Új Szó, 2013. március (66. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-20 / 67. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. MÁRCIUS 20. Nem mindig a nagy víz tartja a nagy halat, olykor a kis öblökben, tavak végében lapulnak vagy csemegéznek Tóvégek, öblök, titkok, potykák Bevetésre várva (A szerző felvételei) Itt fordulnak a halak Valami atavisztikus vonzalom húz mindig a tavak végébe, a kis öblök felé. Eleinte csak a nyílt vízi kapástalanság és a „próbáljuk meg talán itt”-féle kísérletezés vitt oda egy-egy nádassal övezett, bedőlt fáktól, csököktől tarkított öbölhöz, később - az eredmények hatására - egyre tudatosabban kezdtem meghorgászni azokat a helyeket, amelyeket sok horgász elkerül. KÖVES Dl KÁROLY Tudnivaló, hogy a pontyok nem dekkolnak egy helyben, hanem vándorolnak. Körbejárják a tavakat, és a töréseken, part mentén, bedőlt fák ágai közt kutakodnak, s ahol eleség- re találnak, ott elidőznek, és vissza-visszatémek. S ha már köröznek, valahol meg is kell fordulniuk, hogy visszafelé is megtegyék az utat. Ezek a helyek, pláne nyári kánikulában, „döglött víznél” különösen felértékelődnek. Hadd mesélek el néhány szemléletes példát. A kíméleti terület határán Néhány éve egy magyarországi ismerős tógazda vendégei voltunk. Nem is annyira a magunk kedvéért vágtunk neki a több mint száz kilométeres útnak, inkább unokaöcsém fiai mozdítottak ki bennünket, akik a kamaszkor felé közeledve kezdték kóstolgatni a nemes hobbit. Na, majd megmutatjuk nekik, hogyan kell halat fogni, fogadkoztunk útközben. A nagy- mellényű remények azonban az idő előrehaladtával egyre zsugorodtak. Igazi rekkenő augusztusi nap zuhant ránk, és abszolút kapástalanság. A szépen kiépített, de nem „túldvilizált” tó partján egyre inkább a piknikezés műfajára tértünk át, finom falatokkal, jóféle borok kóstolgatásával múlattuk az időt, míg a gyerekek fogyó reménnyel pecáztak. Aztán gond ütött, és elballagtam velük a keskeny tó végéhez, amely kíméleti területként volt kijelölve. Egészen a jelzésig mentünk, s ott pottyantottam be az egyik srác szerelékét. A tóvégi öbölben elég szép halmozgás volt, s reméltem, csak ki-kilátogatnak az aranyhasúak a „kerítés” mögé is. S láss csodát: a kicsi úszó tíz perc múlva elmerült. Na, legalább egy rendes kárászt fogunk, gondoltam. Legnagyobb meglepetésemre egy háromkilós, hamisítatlan nyurgát sikerült kivarázsolni a vízből, a gyerekek legnagyobb ámulatára. Miközben az egész tavon sehol senki semmit nem fogott. Egy maréknyi etetőanyagot sem dobtam be a helyen, csak féldecinyi csontit lőttem be az úszó köré. Ennyi elég volt, hogy elcsábuljon a potyká, a part közelében. Rajcsúrozás a bedőlt fa körül Kedvenc tavamon pontyoz- tam egy szép nyári napon. Vagyis pontyoztam volna, mert a halak nem tudtak a szándékomról. De másokéról sem, mert - voltunk ugyan néhányan a parton - a többiek botja sem akart görbülni. Délután kaptam magam, és elballagtam a tó végébe. Volt ott egy hatalmas, korhadt, vízbe dőlt fa, gondoltam, ha itt nem tanyáznak nagy pontyok, akkor sehol. Találtam egy kis csapást a nádasban, azon lelopakodtam a vízhez. A bedőlt fa a víz alatt is messze nyújtózott hatalmas karjaival, és mellette nagy csökök, tuskók sejlettek fel a mélyből. Feltűztem egy esőgilisztát a kisméretű, hatos horogra, és az önsúlyos wagler úszót bepottyan- tottam a bedőlt fa elé. Az úszó beállt, csak a kis narancssárga bóbita kukucskált a felszínen. Hirtelen nagy burvány az úszó közelében. Aztán egy felcsapódó farok. Uramisten, micsoda halak vannak itt! Talán egy negyedóra múlva megdöccent az úszó. Egy pillanatra elmerült, majd újra előbukkant. Kezem automatikusan elindult a bot felé, s éppen akkor ért oda, amikor az úszó szaggatott mozgással lebukott, és jól láthatóan elindult a fa felé. Nagy bevágásra nem volt szükség, hiszen a hal vélhetően benyelte a jókora gilisztát; jószerivel csak rátartottam, behúztam neki. A bot azonnal kávába hajlott, az orsó felsírt, s a hal azonnal elindult a fába. Ha eléri, akkor annyi. Nem engedtem, kockáztatva a szakítást. Zsinórom huszonnyolcas Trabucco (akkoriban az volt a kedvencem), botom egyszerű teleszkóp, afféle múzeumi darab (azóta lecseréltem), orsóm matuzsálem, legalább tizenöt éves Shakespeare, Nem volt miért ijedezni, pedig borzasztó erős volt a hal. Csak az a tuskó ne lenne olyan közel, amely felé elindult, imádkoztam. Sikerült visszafordítanom. Na de a bal oldali bokros! Azt is megcélozta. Oda sem engedtem. A jó öreg bot ruganyosságának és az orsó finom fékjének köszönhetően nyolc-tíz percnyi birkózás után meg tudtam meríteni a kb. hatkilós halat. Mindez fél szobányi területen zajlott, hihetetlenül akadós terepen. De a tóvégi sejtés ismét bevált! Amin nincs mit csodálkozni, hiszen egy akadás után karvastagságú gallyat húztam ki onnan néhány héttel az eset előtt, s a gallyat sűrűn ellepték a kagylók. Erre jártak csemegézni a pontyok. A fűzfabokrok alól Másik kedvenc (és nem mellesleg könnyen megközelíthető) tavamnál tavaly ősszel volt egy szép pontykalandom. Pontosabban kettő. Az első balul sült el, mert könnyű, matchbotos, úszós szerelékkel kísértettem a sorsot, amely meg is tréfált egy nagy ponty személyében, amely úgy csörtetett be a füzesbe, hogy esélyem sem volt visszatartani. Legközelebb komolyabb szerkóval érkeztem ugyanoda (természetesen a tó végébe), és ugyanazon fűzfabokrok előtt, néhány maréknyi főtt kukorica behintése után, igaz, többórás várakozás után, csak megérkezett a várva várt ponty. Addig a vadkacsák és a szárcsák látványa szórakoztatott, ám nem apróztam el a figyelmem keszegek, kárászok hajkurászásával. Kifejezetten arra az egy nagy halra vártam, amelynek a társa előzőleg a szívbajt hozta rám. Hosszú, végtelennek tűnő órák után merült el az úszó, anélkül, hogy bármilyen előzetes jelzést kaptam volna a pontyok mozgásáról. Bevágás, erőszakos fárasz- tás után elégedetten tereltem mentőbe a gyönyörű, egészséges, mintegy hétküós pontyot, konstatálva, hogy ismét jókor és jó helyen kerestem az óvatos, rafinált halat. Szép, egészséges potyká Horgász 15 Görbüljön a bot! Mondják: a jó paphoz hasonlóan a jó horgász is holtáig tanuL Ki így, ki úgy, lehetőségeihez, no meg beállítottságához mérten. Jómagam, bevallom, az „élőben” átadott, több évtizedes tapasztalatra esküszöm. Gyerekkoromban, amikor volt ugye egy szlovák nyelvű szaklap, s jó adag szerencsével, pult alól be lehetett szerezni Ján Sedlár Gyakorlati horgász című könyvét (máig könyvtáram egyik féltve őrzött darabja), nem is igazán volt más választásom. Néhai mestereim többsége ma már az örök horgászvizeken áztatja a kanócot, de tudásuk nagy részét ránk, akkor még úttörőhorgászokra örökítették, hogy aztán majd mi is továbbadjuk. Ez a világ rendje. Nehezebb helyzetben vannak azok a fiatal sporttársak, akik - mert feltaláltuk nekik a világhálót - már azt sem tudják, merre kapják a fejüket, s mit higgyenek el abból a rengeteg mennyiségű „oktatóanyagból”, amely napi szinten a nyakukba zúdul. Internetes és műholdas tévécsatornák, színes magazinok tömkelegé ontja mérhetetlen mennyiségben a nélkülözhetetlennek kikiáltott információkat, amelyek többsége persze nyílt vagy rejtett reklám, s csekély kivételtől eltekintve általában egyetlen célt sugall: hogy csakis az adott eszköz (ez lehet nyugágy vagy éppen etetőanyag) birtokában lehetünk sikeres és boldog horgászok. A valóság persze teljesen mást mutat; de ha nem tanítjuk meg a fiatalokat eligazodni a mindent behálózó üzlet világában, óhatatlanul a mértéktelen fogyasztás csapdájába esnek, amelyből nehezen van kiút. Pedig a horgászboldogsághoz olyan kevés kell - csendes vízpart, némi felszerelés, meg persze a tudat, hogy nem akaszthatjuk meg a világ összes kapitális halát. Lőrincz Adrián A Horgász melléklet legközelebb 2013. április 3-án jelenik meg. HETI TIPP Szoktató és csalogató etetés AJÁNLÓ Mikor és hogyan etessünk, kérdezi ifjú barátom, aki most ízlelgeti a horgászatot. A válasz amüyen egyszerű, olyan összetett. Mert másképp kell etetnünk folyóvízen, és másképp tavi horgászatnál. Aztán kérdés, milyen halat szeretnénk fogni? Jómagam enyhe malíciával olvasom a versenyhorgászok kimerítő válaszait, hiszen az ő esetükben legtöbbször mindegy, milyen halat fognak, csak minél több kiló legyen, vagyis náluk például tíz szélhajtó küsznek akkora az értéke, mint egy nagyobbacska kárásznak. Márpedig a legtöbb „civil” horgász nem apróhalat szeretne fogni. A lényegre térve. Ha új, ismeretlen, vagy általunk nem horgászott vízen szeretnénk odacsalogatni a halakat a helyhez, először szoktató etetést alkalmazunk. Erre mondja egy Jóka környéki ismerősöm: három-négy napig szórjuk vödörszámra a kukoricát, aztán jöhetnek a zsinórszaggató pontyok, amurok. Van benne valami, de azért nem kell túlzásokba esni. A szoktató etetés arról szól, hogy a vándorló halakat odacsalogassuk a helyhez, ahol pecázni fogunk. Ezt elég néhány napig végezni, de ha időnk engedi, minél tovább etetünk, annál biztosabb a siker. A vödör nem biztos, hogy követendő mérték, elég néhány liternyi etetőanyag, az sem a legdrágább fajtából. Pontyra, amurra megfelel a félig főtt, sőt a nyers kukorica. Ilyenkor ne türelmetlenkedjünk, várjunk néhány napig. Amikor elkezdjük magát a horgászatot, már elég néhány maréknyi etetőanyag, hiszen ekkor már nem jóllakatni akarjuk a halat, hanem a helyen tartani. Ezt leginkább úgy érjük el, hogy a kukoricát földbe, agyagba gyúrjuk (nagyon jó a vakondtúrás földje), hogy a halat keresgélésre, turkálásra késztessük, így tovább ott tartózkodik a helyen. Keszegezésre, mámázásra és „akármi” fogására nagyon bevált a konzervku- korica, száraz, áztatott kenyérrel keverve. A leglényegesebb, hogy a bőséges szoktató etetés után szerényebb mennyiséget szórjunk be a horgászat előtt. Ha megtehetjük, igyekezzünk a napnak ugyanabban a szakában etetni, illetve horgászni. A halak „belső órája” megbízható: ha például szombatonként etetünk, és szombatra esik a majdani horgászat is, jók az esélyeink a fogásra, (kövi)
