Új Szó, 2013. március (66. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-28 / 74. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. AAÁRCIUS 28. Vélemény És háttér 7 Sokkal többet érhet el az USA, ha nem nyomással kényszeríti a feleket a megbékélésre Amerikai fordulat a Közel-Keleten Obama első elnöki mandátumának közel-keleti politikája teljes kudarc volt: mélypontra zuhant a viszonya a zsidó állam vezetőivel, és semmit sem tudott teljesíteni abból, amit a palesztinoknak ígért. MALINAK ISTVÁN Múlt heti, valóban történelmi jeruzsálemi látogatása ezen változtathat - mert változtak a prioritások is. Szakértők még hetekig fogják elemezni, mi is történt az emlékezetes három nap alatt a Közel-Keleten, de az már most érezhető: az indulatok csillapodtak - és ez nem kevés. A Fehér Ház ezúttal kiváló taktikai érzékről tett bizonyságot, amivel sokakat meglepett. Kevés amerikai elnök udvarolta úgy körül az izraeli vezetést, mint Obama, s ezt jelzésértékű külsőségekkel is alátámasztotta: tisztelgett, lerótta kegyeletét, meghajolt, ahol csak akarták. Állítólag kibékült Netanjahuval is. Ami az elkövetkezőkben nagyon fontos lehet: nem gyakorolt nyomást az izraeli vezetésre. Most először nem követelte a ciszjordániai telepbővítések leállítását, csupán megjegyezte - ezt is az egyetemistáknak tartott előadásában-, hogy ezek akadályozzák a békét. Amit hivatalosan többszöris deklarált: az USA garantáljalzraelbiztonságát. Obama a palesztin elnökkel is tárgyalt. Abbásznak azt mondta, továbbra is a kétállami megoldás híve, s ezt azzal támasztotta alá, hogy a héten bejelentette: Kerry külügyminiszter két hónapon belül cselekvési tervet terjeszt elő az izraeli-palesztin béketárgyalások felújítására. Egy palesztin vezető is azt mondta, Obama látogatása normalizálta az amerikai-palesztin viszonyt. Ezzel utalt arra, hogy az USA tavaly bírálta Abbászt, amikor megszavaztatta az ENSZ-szel a palesztin státus magasabb szintre emelését. A Netanjahuval folytatott „hosszas” és az Abbásszal megtartott „őszinte” tárgyalások után a következtetés: Obama nem tett le arról, hogy elősegítse az izraeli-palesztin békekötést, de a Közel-Keleten most két dolog is elsőbbséget élvez. Az egyik az iráni atomprogram, a másik a szíriai helyzet. Az elsőt illetően megerősítette: Washington mindenképp megakadályozza Iránt abban, hogy atomfegyverhez jusson, mert az Izrael létét fenyegetné. És ezúttal az önálló izraeli katonai akció lehetősége sem osztotta meg a feleket, e kényes kérdést megkerülték. Pontosabban: kivárják, mit hoz a júniusi iráni elnökválasztás. A szíriai válságot illetően pedig a legnagyobb huszárvágást Törökország és Izrael az USA természetes szövetségese: Obama útjának egyik célja a ki- békítésükvolt. hajtotta végre Obama: kibékítette Izraelt és Törökországot. Elutazása előtt rábírta Netanja- hűt, hogy a repülőtérről felhívja Erdogan kormányfőt, és bocsánatot kérjen a három évvel ezelőtti akcióért: egy, a Gázai övezetbe tartó segélyflottilla elleni izraeli kommandós akcióban kilenc török állampolgár vesztette életét. A bocsánatkérésen túl már a jóvátételről is tárgyalnak. Ha csak ennyi lett volna az Obama-út hozadéka, már az is hatalmas eredmény. Washington két legtermészetesebb szövetségese a térségben a NATO-tag Törökország és Izrael. Mindkettő határos Szíriával, s e két szomszéd összehangolt lépéseivel csökkenteni lehet a válság továbbterjedését. „Szíria darabokra hullik, és hatalmas fegyverkészlete különböző csoportok kezébe kerül. A legnagyobb veszély az, hogy vegyi fegyverei terrorista szervezetek birtokába jutnak” - mondta Netanjahu, és ezt Ankara is nagy fenyegetésnek tartja. Törökország a Patriot rakéták odatelepítésével a NATO-tól, Izrael pedig most az USA-tól kapott garanciákat. A koordinált amerikai-török-izraeli fellépés döntő lehet a szíriai válság megoldásában. A legfőbb tanulság pedig: az USA sokkal többet elérhet, ha nem nyomással kényszeríti a feleket a megbékélésre, hanem lehetőséget teremt hozzá. Ez újdonság. Egy nagyhatalom részéről mindenképpen. KOMMENTAR Dobjuk össze a pénzt egy kohóra! KOCUR LÁSZLÓ A most főként kettős állampolgársága miatti meghurcoltatása kapcsán szomorú ismertségre szert tett Fehér István annak idején, felejthetetlen gimnáziumi földrajzóráin éppen a kassai vasmű példáján szemléltette a szocialista iparosítás visszásságait. Rámutatott, hogy a „rendszert’ oda telepített kohót, ahol se vasérc, se szén, se közlekedési infrastruktúra nem volt. Persze, akkoriban jobban foglalkoztatott bennünket, hogyan lehetne egy tanórát ellógni, és nem gondoltunk a szocialista iparosítással. A „város a városban” kolosszus azonban 1959-től ott áll, és várható volt, hogy előbb-utóbb kibukik, ott, ahol se szén, se vas, se víz, az áram meg drága, nem olyan jó acélt előállítani, főleg úgy, ha az Európai Unión kívüli versenytársakra más szabályok vonatkoznak. A szocialista nehézipar egykori fellegvára még torzójában is monumentális, 11 ezer embernek ad munkát, nem is beszélve a hozzá kapcsolódó beszállítókról és periférikusán mindazon szolgáltatókról, akiknek munkáját a dolgozók a gyárkapun kilépve immár lakosként igénybe veszik. Ha ez az embertömeg, mely megközelítőleg ugyanennyi családot is jelent, a szociális perifériára kerülne, netán el is költözne Kassáról, az romba döntené a régiót, ezt pedig felelős kormány nem engedheti meg. Kérdés persze, hogy ez a tény mennyire vigasztalja a kedves olvasót, aki kénytelen hozzájárulni a kohómentéshez. Persze, nem ez az első eset, hogy a kormány irracionálisán dotál munkahelyeket. A felső-nyitrai barnaszén-kitermelést végző magáncég is jórészt állami pénzen fut, csakhogy ne fordítsák lefelé a bányászkalapácsot. így azért, hogy a környezetszennyező energiaforrás kikerüljön a föld gyomrából, mindannyian belefizetünk a bányászok bérébe, de persze ettől még a villany- és/vagy távhőszámlánkat is ki kell egyenlíteni. Ha nem lenne az állami dotáció, a régió nyomortanyává változna, hisz az állam jelenleg annyit tudna felkínálni a csak bányászathoz értő férfiaknak, hogy átképezi őket kosárfonónak vagy masszőrnek, amire nyilván nagy szükség lenne a régióban, főként ezres nagyságrendben. A kassai acélmű körül kialakult helyzetet nem lehet tisztán Robert Fico és kabinetje nyakába varrni, azért társfelelősséget visel gyakorlatilag az összes eddigi kormány - Vladimír Mečiar harmadik kormányát valamivel nagyobb felelősség terheli, mint a többit -, hisz tevékenységük vagy tétlenségük eredménye a jelenleg kialakult irracionális helyzet, mely irracionális lépésre kényszerítette a kormányt. Irracionális, mert képzeljük csak el, ha a U.S. Steelhez legközelebb eső kocsma tulajdonosa kopogtatna be holnap a kormányhivatalba, hogy ő is kapjon hasonló mértékű támogatást. Nyilván ajtóstul dobnák ki, mert 4 pincért nem fog dotálni az állam, csak 11 ezer kohászt. Pedig ugyanolyan munkahely, ugyanabban a régióban... Robert Fico kormányának ebben az ügyben - leszámítva a piros kabátos, kohászsisakos, munkavédelmi szemüveges bohóckodást - nem az a fő bűne, hogy egy ilyen tipikusan szocialista, egy relatíve szűk csoport érdekeit a közösség pénzéből finanszírozó döntést hozott, hanem hogy ország- lásának 4+1 éve alatt egyelőre nem tudott munkaaltema- tívát biztosítani a kassai (felső-nyitrai, dél-szlovákiai stb.) régiónak. Sulik lépése taktikai szempontból egyenesen öngól, ugyanis a Kollár-szárny így politikai mártírként távozhat az SaS-ből Továbbhasadás - jöhet a sokadik jobboldali pártocska MÓZES SZABOLCS Egy évvel a választások után még ugyanott tart a jobboldal, ahol közvetlenül utána. A szétesés fázisában. Aktuálisan az SaS-nek nevezett liberális csapat mutatja be ugyanazt, amin a KDH ment keresztül - több fázisban -, és ami nagy valószínűséggel az SDKÚ-ra még csak vár. A héten az SaS egyik korábbi parlamenti képviselője távozott, ám Juraj Miškov leváltása után valószínűleg csak idő kérdése, hogy mikor lépnek le a Jozef Kollár nevével fémjelzett szárny tagjai. Hogy miért csak most kezdődött el a bomlás, annak egyértelmű a magyarázata: mindenki a tisztújító kongresszusra várt. Addig mindkét szárny a Kollárék vagy belépnek Lipšic pártjába, vagy várnak a jobboldali pártokról lemorzsolódó többi távozóra. megmérettetésre gyúrt, tudván, hogy a közgyűlésnek a szokásosnál nagyobb jelentősége lesz. Nemcsak az dől el, hogy ki vezetheti a pártot, hanem az is, hogy melyik szárnynak kell a nulláról építkeznie, vagy egy másik csapat kieb- rudalt/távozó politikust találnia egy új, közös projekt megalkotásához. A kongresszuson Richard Sulik nyert, így övé - pontosabban az általa vezetett csapaté - maradt a párt. A lógó, a szervezet, az ismertség, a hírnév — és minden, ami hozzá köthető. Pozitív és negatív értelemben is. Mindez nem kevés, tudván, hogy a választók nem elhanyagolható része nem a választási lista összetétele, hanem a pártcímer alapján dönt. Miután másfél héttel ezelőtt szétosztották a lapokat, elindulhatott a „szervezett” bomlás. Amiben az a legérdekesebb, hogy a győztes - aki mindig a konszolidációban érdekelt - szolgáltatta az első komoly ürügyet a pártütésre. Az SaS szabályzata alapján Suliknak szíve-joga volt Miškov elmozdítását kezdeményezni a párt alelnöki posztjáról, ám tudnia kellett, hogy ezzel mit indít el. Nem utolsósorban pedig ennek ellenkezőjét ígérte a kongresszus után. Persze mondhatnánk, hogy csak minél gyorsabban igyekszik megszabadulni az ellentábortól, amely várhatóan amúgy is távozna, s addig talán belülről bomlasztaná a pártot. Csakhogy a távozók mögött reális támogatottság van - a párttagság közel fele, a szimpatizánsok egy része amely nélkül az SaS valószínűleg az 5 százalékos parlamenti bejutási küszöböt sem tudná megugrani. Másrészt stratégiai szempontból sem biztos, hogy Sulíkéknak jó a gyors szakítás. Ha a történet elhúzódik, lehet, hogy több tagot sikerül a pártban tartaniuk. Taktikai szempontból pedig egyenesen öngól, ugyanis a Kollár-szárny így politikai mártírként kerülhet a független, pártot kereső vagy alapítani szándékozó politikusok piacára. Ahol persze nem lesz köny- nyű életük. Alapíthatnak új íi- berális pártot, ám - ismerve a népszerűségi mutatókat és a trendeket annak kicsi az esélye, hogy releváns tényezővé váljanak. Ehhez kevés a Kol- lár-Miškov-Krajcer-trió népszerűsége. így valószínűleg nem marad más hátra számukra, mint belépni egy már létező pártba (Lipšic Új Többsége?), vagy újabb lemorzsolódó ellenzéki képviselőkre várni, akikkel egy közös formációt hozhatnának létre. A sokadik jobboldali pártot...- Az ott nem a megmentő kormányfő?
