Új Szó, 2013. január (66. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-05 / 4. szám, szombat
SZALON 2013. január 5., szombat 7. évfolyam, 1. szám Ahogy a politikában és más művészeti ágakban napi valósággá vált: a korábban sem tűi egységes magyar színházi élet is mereven kettészakadt Nemzeti: panoptikum vagy színház, ez itt a kérdés Nagyon leegyszerűsítve: a baloldal és a jobboldal kultúrharca. A Nemzeti Színház mellett a Magyar Művészeti Akadémia, az Újszínház, a Szegedi Szabadtéri Játékok ügye, s egyre bővül a sor. JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Olvasva az interneten megjelent kommentárokat (ezek szerzőinek többsége valószínűleg nem sűrűn koptatta sem az Alföldi Róbert, sem a Jordán Tamás vezette Nemzeti Színház küszöbét), jól körvonalazódik a hozzászólók értékrendje. A jelenlegi igazgatót mint a baloldalhoz köthető istentagadót, a nemzeti hagyományokat minden előadásában eláruló, sőt bemocskoló rendezőt állítják pellengérre, míg az utóbbi évek legpiszkosabb, a legelemibb játékszabályokat is semmibe vevő pályázatát sikerrel abszolváló Vidnyánszky Attilát a nemzeti konzervativizmus megtestesítőjeként ünneplik, aki Eperjes Károllyal és a sajtószóvivőnek ki- pécézett Pálffy István kereszténydemokrata parlamenti képviselővel közösen visszaadja majd a magyarság utóbbi évek- ben-évtizedekben megtépázott hitét és nemzeti öntudatát. Közben elfelejtik, hogy a két emb- lematikus figurában - amellett, hogy mindketten az ún. rendezői színház markáns képviselői - egy közös vonás azért van: mindkettőt a Jobbik nevű fasiszta párt támadta meg. Előbbit a János vitéz, utóbbit a Ludas Matyi színre állítása kapcsán. Szinte mindent leírtak már az elmúlt hetekben pro és kontra Alföldi és Vidnyánszky munkásságáról, vélt vagy valós politikai szerepéről. Hadd kezdjem most egy másodlagosként kezelt kérdéssel: vajon mi is a Nemzeti Színház feladata? Kihez szól? Panoptikumi szerepet szánunk neki, vagy azt várjuk, hogy megteremtse a tükörbe nézés lehetőségét? A kérdés azért is jogos, mert Vidnyánszky az ún. jobboldali színjátszás ma meghatározó vezetői közül egyedül képviseli a markáns rendezői színházat (Kerényi Imre, Eperjes Károly, Oberfrank Pál, Balázs Péter vagy a bűvészből békéscsabai színházigazgatóvá avanzsált Fekete Péter nem tartozik ezek közé), előadásait általában vagy nagyon lehet, vagy nem lehet szeretni. Érteni még kevésbé szokták - ezen sorok írója, bár Vidnyánszky rendezéseinek többségét látta, egyre inkább ebbe a csoportba tartozik. Ahogy egyik kritikusa mondja: Vidnyánszky üres pátoszba fordult, vallásosmisztikus mélységekbe hanyatlott rendezései egyre kevésbé érthetők. S most ugorjunk egy nagyot a múltba. talmas volt, s a hosszú nevűre sikeredett beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház a névadó Bál a pusztán című parasztkomédiájával lépett a kárpátaljai magyarság elé. Gyorsan kiderült, hogy a választott út járhatatlan. Vidnyánszky a Népszínházzal nem óhajtott egy gyékényen árulni, a fiatal diplomás színészek nagy része pedig gyorsan lemorzsolódott, s ha nem tévedek, 15-ből hatan maradtak (később csatlakoztak újabbak). Emellett: a Vidnyánszky által kialakított és rendezett repertoár (Eliot, Beckett, Shakespeare, Háy János, Juhász Ferenc, Verebes Ernő, Mickiewicz) egész egyszerűen fogyaszthatatlan volt annak a rétegnek, amelynek kiszolgálására a színház létrejött. Természetesen a szakma sokkal kedvezőbben fogadta a társulat sedésről tanúskodnak. Legutóbbi munkái számomra már élvezhetedenek (lehet, hogy ez az én hibám), de a magyarországi kritikusok is egyre több kérdőjelet vetnek papírra újabb munkái kapcsán. Egy kivételt mégis hadd tegyek - igen fontosnak tartottam a Magyar Állami Operaházban megrendezett Kisvárosi Lady Machbetjét, s Törőcsik miatt részleteiben szeretni tudtam a Szarvassá változott fiúkat is. Korábbi, kárpátaljai munkái közül képi világa és zenéje miatt izgalmasnak láttam a Sardafass, a hímboszorkányt, a Három nővér gondolatvilágát, s a Liliomfi szellemes játékosságát. Külön kellene szólni Vidnyánszky azon kevésbé áldásos tevékenységéről, amely intéz- ményileg is sikeresen megosztotta az amúgy sem túl egységes magyar színházi szakmát, s és progresszív szellemiséget, amelyet tényleg csak a legnagyobbak tudnak megvalósítani. Álföldi olyan társulatot tudott kiépíteni, amelyben mindenki megtalálta a helyét, a legfiata- labbaktól a Kossuth-díjas nagyágyúkig (még a jobboldali hovatartozására igen büszke, s a Kossuth-díjat Gyurcsánytól átvenni sem hajlandó Blaskó Péter is egyértelműen kiállt mellette), s maga a repertoár is kifejezetten gazdag (volt). Nemzeti klasszikusainktól (Az ember tragédiája, Bánk bán, Csongor és Tünde, Egy lócsiszár virágva- sámapja, Úri muri) a kortársakig (több drámapályázatot is meghirdettek, s elég, ha csak Térey János, Esterházy Péter vagy Závada Pál nevét említjük), ez a társulat képes hitelesen szólni napi égető gondjainkról, nem hallgatva el a kötelt házak előtt megy, a színház kelendő lett külföldön, az utóbbi években díjak sokaságát seperte be, az előadásaikat a szakma igen pozitívan fogadta, s nagynevű rendezők egész sora vállalt feladatot a teátrumban. A közönség rendre lábbal szavazott Ez az írás nem szeretne foglalkozni Vidnyánszky méltatlan kinevezésének részleteivel (mégis, egyetérthetünk Vid- nyánszkyval abban, hogy tisztességesebb lenne az ún. nemzeti intézmények vezetőit pályáztatás nélkül kinevezni az aktuális hatalom szájíze szerint), legfeljebb Törőcsik Marit sajnálhatjuk, akivel tényleg megesett egykori híres dala (Ez csak színjáték), az viszont már igenis ránk tartozik, mi lesz a rálta ún. nemzeti elkötelezettségét, a közönség eddig minden esetben lábbal szavazott. Ezt láthattuk a ma Újszínház név alatt futó társulat esetében, amely hiába vette elő Nyirő Józsefet vagy Csurka Istvánt, mégis üres házak előtt játszik. Ellenkező példaként említhetnénk a Szegedi Szabadtéri Játékokat, ahol nyáron épp Alföldi rendezésében mutatnák be az István, a királyt. Egy dolgot felednek el a hatalom aktuális birtokosai: a színház nem múzeum. S ahogy Szörényi fogalmazott: azért választották Alföldit, mert színházat akarnak látni, mindenféle, a hatalom által ráaggatott jelzők nélkül. S teljesen mindegy, hogy az István, a királyról vagy a magyar történelem egy másik kényes időszakát tárgyaló Magyar ünnepről van-e szó. Művész-vagy népszínházát? Közvetlenül a rendszerváltás után egyszeri lehetőséget kapott a kárpátaljai magyarság: létrehozhatta első profi színtársulatát, amelyhez Beregszászon még épületet is kapott. A feladattal a Kijevben akkoriban rendezőként végzett Vidnyánszky Attilát bízták meg, aki 15 főt, a kijevi színművészeti magyar osztályát kapta segítségül, valamint a már több évtizede Schober Ottó irányításával működő Népszínházát. A feladat egyértelmű volt: a magyar szót eljuttatni egy olyan közösségbe, amelyet a szocialista államhatalom ugyancsak próbára tett, majd a rendszerváltás után a kinyíló határokon át ezrek (főleg értelmiségiek és egyetemisták) özönlöttek az anyaországba, s közülük azóta sem sokan mentek haza. A várakozás haegyes előadásait (bár Vidnyánszky már a kilencvenes években, Kisvárdán, a határon túli színházak fesztiválján sem igen volt kíváncsi a kritikákra), itt-ott díjakat és meghívásokat is kapott a társulat, a kárpátaljaiak két szék között a földre estek. Annak idején (1996-ban) írtam egy hosszabb tanulmányt a Beregi Hírlapba Egy színház + egy színház az 0 színház címmel, amely az előbb röviden felvázolt gondokkal foglalkozott, s bizony, ez örök kérdés a határon túli társulatoknál. Lehet-e, szabad-e a művészszínházat erőltetni, vagy az ottani, magyarságát egyre inkább veszélyben érző közönség igényeit kell kielégíteni a népszínház legjobb hagyományait követve? Nem véletlen e látszólagos kitérő. Vidnyánszky későbbi rendezései (Pesti Magyar Színház, Debrecen) egyre inkább a fentebb már jelzett rendezői kiüreahogy a politikában és más művészeti ágakban napi valósággá vált, a színházi élet is mereven kettészakadt. Tükör által kevésbé homályosan Alföldi Róbertre még Rómeó szerepében figyeltem fel, abban a Valló rendezte előadásban, amelyben Rómeó messziről, egyjól eltalált tórdobással végzi ki Tybaltot. Ezt követően rendezte meg a Trisztán és Izoldát, amelyben későbbi rendezéseihez képest egészen letisztultnak mutatkozott. Érdekes módon ez a letisztultság akkor tért vissza munkáiban, amikor a Nemzeti igazgatója lett. De az eltelt négy „nemzetis” évből nem is a rendezéseit kell igazán kiemelni (bár igazi reve- lációként éltem meg a Bánk bán ,juniorosított” változatát), hanem azt a társulatépító munkát zelmúltat sem. Természetesen, a tükörszerep mindig azzal fenyeget, hogy a tükröt inkább összetörik, belenézni ugyanis - főleg a mindenkori regnáló hatalmaknak - kínosan kellemetlen. A Hazafit nekünk, a Magyar ünnep, a Náthán gyermekei, a Vadászjelenetek Alsó-Bajoror- szágból, a Schilling Árpádtól importált A jég, az Angyalok Amerikában vagy a Mohácsi testvérek által színre vitt, Egyszer élünk című János vitéz-parafrázis nem véletlenül verte ki a biztosítékot. S még vár a Nemzeti nézőire a Bányavirág, a Bodó Viktor által jegyzett Social Error, a Mephisto vagy a cigány mesék. Bizony, súlyos s nem minden esetben pozitív világképet felvázoló előadások. S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a Nemzeti Színházba járni ismét sikk és vállalás lett, s egyre lehetetlenebb is, hiszen az előadások nagy része továbbiakban az utóbbi évek legsikeresebb, s nevezzük nevén, legprogresszívebb magyar társulatával. Vidnyánszky ugyan új nézőket, új rendezőket ígér (a Debrecenben már bemutatkozott Viktor Rizsakovot és Silviu Purcare- tét például) és újabb klasszikusokat (például Bornemissza Magyar Elektráját). De azt sem tagadja, hogy számára az 1922- 1939 közötti évek Nemzetije a mintaadó, amikor (szerinte) „a színház a nemzetállami státuszt szándékozó állami kultusszal direkt módon kapcsolódott össze” - ahogy pályázatában szó szerint szerepel. Első bemutatóként a János vitézt tervezi saját rendezésében, mintegy válaszként Alföldinek a magyar szélsőjobb köreiben nagy vihart ara- tottszínrevitelére. A magyar politika az utóbbi időszakban színházi vonalon is több alkalommal nyíltan deklaJelenet az Alföldi rendezte János vitézből. Vidnyánszky nemzetibbet ígér. (Gordon Eszter felvétele) Alföldi Róbert balra el, Vidnyánszky jobbról be (Fotó: Gordon Eszter és MTI)
