy az egyéniségével „felhozza”. Biztonságban érzi benne magát, s ez látszik rajta. Önmaga marad benne. Az öltözködésben ugyanis fontos az individualizmus. Annak ellenére, hogy például a punk vagy a goth hívei, követői hasonló szerelésben járnak. Kialakították ugyanis a saját stílusukat, az a céljuk, hogy mások legyenek, de egymás számára mégis felismerhetők. Mások elvetik a racionalizmust, s inkább a romantizmus hajtja a gondolkodásukat, az öltözködésüket. A megérzéseikre hagyatkoznak, egyéniségük érzelmi oldalára. Az ember számára, még ha negatív tulajdonság is, természetes, hogy uralkodni akar, hatalomra vágyik, s ez a ruházatában is megmutatkozhat. Műit ahogy az is, hogy az ember figyel a másikra, neki is öltözködik, a ruházatával keres utat hozzá. Ez is alapvető emberi tulajdonság. Hol ez, hol az dominál az egyéniségében.

A Petr Weigllel forgatott Szent Sebestyén szenvedései fenséges római kori kosztümjeivel kápráztatott el, az Óloméjben Magda Vášáryová számára Marilyn Monroe híres fehér seiyemruhájának fekete változatát készítette el. Nincs kor, nincs divatirányzat, amelyben ne érezné otthon magát.

De van. Én sem tudok mindent. Jó, figyelem, kötelességem figyelni az új divatirányzatokat, bizonyos dolgoknak azonban utána kell néznem. Két nagy olasz kosztümtervezőt csodáltam egész életemben: Piero Tosi az egyik, Danilo Donáti a másik. Mindketten a pár évvel ezelőtt elhunyt legendás mester, Umberto Tirelli varrodájában valósíttatták meg az elképzeléseiket.

Mint a prágai Theodor Pišték, az Amadeus Oscar-dí- jas kosztümtervezője.

Hallotta a történetet? Tirelli kidobta Pištéket. „Ne kérjen és ne mondjon semmit, maga ehhez nem ért!” - ripakodott rá nagy hangon. Persze, hogy nem volt igaza. Pišték csodás tervező. Nem véletlenül kapta meg az Amadeus után a Valmontot is. Csak éppen Tirelli is tudott valamit. Meghallgatta ugyan a megrendelő igényeit, de hozzátette, belecsempészte a maga elképzeléseit. Öntörvényű ember volt. A legmagasabb csúcsra jutott a szakmájában. Azt a pozíciót, azt a minőségi kategóriát, amelyet ő képviselt, megközelíteni sem volt könnyű. Nem elég kitalálni, megtervezni egy kosztümöt, a megvalósításhoz sokkal nehezebb út vezet. Tévedni nem szabad. Hátország, munkatársak nélkül semmire sem mentem volna. Rengeteg függ attól, hogy a jelmez megszületésében ki a partnerem.

Hogy ki varija meg, ki valósítja meg az elképzelésem. Elmondhatom, megrajzolhatom én, hogy mit szeretnék, de ha nincs hozzá csapatom, ha nincs egy csodás műhely remek szabókkal, varrónőkkel, akik mestereik a munkájuknak, akkor minden papíron marad.

Pályája során hol talált az igényeinek megfelelő varrodát?

Prágában volt egy, 1964-ben kezdte el a működését. Egy idős hölgy állt az élén. Bokáig érő szoknyát hordott, s a kezében levő pálcával oda-odasuhintott a varrónők hátára.

Micsoda? Odasuhintott? Ilyen kegyetlen volt?

Ügyelt a tekintélyére. Szitkozódni, káromkodni is tudott, ha nem sikerült valami, és bizony kapott, aki rontott. Én csodáltam őt.

Mindent elintézett ön helyett.

Hajtotta őket. Precíz munkát

kívánt tőlük. Ott állt egy népes varroda élén, s a szigorával irányított mindenkit. Egy biztos: az embereket meg kell nyerni, például egy varrodában nem járhatnak túl az eszemen. El kell érnem, hogy úgy készítsék el a kosztümöt, ahogy én azt megálmodtam. S főleg nem lehetek bizonytalan. Ha észrevennék, hogy nem vagyok biztos valamiben, nagyot zuhannék a szemükben. Legyőznének, amit nem engedhetek meg senkinek. Kezdőnek néznének.

Mi volt az első munkája, amikor azt mondta: mostantól fogva profi vagyok?

Ezt még ma sem érzem.

Miközben tudja, hogy...

... mennyit tudok. Mindent sajnos nem. Egy kort, egy irányzatot lehetetlen átfogni.

Volt felkérése, amelyről éppen ezért lemondott?

Az nem fordult elő. De Petr Weigl talán a Traviata forgatásán egyszer viccesen megjegyezte: „Érdekes ez nálad. Mindig van három kosztümöd, amelyek

láttán eláll a lélegzetem, mert világszínvonalúak. De a többi átlagos. Vagy akkora ballaszt, hogy el is dobhatnánk.”

Van ebben azért nem kis túlzás.

Inkább úgy mondanám: magasak a kritériumok.

Nyolc filmben dolgoztak együtt, amelyek a maguk műfajában egytől egyig komoly művészi értékeket hordozó alkotások.

De ha néha belenézek valamelyikbe, én is látom, hol maradtam távol a tökéletestől. A maximalizmusom engem sem hagy nyugton. Talán csak az Anyegin láttán érzek némi elégedettséget. Ez volt az utolsó munkám Weigllel. Már nem dolgozik.

Hol és mikor találtak egymásra?

Hetvenhétben Pozsonyban. Goethe Clavijójának a jelmezeit terveztem Vladimír Strnisko rendezésében. Fehér

díszletek előtt fehér kosztümök, a színészek fehér maszkban. Weigl látta az előadást, és el volt ragadtatva tőle. Azután ajánlotta fel, hogy dolgozzunk együtt.

A vele forgatott filmek bizonyára külön fejezetet alkotnak az életében. Ráadásul olyan színészeket, táncosokat „öltöztetett” nála, akik a nyolcvanas évek emb- lematikus művészei voltak. Franco Citti például az olasz neorealizmus, azon belül is Pasolini filmjeinek meghatározó alakja volt. Vele a Szent Sebestyén szenvedéseiben dolgozott.

Közvetlen, hétköznapi ember volt. Nyolcméteres tógát adtam rá. Belenézett a tükörbe, és ámuldozva csodálta magát. Azt mondta: „Ez olyan, mintha Danilo Donáti tervezte volna.” Ennél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna.

Nemrég megjelent Szemben az idővel című, életét s pályáját felölelő, remek könyvében egyenesen szupersztárnak nevezi Donátit. Legutóbb ki nyűgözte le ennyire?

Spielberg alkotását, a Lin- colt láttam nemrég. Joanna Johnston, a film kosztümtervezője Oscar-díjat kapott ezért a munkájáért. Meg is érdemelte.

Michael Biehnnel, a neves amerikai színésszel Petr Weigl két rendezésében is dolgozott. A Szent Sebestyén szenvedéseiben és az Óloméjben.

Biehn még fiatal színész volt, amikor Weigl szeme megakadt rajta. Kedves, vidám fiúnak ismertem meg. Sokat bohóckodott a forgatás szüneteiben, de amint oda állt a kamera elé, már csak a szerepre koncentrált. Finom, fehér kelmét tekertem a csípőjére, amikor a fához kötözték. Pár öltéssel volt a testére erősítve. Folyamatosan figyelmeztetnem kellett, hogy ez nem farmer, ebben nem lehet olyan vadul mozogni, mert a selyemnek egészen más a tartása, ha nagyon ficánkol benne, le fog csúszni róla.

Paolo Bertoluzzi, Bejárt egykori legendás táncosa az Achillesben kapott szerepet.

Vele tényleg könnyű dolgom volt. Öt egyáltalán nem foglalkoztatta, mit adok rá. Végig profiként viselkedett.

Kikkel volt nehezebb dolga a kosztümpróbák során: a nőkkel vagy a férfiakkal?

A színésznőkben általában több a kétség. Ők gyorsabban elbizonytalanodnak. Van egy elképzelésük magukról, és ha előnytelennek érzik a ruha szabását vagy akár a színét, azonnal hangot adnak az elégedetlenségüknek. Konfliktusom egyszer volt, Brigitte Fassbin- derrel, a világhírű német opera- énekesnővel. Münchenben volt a kosztümpróba, nem tetszett neki a ruha olívazöld színe. Kiabált, jajgatott, hatalmas hisztit csapott, majd egy hirtelen mozdulattal letépte magáról a kosztümöt. Megértettem ót, mert valóban nem illett az egyéniségéhez. Szeszélyesek, kiszámíthatatlanok természetesen a férfiak között is akadnak.

Szokatlan helyzetbe, mint jelmeztervező, került valaha?

Jó pár évvel ezelőtt egy ko- produkciós filmben dolgoztam Prágában. Sárgasággal kórházba kerültem. Azonnal felhívtam a produkciót, hogy hat hétig bent leszek, ne várjanak rám, nem tudom vállalni a munkát. De a rendező annyira ragaszkodott hozzám, hogy ágyban fekve kellett megoldanom a feladatot. Hívták a ruhást, ott állt mellette a színész, én meg a kórházból irányítva fel is öltöztettem. „Száznyolcvanöt centi magas, szőke, kék szemű, tipikus orosz” - mondta a ruhás. A telefonba diktáltam, honnan, melyik fogasról mit adjanak rá. Elégedett a rendező? - kérdeztem a végén. „Nem szólt semmit” - felelte a ruhás. Jó, akkor ne is kérdezzétek őt, jöhet a következő! És így dolgoztam végig. Volt, hogy egyszerre hat filmhez kötött szerződés.

Több kosztümöt tervezett a feleségének, Emília Vášá- ryovának is. Előfordult, hogy indultak valahova, és valami olyat vett magára, ami önnek egyáltalán nem imponált?

Fiatal korában nyilván másképpen öltözködött, mint ma, hetvenévesen. Igen, előfordult, hogy meglepődtem rajta. De megjegyzést akkor sem tettem. Tetszett neki, megvette, aztán rájött, hogy mégsem jó neki. Ez megesett. De nemcsak vele, velem is. Hazavittem, kicsomagoltam, de a szekrénybe már nem került be. Kihajítottam. Milu sokkal okosabb nálam. És nem olyan szeszélyes, mint én. Nincs sok ruhája, és pontosan tudja, mi áll jól neki.

Sokan imádják őt, még ma is rengeteg férfi rajong érte, biztosan tudja.

Ez a dolguk. Engem ez sosem zavart. Soha nem voltunk féltékenyek egymásra. Házasságunk legelején sem. Nézze, van, aki veszi a rózsát. Én termesztem. Eladásra.