Új Szó, 2013. február (66. évfolyam, 27-50. szám)
2013-02-16 / 40. szám, szombat
SZALON 2013. február 16., szombat 7. évfolyam, 7. szám „Az én igaz programom az, hogy ne a magam elképzeléseit kövessem, hanem arra figyeljek, mi Isten szava és akarata" - mondta a beiktatásán XVI. Benedek nem menekült a feladatok elől (TASR/AP-felvétel) Élénken él emlékezetünkben II. János Pál pápa temetése. Sokan kiáltották kórusban, olvashattuk a transzparenseken: „Santo subito!” Azaz: „Legyen azonnal szent!” II. János Pál hosszú, több mint huszonhat évig tartó ponti- fikátusa a médiák előtt zajlott. Sokat utazott, tömegeket vonzott. 58 évesen lett pápa. Utódja, XVI. Benedek 78 évesen lett Szent Péter utóda. HERD1CS GYÖRGY Kevesebbet utazott, ugyanakkor a zarándokok száma, akik látni, hallani akarták őt, nem fogyatkozott, sőt, a vatikáni statisztikák szerint egyre többen zarándokoltak Rómába. Többen megfogalmazták: II. János Pál kitartott az Egyház szerete- téért, XVI. Benedek lemondott az Egyház szeretetéért. XVI. Benedek a megválasztását követő áldás alkalmával elmondott beszédében nagy pápának nevezte elődjét. Nos, ez a jelző a most leköszönő pápára is ráillik. És lehet, a „santo subito” felkiáltás is megállná a helyét, ha valakit életében szentté lehetne avatni. A lemondás hírének hallatán mindenki igyekszik választ kapni a kérdésre: miért? Különböző teóriák születnek. Egyesek súlyos betegséget, mások valamiféle összeesküvést sejtenek. XVI. Benedek pedig azt mondja, hogy ereje fogytán van, képtelen jól megfelelni a rábízott szolgálatnak. Ez a szolgálat ugyanis a mai világban megköveteli mind a test, mind a lélek erejét - ahogy elhangzott a konzisztóriumon. Sokan nyilatkoznak a lemondással kapcsolatban: egyháziak, politikusok. A média nagy érdeklődést tanúsít. Nem véletlenül. Nem sok pápa mondott le a történelemben. Legutóbb XII. Gergely 1409-ben. Önként, hogy elősegítse az egységet. A legismertebb pápa azonban, aki lemondott, a XIII. században élt V. Ce- lesztin. Őt szentként tiszteli az Egyház. Peter Seewald, a neves újságíró, A világ világossága című könyvben ezt mondja a pápának: „Nem akart püspök lenni, nem akart prefektus lenni, nem akart pápa lenni....” S XVI. Benedek ezt válaszolja: „... az Úrnak a kezébe helyezem magam. Nem kereshetem ki önmagámnak, mit szeretnék. A végén engednem kell, hogy vezessenek.” Ha ilyen, spirituális megközelítésből tekintünk a pápai szolgálatra, s így tekintünk a mostani lemondásra is, felfedezzük a pápa nagyságát. A fentebb idézett újságíró kérdésére, hogy elképzelhető-e olyan helyzet, amikor helyénvalónak tartja a pápa lemondását, XVI. Benedek így felelt: „Igen. Ha egy pápa világosan ráébred, hogy fizikailag, pszichikailag és szellemileg nem tudja már ellátni szolgálatának á megbízását, akkor joga és bizonyos körülmények között kötelessége, hogy lemondjon.” Amikor pápaválasztásra kerül sor, a bíborosok „Pro Eligen- do Romano Pontifice” szentmisét mondanak, ami azt jelenti, hogy Isten segítségét kérik a pápaválasztás előtt. 2005. április 18-án Joseph Ratzinger mint a Bíborosi Kollégium dékánja mondta a szentbeszédet. így fejezte be: „Most pedig, ebben az órában, kitartó imával kérjük az Úr Jézust, hogy a nagy ajándék után, amit II. János Pál pápa személye jelentett mindannyiunknak, adjon nekünk szíve szerinti új pásztort, aki elvezet bennünket Krisztus ismeretére és szeretetére, a valódi örömre.” Másnap pápává választották. És most, visszatekintve elmondhatjuk, hogy olyan pásztort láthattunk benne, aki valóban arra törekedett, hogy Krisztus ismeretére és szeretetére vezesse a rábízott csaknem 1,2 milliárd katolikust. Az Egyház 265. pápájaként nagy hangsúlyt helyezett a hit és a tudomány párbeszédére, hívta a keresőket, a keresztény egyházak közötti párbeszéd lelkes híve volt. Enciklikát írt a keresztény szeretetről, a keresztény reményről és az ember teljes értékű fejlődéséről. Több anglikán közösség tért vissza a katolikus Egyházba, a hívek mellett papok, püspökök is. Konzervatívnak tartották. Pápává választása előtt páncél bíborosnak nevezték, mert - mint a Hittani Kongregáció vezetője - a hitet védve szenvedélyesen az igazság szolgálatába állt. A Szent Péter székét 2005- ben elfoglaló főpap ezt mondta programjáról: „Az én igazi programom az, hogy ne a saját akaratomat valósítsam meg, ne a magam elképzeléseit kövessem, hanem az egész Egyházzal együtt arra figyeljek, mi Isten szava és akarata, és hagyjam, hogy Ő vezessen, és így O maga vezesse az Egyházat a történelemnek ebben az órájában.” A beiktatási szentmisén mondta ezt április 24-én. És az akkor elmondott homíliában ez is elhangzott: „Imádkozzatok értem, hogy ne meneküljek félelemből a farkasok elől! ” Nem menekült. Addig maradt, míg fizikai erőnléte kielégítő volt. Pedig nemegyszer nagy nyomás nehezedett rá. Sokszor támadták. A 2006-ban Regensburgban elmondott beszéde a muzulmán világban fel- zúdolást okozott, mert a 14-15. században élt bizánci császárt idézte, aki a vallás és az erőszak általános kapcsolatára utalt a muzulmánokkal kapcsolatban. Az idézetet sokan elferdítve úgy közölték, mintha a pápa szavai lennének. 2009-ben, miután a kiközösített Williamson püspöknek és a Szent X. Pius Testvériség többi tagjának megadta a visszatérés lehetőségét az Egyházba, azzal vádolták, hogy antiszemita, a holokausztot tagadó püspököt „rehabilitált”. Nem sokkal később rettenetes bűnök kerültek a felszínre: egyháziak szexuális zaklatásaitól lett hangos a világsajtó... „Aki hisz, soha nincs egyedül- sem az életben, sem a halálban” - mondta XVI. Benedek 2005. április 24-én, beiktatási szentmiséjén. Most, ebben- az eddigiekhez képest - szokatlan helyzetben sincs egyedül. „Köszönetét mondok mind- annyiótoknak a szeretetért és az imáért, amellyel elkísértetek. Köszönöm. Ezekben a számomra nem könnyű napokban szinte fizikailag éreztem az ima erejét, amit az Egyház szeretete és imátok nyújt nekem. Továbbra is imádkozzatok értem, az Egyházért és a következő pápáért! Az Úr vezet majd bennünket!” - mondta február 13-án, hamvazószerdán, az általános pápai kihallgatáson. A szerző dunaszerdahelyi esperes, címzetes apát KOMMENTAR Levél azokhoz, akik szét akarják zavarni az egyetemistákat KISS TIBOR NOÉ Tizennégy évesen ott csüngtem a teltházas Üllői úti stadion legfelső sorában, egy póznán, hogy lássam a Fradit. Szenes Sanyit és a többieket, akik egy héttel korábban 5:0-ra megverték a Dózsát (pont a Dózsát!). * 1990-et írtunk, a Tatabánya volt az ellenfél, és azt reméltük, az újabb nagy Fradi a szemünk előtt születik meg. Néztük a meccset, pattogott a labda, elandalított. Világbajnok leszek a magyar válogatottal. Na jó, csak ezüstérmes... Aztán az életem más irányba kanyarodott. A focival végeztem, egyetemre jártam, és aje- lenlegi ismerőseim, barátaim közül sokan kötődnek a Hallgatói Hálózathoz. Foci és Ha- Ha, mindkettővel szimpatizálok. Kínos helyzet. Most egy videót nézeka HaHa és a debreceni fociszurkolók találkozásáról. Nézem, ahogy a civilben fideszes pártlistán szereplő figura üvölt. „Örüljetek, hogy nem vertük szét az egész kocsmátokat, bazmeg! ” A rendőrök az utcán álldogálnak. Szomorú, szívszorítóje- lenet. A HaHa így bűnhődött meg azért, mert tagjai rendszeresen rámutatnak, hogy a kormány politikáj a vitatható irányt vett: miközben új stadionok épülnek (például Felcsú- ton!), a felsőoktatás minden eddiginél nagyobb elvonásokkal kénytelen szembenézni. A HaHa egyre jobban csípi a radikális futballszurkolók szemét, akik ingyenélő liberálisokként tekintenek a tüntetőkre. Pedig a HaHa csak nem bírja a kamut. Nem hatja meg őket a tekintély, nem veszik be a maszlagokat. Kamerába merik mondani, hogy a miniszterelnök hazudik. És ha nincs a HaHa drasztikus fellépése, akkor tavaly a kormány - a keretszámok eredeti, radikális csökkentésével - elzárta volna a társadalmi mobilitás csatornáit Magyarországon. A köz- gazdasági vagy a jogi karra már így is csak azok mehetnek, akik évente több százezer forintot le tudnak perkálni. Ne szépítsük: ez szemét, kirekesztő, elitista politika. És miért csak a HaHa szemét szúrja? Nem egy csóró focidrukkemek kellene ezen a leginkább felháborodnia? S akkor a futballról. A debreceni drukkerek is tudhatnák, hogy mi a helyzet a magyar futballban. Ha valahol elkelne a rendrakás, az éppen a velejéig romlott magyar futballközeg. Ahol évek óta mindenki tisztában van azzal, hogy a játékosok, edzők és vezetők a maffia megrendelésére adják- veszik a bajnoki meccsek eredményeit. Nem volt igazuk a „tippmixcsalózó” Honvéddrukkereknek, amikor egy félidő után otthagyták a csapatukat Újpesten? Hazudott a debreceni ultrák molinója az Eger-DVSC meccs után a magas szorzóval kapcsolatban? Mindkettő jó geg volt, hatalomellenes fricska, morális állásfoglalás. Egy jól sikerült HaHa-akció is épp ilyen. A különbség csak az, hogy mindenkinek más fáj: a szurkolóknak az, ha a csapatuk csal; az egyetemistáknak az, ha a kormány hazudik nekik. A gyűlölettel és az agresszióval viszont mindenki önmagát minősíti. Emberek vagyunk, nem állatok. Az nem érvelés, ha mindenkit megfenyegetünk, aki másképpen gondolkodik, mint mi. S legfőképpen nem bátorság. De lehet, hogy nincs remény. A Fradi-pályán sem történt csoda, Szenes Sanyi nem lett a megváltónk, a Tatabánya 2:l-re győzött azon az 1990-es, augusztus végi meccsen. Az orrunkat lógatva indultunk haza a Nagyvárad tér felé. Szar volt akkor, és most is az.
