Új Szó, 2013. március (66. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-09 / 58. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2013. MÁRCIUS 9. SZTÁRVILÁG 13 francaise Szerelem a halál tornácán K egyetlenül szép film, párját ritkító remekmű a „fehér szalagos” osztrák rendező, Michael Haneke Oscar-díjas alkotása, a Szerelem. Kegyetlen, hiszen nem egy szentimentális, hatásvadász, időskori love story, ugyanakkor szép is, mivel egy élemedett korú házaspár fájdalmakat és nehézségeket áthidaló, szoros kapcsolatát vetíti elénk. Antik bútorok, sok könyv és hanglemez, értékes festmények a falon. Idős házaspár egy párizsi polgári lakásban. Georges és Anne itt élik csendes, megszokott, már-már szürke mindennapjaikat. Aztán egy nap minden megváltozik körülöttük. Agyvérzést kap az asz- szony, a műtét nem igazán sikerül, felborul minden, ami felborulhat. Anne fél oldalára megbénul - és magatehetetlenné válik. Elke- rülheteden a fokozatos leépülés, a további kórházi gondozás igazából csak a férj gondjain enyhítene, Anne állapotán azonban nem változtatna. Georges nem is hajlandó feleségét idegen kezekre bízni, ő maga próbálja ellátni, ápolni. Példamutató magatartás: a férj minden mozdulata, rezzenése szeretett párjának szól, a reggelik is olyanok, mint régen: családról, barátokról, művészetről beszélgetnek, miközben a fizikai leépülés, a settenkedő halál egyre jobban befészkelődik kettőjük közé. Kiszolgáltatott helyzetben az asszony, a külvilágtól már semmiféle támogatásra nem számíthat, állapota javulásában egyáltalán nem reménykedhet, második agyvérzése ennek leghalványabb esélyét is elvette tőle. Ami hátravan: Anne végeláthatadan haláltusája, amelynek egyeden szemtanúja Georges, a rémálmoktól elgyötört férj, aki végtelen gyengédséggel emelgeti lebénult feleségét. Nincsenek hirtelen fellobbanó érzelmek, ifjúkori szenvedélyekre utaló csókok, ölelések, csak a bal kar finom jelzései, ahogy a férj nyakára fonódik, és a tekintet, a végtelen szeretetről és háláról beszélő szempár, amelyben ott a könyörgés is, az asszony egyre erősödő kérése, hogy vessenek már véget elviselheteden szenvedésének, s ne kelljen látnia, éreznie teste teljes leépülését. Kegyedenül szép film, kegyetle- nül szép színészi alakításokkal. Igazi jutalomjáték két, nyolcvan fölötti művésznek, a francia mozi legendás alakjának, Jean-Louis Trintignant-nak és a kevésbé ismert Emmanuelle Rivának. Egy férfi és egy nő. Claude Lelouche örökzöld filmje Trintignant-t juttatja eszünkbe, s bár ott Anouk Aimée volt a partnere, Haneke rendezése egy láthatadan szállal mégis kötődik az 1966-ban készült (majd húsz év múlva folytatott) csodás szerelmi történethez, hiszen egy nagy amourt megélt házaspár kapcsolatának utolsó fejezete elevenedik meg előttünk ebben a rideg, szikár, távolságtartó és mégis megrázó mozijában. Meg is nyert a film minden rangos díjat az elmúlt egy év alatt: először Cannes-ban tüntették ki Arany Pálmával, aztán Európa Filmdíjat kapott négy szekcióban (legjobb film, legjobb rendező, legjobb női, legjobb férfialakítás), pár nappal ezelőtt pedig a legjobb külföldi alkotás kategóriájában vitte el az Oscar-díjat. Trintignant nyolcvankét évesen pedig ismét a figyelem középpontjában áll. Karizmatikus alakja ő a francia mozinak régtől fogva. Roger Vadim híres filmje, az És Isten megteremté a nőt nemcsak Brigitte Bardot-t emelte a fénybe, Trintignant-t is világsztárrá avatta. Ezután került kapcsolatba Lelouche-sal, majd az olasz mozi mohikánjaival, Bernardo Bertoluccival (A megalkuvó), Sergio Corbuccival (A halál csöndje) és Dino Risivel (Előzés), miközben az ő nevéhez fűződik A tökéletes bűntény, a Z, vagy egy politikai gyilkosság anatómiája, a Santiago felett esik az eső, a Tatárpuszta vagy a Malevil. Egy részeges falusi tanító szerepében 1984-ben magyar filmben is feltűnt: a Sortűz egy fekete bivalyért ma már ugyan csak nekünk fontos, és épp Trintignant remek alakítása miatt, ő maga azonban ritkán tesz említést róla. Külföldi rendezőkkel forgatott filmjei közül sokkal jobban szereti a Három szín: piros című drámát, amelyet Krzysztof Kieslowski álmodott mozivászonra, s amely Trintignant-nak César- díjat termett. Az elmúlt tíz évben azonban nem állt kamerák elé, inkább négy unokájával töltötte az idejét. Roman, Paul, Léon és Jules tragikus körülmények között elhunyt lányának, Marie-nak a gyerekei. Marie Trintignant apja támogatása nélkül lett színésznő. Tizenhét évesen robbant be a film világába, de negyvenegy évesen végérvényesen ki is szállt belőle. S nem önszántából. Egy lángoló viszony végzetes kimenetelű balesete okán. Ez is szerelem volt, és ez is a halál tornácán szakadt meg. Édesanyja, Nadine rendezői irányítása alatt Litvániában forgatott Marie Trintignant. Vele volt a párja is, Bertrand Cantat, egy neves francia alternatívrock-együttes, a Noir Désir frontembere. Feleségét és gyerekét hagyta el a zenész a szépségével, érzékenységével és intelligenciájával egyszerre ható színésznőért, s bár szenvedélyes szerelem fűzte őket egymáshoz, azon a végzetes, júliusi vasárnap reggelen részeg fejjel halálos ökölcsapásokkal ütötte ki Marie Trintignant-t. Állítólag összeszólalkoztak, majd egymásnak estek, a színésznő pedig olyan súlyos fejsérüléseket szenvedett, hogy sem Vilniuszban, sem Párizsban nem tudtak segíteni rajta. A kómából már fel sem ébredt, úgy állt be nála az agyhalál. Két műtéttel próbálkoztak az orvosok, ám a tizenkilenc ökölcsapás okozta agyödémát nem tudták legyőzni. Bertrand elismerte bűnösségét, az alkoholt (és a cannabist) azonban Marie Trintignant szervezetében is kimutatták. Nyolc év börtönre ítélték a férfit, abból egy évet egy litvániai, négyet egy franciaországi börtönben töltött, majd jó magaviseletéért feltételesen szabadlábra helyezték. „Úgy szerették egymást, mint két kamasz, olyan szenvedéllyel, amiről mindannyian álmodunk” - nyilatkozta az eset után Bertrand megértő, magyar felesége, akihez börtön- évei után a férfi visszatért. Marie Trintignant szerepeivel is kilógott a francia színésznők hosszú sorából. A legtöbbször perifériára szorult, különc nőalakokat formált meg, a külvilág által nehezen elfogadott vagy meg nem értett embereket. A selyem sikolyában egészen speciális érzéki örömökre vágyott. Az Iris titkában egy szomorú mo- solyú, rejtélyes asszonyt alakított. A Semmihasznákban egy mindenre kapható, kifürkészhetetlen lelkivilágú, lenyűgöző nőt. Utolsó filmjében, édesanyja rendezésében ő volt Colette, a szabad asszony, a női egyenjogúságért kiálló írónő, aki egy kisváros unalmát megelégelve feleségül megy apja legjobb barátjához, majd sikeres színésznő lesz, hűtlen férjétől fiiggedenedve pedig ő is beleveti magát Párizs érzékiségtől fülledt, rejtelmes világába. Tíz év, pontosan tíz év telt el Marie Trintignant halála óta. Ennyi kellett ahhoz is, hogy édesapja ismét igent mondjon egy rendező felkérésére, s pályája egyik legfelkavaróbb alakítását nyújtsa. Haneke filmjében a felesége révén érinti meg a halál. A valóságban már ezt is megélte. Volt miből merítenie... Szabó G. László
