Új Szó, 2013. február (66. évfolyam, 27-50. szám)
2013-02-05 / 30. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. FEBRUÁR 5. Keddi faggató 9 Melecske Ákos: A párkányi gimnáziumban tudást, tartást s az élet kihívásaival szembeni igyekezetei is kaptam. Ennek veszem hasznát Prágában is A szerencsére nem érdemes építeni (Somogyi Tibor felvétele) Ákos közgazdász, pénzügyekkel foglalkozik. Saját megfogalmazása szerint kezdeményező és törekvő típus. Nem egymás ellen áskálódó pártokban gondolkodik, hanem a saját maga által helyesnek látott utat járja. MIKLÓSI PÉTER És bár egyetemi diplomáját tekintve ökonómus, több irányban nyitott életformájával sorsának tudatos alakítója. Ó döntött úgy, hogy Prágában vállal felelősségteljes állást. Meggyőződésből veszi ki részét az ott élő magyarok közösségi életének szervezéséből. Szeret utazni, ismerkedni a világgal. Túrabakancsban kedveli a hegyjárást, legyen szó a Pilisről, a Tátráról vagy éppenséggel a skót felföldről. Több társával egyik életre hívója a Közbeszéd internetes portálnak. Háttérmunkával aktív segítője a Szlovákiai Magyarok Kerékasztalának. Igaz, még nődén. Harmincegy éves. A párkányi, most azonban Prágában élő Melecske Ákossal - Pozsonyban beszélgetek. Ugyanis kettőnk cseveje után Grendel Lajossal van még találkozója. A párkányi magyar gimnáziumból miként kerül valaki lényegében még fiatalemberként, mára felelős munkakörbe Prágába? A riportert nyilván bosszantó, de a lírai válasz: vonattal. Persze, „útközben” azért pár évre leszálltam Brünnben, ahol a Masaryk Egyetem közgazdaságtani karának hallgatója voltam. Ebben akadt némi családi vonás, hiszen az édesapám szintén Brünnben végezte az egyetemet. Én pályakezdőként is a morva „fővárosban” maradtam. Adótanácsadói szférában kezdtem dolgozni, és amikor 2008-ban új lehetőségek nyíltak számomra, átköltöztem Prágába. Az nemcsak egy nagyobb, hanem egy igazi világváros, ahol mégiscsak pezsgőbb mind az üzleti, mind a kulturális élet. Ákos, maga alapvetően kezdeményező, törekvő típus? Karinthy Frigyessel szólva akár a legendás stréber is lehetne? Az azért mégsem. De a másik két jelzőt elfogadom, bár ezeknek a szavaknak a mai vüágban kissé agresszív színezetük van. Enyhén stigmatizálók. Viszont tény, hogy az elérendő célok fontosak számomra. Mit szeretne hát elérni? Hm! Nekem nem a pozíció vagy a munkahelyem cégneve az elsődleges, hanem hogy mit csinálok ott. A feladatok összetettsége, a kötelességek újszerűsége jelenti az igazi kihívást, így szeretnék elégedett lenni, az élet minden óráját tartalmasán élni. Harmincegy évesen mi kell ehhez? Szerintem tudatosság. A jelenben kell élni, nem a múlton rágódni, vagy a jövőtől rettegni. Ez a célratörés családi vonás? Tipikus szlovákiai magyar sztori a miénk. A szüleim fiúról kerültek Párkányba. Édesanyám óvónő, s anyai ágon több pedagógus van a családban. Apámnak és a nagybátyámnak mérnöki végzettsége van. Két húgom közül az egyik Pozsonyban, a Szlovák Tudományos Akadémia berkeiben a környezetvédelem és a zöld mozgalmak kérdéseivel foglalkozik; a másik pedig vegyészmérnök és jelenleg Amerikában, Észak-Karolinában cseretapasztalati tanulmányúton van. Természetesen mindhárman a párkányi magyar gimnáziumban érettségiztünk. Érezték egyszer is ennek hátrányát? Ellenkezőleg, csak a javunkra vált. Jó tanáraink voltak, akik nemcsak a tudást öntötték belénk, hanem megadva a jó alapokat a tartást és az igyek- vést szintén. Arra pedig külön lehetőséget adtak, hogy ami közelebbről érdekelt valakit, azzal az illető külön is foglalkozhasson. Magyar érettségivel Brünnben így sem lehetett könnyű! Az első pár hónap tényleg nem volt egy villámtréfa, de kényelmesen belejöttem. Nyilván szlovák érettségivel sem lett volna sokkal egyszerűbb. Bármennyire közhely, mégsem lehet elégszer ismételgetni, hogy a kezdetek sehol sem egyszerűek. Én ezt nemcsak Brünnben, hanem Krakkóban is megtapasztaltam, ahol szintén tanulhattam egy ideig. Ma viszont lengyelül is beszélek. Úgy látszik, alaptermészete a mozgékonyság! Ez a szónak abban az értelmében igaz, hogy szenvedélyem a hegyjárás. Még gyerekként télen-nyáron fel-felruc- cantunk a Tátrába, ahová mostanában túravezetőként járok vissza. A sziklacsúcsok, a szurdokok között túrázni mindig újra élmény, de az igazi kaland például az volt, amikor az egyetemi évek alatt néhány barátommal kétszer is nyári diákmunkán voltunk Észak- Amerikában. Egy olyan 2500 méter magasan fekvő helyen, ahonnan a legközelebbi városig kétszáz mérföldet kellett volna autózni. És mert nem lévén ott se tévé, se internet, napi munkánk végeztével csak a természetet jártuk, bölényekkel meg grizzly, azaz szürke medvékkel találkozgatva közben... De például a tavalyi szabadságom előtt is bepakoltam a hátizsákomba a túracipőt, a gázrezsót, két esőkabátot, a híres skót whiskynek a laposkát, és két hétig a skóciai felföldet jártam. Persze, aki szépet, érdekeset akar látni, annak nem kötelező messzi tájakra zarándokolnia, elvégre jókat lehet „hegyjámi” a szlovákiai vagy a csehországi hegyekben is. Ákos, magára mégsem bakancsos természetbarátként, hanem úgy hívták fel a figyelmemet, hogy a Szlovákiai Magyarok Kerékasztalának elemzője, aki Prágában él. Hogy a Kerekasztal tőről- metszett elemzője lennék, enyhe túlzás. Inkább csak a segítője vagyok. Részint a vüág különböző pontjain élő szlovákiai magyarok körében a kapcsolatteremtéssel, részint pedig az olyan kérdésekhez szükséges háttéranyagok összeállításában számítanak rám, amelyek a közösségi élet mindennapjainak aktuális témái. Pár perce arra utalt, hogy a szakmáját tekintve a feladatok és kötelességek bonyolultságát, állandó újszerűségét tekinti valós ldhívás- nak. Hadd fogjam hát a szaván: Prágában ehhez kielégítő munkakört talált? Vállalati pénzügyekkel foglalkozom. Számvitel, könyvelés, költségvetés, adózás, egyszóval minden, ami egy vállalatban száraznak tűnő, de komoly dolgokat érint. Röviden szólva pénzügyér vagyok, egy amerikai cégnél. Ók azért jöttek Prágába, hogy egy globális mérnöki központot építsenek ki, ahol ez a cég a jövőbeli termékeit fogja kifejleszteni. Nagyon érdekes szándék, és mindenki új ott, értelemszerűen én is. Nagyjából 2008 óta tart a gazdasági világválság. Ha egy amerikai cég szinte zöldmezősen Prágában veti meg a lábát, ez azt jelenti, hogy kifelé megyünk a gödörből? Krízisben ugyanis okos ember nem kezd kilátástalan beruházásba - gondolom én! Abszolút egyetértek. Válságokban általában húzni kell még egyet a nadrágszíjon és kivárni. A gazdasági szereplők zöme így is cselekszik. Ám a dolognak nemcsak fonákja van, hanem, esetenként, színe is. Ez például a mi cégünk elhatározása. Egy tengerentúli vállalat számításaiban ugyanis az szintén közrejátszhat, hogy a válságos időszakokban felértékelődik az innováció, a műszaki fejlesztések fontossága. És aki hosszabb távon gondolkodik, az épp ilyenkor dönthet egy- egy befektetés mellett, és máshol, más tekintetben húzza összébb magát. Persze, a kockázat ettől függetlenül ott lebeg a fejünk fölött. Az ilyen gazdaságilag zavaros időkben egy, Csehországban éppenséggel csak talajt fogott cég pénzügyi szakértője nyugodtan tud aludni? Talán jó, hogy eléggé fiatal vagyok, mert még békésen alszom. És ha olyasmi történne, amit el sem tudunk képzelni - például berepülne a világunkba egy fekete hattyú, mert mindig azt hisszük: csak fehér hattyúk léteznek, de ha megjelenik egy fekete, akkor meg vagyunk döbbenve -, akkor is bízom magamban. Legföljebb várost, netán országot váltok. Vagy egyszerűen megelégszem a szerényebbel. Tehát nyugodtan alszom, legföljebb egy-két sör is segít hozzá esténként... Ez a mostani, esztendők óta húzódó válság a bankokra fogható? Az ügyeskedéseikre? Bárcsak ennyire egyszerű lehetne a válasz. Hiszen bankok mindig is voltak, amióta a templomos lovagok a 11-12. században lerakták a modem bankászat alapjait. Utánuk jöttek a firenzei bankárok, később a Fuggerek meg mindenki más. A mindenkori gazdaságnak szüksége van bankokra. Ami viszont gond, hogy nincs felelősségre vonás azokkal szemben, akik tulajdonképpen ezt a válságos helyzetet nemcsak okozták, hanem fokozni is segítették. Futnak az évek, és nincs katarzis! Ugyanis a bankokra, intézményekként, szükség van, hiszen szükségesek a hitelek; a baj „csak” az, hogy nem működik a jog. A világgazdaság krízisének hátterét tekintve ez olyasmi nagyban, mint nálunk kicsiben a másfél éve kipattant Gorilla-ügy. Mindenki ismeri a történteket, a főbb szereplőket - de hol az igazságszolgáltatás, hogy előcitálja ezeket az embereket?! A különböző hitelminősítő intézetek híreinek divatja meglehetősen új keletű. Régebben a kutya sem figyelt oda az ilyesmire. Úgy látszik, mégiscsak szükség van rájuk. Noha akárcsak a bankok esetében, velük szemben sincs felelősségre vonás. A hitelminősítői irodákban nyakkendős férfiak és kiskosztümben hölgyek ülnek, előttük különböző táblázatok, számoszlopok, grafikonok tömkelegé. Számukra, akár a pilótáknak, felülnézetből „térkép” a gazdasági táj, ők nem annak részleteiben látják az oktatást, az egészségügyet, a nyugdíjasokat. Igaz, nem is az ő dolguk, hogy szívükön viseljék egy-egy nép, egy-egy ország sorsát. Az ő feladatuk elemzések összegzésével véleményt mondani, illetve azt pénzért értékesíteni. A bankoknak pedig ez azért előnyös, mert ezzel a munkával nem kell terhelniük a saját hivatalnokaikat; a tévedések meg ráfoghatok a hitelminősítőkre. Ez a gazdasági válság most olyan - legalábbis némi akasztófahumorral mintha országok egész sora tette volna önmagát zaciba... Valóban kölcsönösen függünk egymástól. Ezért hát még a vakok között a félszemű sem igazán király! Olyan ez a helyzet, akár a kettős könyvelés: minden tranzakciónak két oldala van. Pontos prognózisokat meg senki sem mondhat. Mi a megoldás kulcsa? Ha a meseválaszra kíváncsi, akkor a polgárok felelőssége rátermett és józan politikusokat választani. A valóságban viszont az a helyzet, hogy a középréteg egyre jobban eladósodik, ami hosszabb távon zsákutca. Ehelyett a társadalomnak olyan kapaszkodókat kellene kialakítania, amelyeken ki lehet jutni a gödörből. Ilyen „létra” lehet például a tudást és az ambíciót segítő oktatás, a rugalmas és kielégítő egészségügyi ellátás vagy éppenséggel a progresszív adózás: áld többet keres, többet tegyen a kasszába. Az egyenadó- nak csak akkor van létjogosultsága, ha minden fölfelé pörög. A nadrágszíjat ugyanis csak addig lehet húzni, amíg az, akin húzzák, vissza nem üt. Egyszer telefonon kerestem Prágában, s éppen egy sörözőben értem el. Aki a pénzügyek értője, az sohasem koplal? Vagy éppenséggel örökösen kuporgat, hogy akár Moliere hírhedt Fösvényének mai alteregója lehetne? Én minden számlát elteszek, amit az üzletekben vagy másutt kaptam, és hetente leülök összesíteni, hogy nagyjából lássam, hogyan állok. Ez a hajlam már régen megvan bennem, tulajdonképpen a gyerekkoromtól analizálgattam a saját vagy a család kiadásait. De ez nem jelenti azt, hogy fösvény lennék. Mindig a kisebb pénzekből van hosszabb távon a nagyobb pénz. Hogy az embernek egy józan vagyonkája legyen, elég, ha naponta odafigyel a kiadásaira. Ehelyett a többség ösztönösen vásárol. A rávaló, legyen bármennyi az ember zsebében, felelősséget jelent? Elsősorban. Az emberek azt hiszik, ha sok pénzük lesz, akkor majd megoldódik minden gondjuk. A valóságban viszont akkor jönnek igazán a dilemmák: mibe fektetni, hová tenni? A vagyon nem csak lehetőség, az felelősségérzet is. Kellő felelősség nélkül szerteúszik. Egy kitűnő cseh közgazdász, Tomáš Ježek a Pénz és piac című könyvében egy tengerentúli közmondásra hivatkozik, miszerint a pénz olyasmi, mint a hatodik érzékszerv: csak ha megvan a pénz, jöhet számításba a másik öt. Egyetért ezzel? Nem. Először egy jó ötlet kell, utána egy életképes csapat és megfelelő környezet, aztán lehet pénzt keresni. Ha pénzem lenne, mibe fektessem? Nézze, a szerencsére nem érdemes építeni. Viszont jó befektetés az egészség. Tőzsdézni nem lehet vele, de segíthet összehozni némi pénzmagot.
