Új Szó, 2013. február (66. évfolyam, 27-50. szám)
2013-02-16 / 40. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. FEBRUÁR 16. Szombati vendég 9 Radnóti Zsuzsa: „Biztosra veszem, hogy az emlékek és az érzelmek párbeszéde, személyessége újfajta kapcsolat kezdetét jelenthetné..." Voronyezsi olvadás Örkény István életművével Nem turistaként járt Radnóti Zsuzsa dramaturg pár héttel ezelőtt a Don-kanyarban. Örkény István özvegyeként hívták meg Voronyezsbe, a doni áttörés hetvenedik évfordulója alkalmából. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nevezhetjük irodalmi-történelmi útnak is Radnóti Zsuzsa oroszországi kirándulását. Útitársai között elsőként Tánya Voronkinát említi, aki Örkény alkotásait fordítja oroszra, s az író emlékét is évtizedek óta ápolja. A moszkvai magyar kulturális központ támogatásával megvalósult rendezvényre elkísérte Baranyi András, az intézet igazgatója és Kozma András dramaturg is, aki anyai ágon orosz, apai részről magyar. Az Örkény István napjai Voronyezsben című kétnapos program a szakmai eszmecsere és a két közönségtalálkozó mellett egy rendhagyó színházi előadást és egy megrendítő Don-kanyari helyszíni szemlét is magába zárt. Öt évvel a halála előtt, Vltray Tamás emlékezetes televíziós interjújában Örkény István azt nyilatkozta: „Nekem'a háború volt életem legnagyobb élménye. Sorsdöntő élmény volt, bármilyen furcsán hangzik is, ott lettem emberré.” Különös érzés lehetett hetven évvel a történtek után ott járni, Örkény életének drámai helyszínén, amely írói pályájára, életművére is rányomta pecsétjét Nagyon sok felismeréssel járt ez a megrázó időutazás. Don-kanyar, Voronyezs... ezek olyan hívószavak, amelyek egész mélyről törnek fel az emberekben. Akár a második, akár a harmadik generációban. Gyakran tapasztaltam, hogy mindenkinek van valami közvetett vagy közveüen élménye ezekkel a szavakkal. Amikor barátaim és ismerőseim körében megemlítettem, hogy Vo- ronyezshe utazom, mindenki azt mondta, hogy: „Szívesen elkísérnélek!” Úgy látszik, valami nagyon mély dolog van az emberekben eltemetve, és az évforduló kapcsán feltámadnak az emlékek. Tánya Voronkina, a neves moszkvai fordító már egy évvel ezelőtt szólt, hogy nagyon szeretné, ha elutaznánk Voronyezsbe, és én egy pillanat alatt rábólintottam. Több oldalról érintett a dolog. Mint Örkény István feleségét, mint az Örkényi életmű gondozóját, mint magyar állampolgárt. Minden szempontból azt éreztem tehát, hogy kiválasztott vagyok. Örültem, hogy mehetek. Tánya Voronkina Örkény minden fontos művét lefordította. Voronyezs című drámáját tavaly ültette át oroszra. Egy évvel ezelőtt Dmitrij Gyja- kov író-újságíró fordult hozzá azzal a javaslattal, hogy fontos lenne kiadni ezt a drámát is. Tavaly nyáron meg is jelent a mű orosz nyelven, a Voronyezsszkij Tyelegraf című irodalmi folyókat 2012. decemberi száma pedig, amely Örkény István munkásságát méltatja, már az elmúlt öt év egyik legsikeresebb kiadványaként említi. A második világháború eseményei, a Don-ka- nyarbeli történések az oroszok, a voronyezsiek életében még ma is mély sebeket tépnek fel. Kintiek mesélték, müyen különös figyelmet keltett a Voronyezs orosz kiadása, hogy irodalmi körökben mekkora érdeklődés övezi, történelmi igazságát, nyelvi játékát elemezték. Érdekes vonala, sajátos dramaturgiája van ugyanis a műnek. Tegyük hozzá gyorsan: Örkény még a hadifogságban írta. Főhőse egy magyar szakaszvezető, aki az orosz fronton szolgálva elképesztő humorral és hihetetlen élni akarással próbál életben maradni. Mint például a jóval később született A tizedes meg a többiek című nagy sikerű film főszereplője. Beleszeret egy orosz tanítónőbe, akit aztán többször kihallgatnak a magyar tisztek. Pataki Gábor, a magyar katona viszont, aki tud oroszul, teljesen mást fordít nekik, mint amit mi hallunk oroszul. Remek íróidramaturgiai, csiki-csuki játék ez Örkény részéről, ami valóban élvezetessé teszi a művet. Mennyit csiszolt rajta Örkény, miután hazahozta? Semennyit. Egyébként nem ő hozta haza. Egy bajtársát kérte meg, hogyjuttassa el az édesanyjának. Mivel a szovjetek tudták róla, hogy író jobb körülmények közé, egy antifasiszta iskolába került, s ameddig csak lehetett, visszatartották. Egyrészt tehát jól járt, mivel valamivel normálisabb körülmények között lehetett, ahol írni is hagyták, de volt hátránya is ennek a kiváltságos helyzetnek: sokkal többen korábban jöttek haza, mint ő. A Voronyezs történetéhez még az is hozzátartozik, hogy megkérte édesanyját - megvan a levél -, hogy vigye el a drámát Várkonyi Zoltánnak, a Művész Színházba. A mama aztán el is vitte, a szerződés is megvan, amit ő írt alá, hiszen a fia még hadifogságban volt. Várkonyi és Örkény tehát már alkotói pályájuk korai szakaszában összekapcsolódtak volna, de nem tehették, mivel mindenhonnan jöttek a tiltások, a figyelmeztetések, hogy nem mutathatják be a művet, mert olyan nincs, hogy a fasiszta magyar hadsereg egyik katonája és egy orosz nő egymásba szeret, így nem kerülhetett színpadra. Életük végén azonban mégis összekapcsolódtak, amikor Várkonyi a Pisti a vérzivatarbant rendezte a Pesti Színházban. Betegsége miatt azonban már nem tudta befejezni a munkát. A Lágerek népe is a fogságban született. Azt már ő maga hozta haza. Ami különössé teszi: nagyon ritkán fordul elő egy írónál, a lírát leszámítva, hogy azon melegében még az események sűrűjében, a frissen megélt drámai élmények hatása alatt létre tud hozni egy nagyobb formátumú produktumot. Például regényt vagy színdarabot. Ahhoz mindig kell egy bizonyos időbeli távolság, felülnézet. Minél nagyobb ugyanis a távolság, annál nagyobb a rálátása az írónak. Furcsa mód ő már ott kint megírta ezeket. Az ott szerzett élményei természetesen végigkísérték az életét. Bekerültek a Tótékba, A holtak hallgatásába, de a novelláiban és az egyperceseiben is visszatér a témához. Nagyon sok inteijújában elmondta, mit jelentett neki az a nagy életforduló, akár a háború, akár a munkaszolgálat, akár a hadifogság. A Tóték előszavában meg is úja, hogy bűntudat gyötri, mert életben maradt. Hogy máig érzi a háta mögött a halott katonák tekintetét. A katonák többsége ugyanis menekülés közben, a visszaúton ülve, nyitott szemmel fagyott meg. A Voronyezs szakaszvezetője, Pataki azonban azt is elmondja: azért kellett életben maradnia, hogy hazajöhessen és elmondhassa, mi történt a 2. magyar hadsereggel. Sztan- kay István főszereplésével Ádám Ottó 1970-ben tévéjátékot forgatott a műből. A színpadi bemutató még mindig várat magára. Pedig bizonyára érdekes lenne. Igen, persze azért bele kellene nyúlni. Erős dramaturgiai húzásokkal és jó rendezői látással színre lehetne vinni. Életrajzi adatai szerint 1942 májusában indult a frontra, 1943-ban esett hadifogságba, 1946 karácsonyán tért haza. „Fél évig voltam a fronton a Donnál - nyüatkozta aztán négy és fél évig szovjet hadifogságban, ahol, ha nem tévedek, nyolcszázan voltunk egy barakkban. Ezek félig földbe ásott barakkok voltak, két sor priccsel. Az egyik táborban pedig, ahol három évet töltöttem, harminc ezren voltunk. Magyarok háromnégyezren lehettek, ezenkívül olaszok, románok, franciák a francia önkéntes légióból és így tovább. Itt nem volt rang, itt nem volt gazdag és szegény, itt mindenkinek hatszáz gramm kenyér volt naponta.” Túl a privát megrendülésen, a személyes élményen az ő szövegeivel kapcsolatosan két fontos dolgot kell elmondanom a voronyezsi útról. Azokat az embereket, akik eljöttek a város legnagyobb egyetemén és nemrég átadott könyvklubjában szervezett találkozóra, mélyen megragadta Örkény István munkássága, háborús élményeinek sorozata. Mindkét oldal számára megszólaltatott valamit, hiszen arról beszél: a háború, mint borzalom és rettenet mit hoz ki az emberekből, mi az emlékek mechanizmusa, hogy őt és sokakat hogyan kísérte életük végéig a sok megélt szörnyűség, az életben maradás bűntudata. Valahogy úgy tudott az emberi szenvedésről, a háborús helyzetről beszélni, hogy mindkét nemzet írói és olvasói gyakorlatilag ugyanazt érezhetik a lelkűkben. A legmélyebb emberi dolgokat tudta megfogalmazni. Hogy mennyire sokféleképpen szólalhat meg egy életmű. Ezt az aspektust még soha nem tapasztaltam meg, csak most, a kinti közegben. Voronyezs ötszáz kilométerre fekszik Moszkvától. Milyen képek villannak be elsőként a városból? Kisbusszal tettük meg az utat hét óra alatt, egy jól kiépített sztrádán. Voronyezs egymillió lakosú ipari és kulturális város. Az elmúlt évtizedben nagyon felfuttatták, hiszen az északdéli tengely közepén fekszik. Több egyetemén összesen 15 ezer hallgató tanul. Szeretettel, precizitással és profizmussal előkészített, szívhez szóló program vendégei voltunk. A beszélgetések mellett Kozma András és Tánya Voronkina részleteket olvastak fel az oroszra fordított művekből, moszkvai színészek egyeden kopejkát sem kérve hozták el a Tóték című előadásukat, ott volt a rádió, a televízió és jó néhány újságíró, lányában, mint később megtudtam, volt némi szorongás. Attól tartott, hogy még mindig vannak, akik a magyarokat a fasiszta hadsereg katonáiként kezelik, és félt az esetleges provokációtól. De pont az ellenkezője történt. Meghatóan őszinte, szívmelengető hangulatban zajlottak a beszélgetések, jöttek az emberek hozzánk, Örkény írásai nagyon feldúlták a lelkűket, eltemetett emlékeket szabadítottak fel. Iszonytató, hogy mit szenvedett Voronyezs a háború alatt. A németek fél évig teljesen megszállva tartották, lerombolták. A főtéren állt egy hatalmas Lenin-szobor. Lenin kinyújtott karján lógtak a partizánok. Oda akasztották fel őket a németek. Döbbenetes fotók őrzik a múltat. Mikor érezte a leginkább, hogy Örkény István nyomában jár? Amikor átkeltünk a Donon. Voronyezstől a Don tizenkét kilométer. Megrázó élmény volt átmenni a hídon. Még akkor is, ha a folyót hatalmasnak hittem. Nem az. Olyan, mint a Kö- zépső-Tisza. Délen, a tengernél biztosan szélesebb a medre. Ott mentünk az úton, a Donnal párhuzamosan, azon a szakaszon, ahol a 2. magyar hadsereg katonái és az olaszok beásták magukat. Hártyavékony védővonal volt az, kiszolgáló háttér nélkül. Sztálingrádnál törtek át a németek, és elindították hatalmas támadásukat. A magyar és az olasz hadsereg katonáit két oldalról kerítették be, de neki és sokuknak sikerült kijutniuk a záróvonalból. Ők aztán Hosszú heteken keresztül vándoroltak a megvert német hadsereggel együtt, amíg csak el nem fogták őket. Ennek köszönhette ő, hogy életben maradt. Tífuszt kapott, kórházba került, és onnan vitték Krasznogorszkba, a nagy fogolytáborba. Zsuzsáék mekkora utat tettek meg a Don mellett? Huszonvalahány kilométert mentünk párhuzamosan a folyóval, így jutottunk el a rudkinói temetőbe, ahol 17 ezer magyar katona neve olvasható az emlékművön, a valóságban azonban ennél jóval több elesett katona maradványát őrzik. Megrendítő a kép: fent, a dombon a temető, lent, a mélyben a Don. Van egy kis múzeum is a temetőben, magyar katonák egyenruháival, sisakjaival, fotóival és emléktárgyaival. Egyébként hiheteden abszurditással kellett szembenéznünk Voronyezsben: a mi szemünkben, a mi történelmünkben a Don-kanyar hatalmas katasztrófa, az ő szemükben viszont diadalmas áttörés. Nem véleüenül kapta meg Voronyezs a hős város kitüntetést. Az egyik oldalon tehát ez, a másikon az, és mindkettő igaz. Házasságuk éveiben Örkény István beszélt néha a munkaszolgálatban, majd a fogolytáborban töltött élményeiről? Vagy azzal, hogy megírta, le is zárta magában a múltat? Pontosan így volt. Nem voltak nagy mesélések. Mi a jelenben éltünk. Nemrég megjelent Április című regényéről sem beszéltünk. Én sem kérdeztem őt a háborús dolgairól. Ami neki fontos volt, azt leírta. Ami nem, azzal a társaságot szórakoztatta. Legendás történetei voltak, amelyeket nem jegyzett fel soha. Megítélése szerint kétnapos látogatásuknak köszönhetően mennyit változott a magyarok és a voronyezsiek kapcsolata? Biztosra veszem, hogy az emlékek és az érzelmek párbeszéde, személyessége újfajta kapcsolat kezdetét jelenthetné. Talán előítéletek szűntek meg, talán nyi- tottabbak lettünk egymás hányába. A hetven évvel ezelőtti nagy csata idején mínusz 30 és mínusz 35 fokot mutatott a hőmérő. A sok ezer magyar katona megfelelő téli ruházat és felszerelés nélkül harcolt a kegyeden orosz télben. Mi összehasonlíthatatia- nul jobb időt fogtunk ki. Mínusz 1, mínusz 2 fokban jártunk kint, Voronyezsben azokban a napokban szebb idő volt, mint itthon. Látogatásunk után Voronyezsi olvadásról írtak az ottani lapok. Ez mindent tükröz. Amióta hazajöttem, gyakran eszembe jutnak József Attila szavai: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés.” Melyik kinti helyszínhez köti most a legerősebb élmény? Ritkán szoktam érzelmes dolgokat megfogalmazni magamban, de ahogy álltam ott, a rudkinói temetőben, hálát adtam a sorsnak, hogy ő nem ott fekszik. Hogy öt év után hazajött. Kevesebb lenne tán a világ, ha ő ott maradt volna. Magamról nem is beszélve.
