Új Szó, 2013. január (66. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-29 / 24. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. JANUÁR 29. Keddi faggató 17 Ravasz József: A romákat segíteni kell. Okosan, kerülve a szűklátást. A társadalom egy része ugyanis még ma is előítéletes, a többség közönyös Mi parázslik a mélyben? Ritkán utazom távolsági buszjáraton. Amikor a legutóbb így esett, és épp a lepusztult, legendás hírű romatelepek egyike mellett suhant el (legalábbis szlovákiai viszonylatban) luxusautóbuszunk, tekintetével a putrivilágra pillantva váratlanul megszólalt eladdig szótlan útitársam. MIKLÓSI PÉTER „Azok a romák, akiknek lehetőségük van kilépni ebből a helyzetből, egyelőre inkább láthatatlanul belesimulni igyekszenek a többségbe” - mondta tárgyilagosan. Majd csipetnyi malíciával hozzáfűzte: „Hacsak nem készül közülük valaki politikai pályára... De akárcsak másutt, Szlovákiában is akkor fordul majd igazán komolyra a helyzet, ha felnő és megjelenik a roma értelmiség olyan kritikus tömege, amely megunva a háttérbe szorítást, tud és mer fellépni mind saját, mind nemzeti kisebbsége érdekében.” Később arról tár- salgunk, mennyire fontos, hogy a „romakérdésben” is a tényeket lehessen szembeállítani a hétköznapi legendákkal és mítoszokkal. Amikorra pedig Kassán kikászálódunk a buszból, már azt is tudom, hogy alkalmi ismerősöm kul- túrantropológus, a felbukkant témát első kézből ismeri. Hónapok múltán, a duna- szerdahelyi Romológiai Kutató és Módszertani Intézet felé tartva, újra ez a véletlen csevej jut eszembe. Interjúalanyom ugyanis szintén olyasvalaki, aki közelről érzékeli több évtized politikai és társadalmi folyamatainak a roma közösséget érintő hatásait. Az intézetvezető: Ravasz József romológus, szociológus a beszélgetőtársam. Szőgyénben 2012 nyarán csúcsosodott ki a konfliktus az összeférhetetlennek bizonyult Németh család és a többi lakos között. A feszültségoldásban akkor ön is segédkezett. A szóban forgó família nemrég Zselízre költözött. Ez megnyugvást hozott? Nem hinném. Hiszen egy adott helyzetet átvittünk egy másik helyre. Ha úgy tetszik, hát exportáltuk a bajt, amit akár roma problémának is nevezhetnénk. Mert az üyen eset bárhol előfordulhat. Sőt! Zselízen a helyi romák máris petíciót írtak a szőgyé- niek odaköltözése ellen. Mivelhogy jól tudják, hogy a Németh családnak miért kellett elhurcolkodnia Szőgyénből. így a zselíziek aggályait is megértem. Önmaguk és a családjuk biztonságáért aggódnak. Az üyen szituációkat én sem közelíthetem meg elfogultan. Nem vehetek valakit mindenáron a védelmembe pusztán azért, mert roma, közben összeférhetetlenül viselkedett, netán törvényt sértett az illető. Nem kell őt mentegetni, még ha roma vagy magyar is, elvégre ha hibázott, esetleg vétkes, akkor viselje annak ódiumát. Nyáron, amikor többedma- gammal a szőgyéni konfliktus okát vizsgáltuk, objektiven látnunk kellett, hogy a Németh család ott nem úgy viszonyult a környezetéhez, a többi lakoshoz, ahogy az illett volna. A következmények pedig ismertek. Persze, szélesebb összefüggésekben a kérdés lényege ettől még megválaszolatlan marad: hogy az efféle esetekben a kilakoltatás, a probléma áthelyezése a valóban kielégítő megoldás-e?! A romákat a politika, a többségi lakosság a szlovákiai társadalom integráns részének tekinti? Ezt nagyon nehéz megválaszolni. De egyes jelzések szerint bízni tudok, sőt hihetőnek tartom, hogy igen. A mindennapokban nemcsak szidalmakat, negatív tapasztalatokat hallani, hanem pozitív példák is felmutathatok. Tehát nem igaz, hogy minden roma úgy viselkedik, ahogy az a szőgyéni eset alapján esetleg általánosítható lenne. És duplán nem igaz a gépies elmarasztalás, az aszociális életvitel vádja, ha Szlovákiában közel félmillió romában gondolkodunk. Vagy számításba vesszük azt is, hogy az országban hány roma település van, amelyek struktúrája bizony sok mindent meghatároz. A legutóbbi népszámlálás adatai nálunk távolról sem félmillió roma lakosról szólnak... Én mindig úgy tartom, hogy a népszámlálás az egy dolog, a demográfia viszont valóság. Ez utóbbi értelemben egy, a Szlovák Tudományos Akadémia megbízásából készült fölmérés alapján a 390 ezer roma már tíz évvel ezelőtt létező adat volt Szlovákiában. Mégsem mondom rólunk, hogy etnikum, hanem a régmúltat sem tagadva, indiai eredetű európainak tartom magam és Szlovákiában élő polgárnak, aki tökéletesen ismeri és vállalja a romák történelmét, szokásait, az őshazát. Aki nemcsak természetesnek veszi, hanem naponta tudatosítja is, hogy Szlovákiában élnek magyarul beszélő romák, szlovákul beszélő romák, és él, például, a lóvári romák nem kis csoportja. Ahogy tény az is, hogy sok kérdésben másként látjuk a társadalmi gondjainkat; de ettől még teljes jogú állampolgárok, elsősorban pedig emberek vagyunk. Amit viszont a fenti különbözőségünkben fontosnak és egységesítenek tartok, az a roma identitás. Az, amiről a közéletben vajmi kevés szó esik. Ebben a tekintetben 1989 után sem változott semmi. S attól mi változott, hogy a cigányt a hivatalos közbeszédben átkeresztelték romára? Engem az sem sért, ha valaki azt mondja, hogy cigány. Ahogy a roma sem sért. Én a romát használom, hiszen ro- mológusként meg kell tudnom magyarázni: miért a roma, és miért nem cigány. Tehát? A világ különböző részéről 1971-ben Londonban találkoztak először azok a roma személyiségek, akik leszögezték a mi kultúránk mérvadó meghatározóit: a lóvári dialektusra épülő roma nyelvet, az irodalmat, a roma jelképeket, a himnuszunkat. Más kérdés, hogy a köztudatban, a széles körű közvélemény szemében mindez csak alig vagy még annyira sincs jelen. Szlovákiában sem. Annak ellenére, hogy a roma közösség alkotmányosan, hivatalosan is elismert egyenrangú nemzeti kisebbség. Ez utóbbi, s ez nem titok, sok vonatkozásban szenved csorbát. A kommunista rezsim a saját válságát, a mai szlovákiai demokrácia a saját tehetetlenségét akarta/akar- ja elfedni avval, hogy a „problémás romákat” gettósítja? Többnyire másfél-két kilométerre a centrumtól? Ha gettósításról beszélünk, akkor messzire kell visszanyúlnunk az időben, egészen Mária Terézia asszimilációs rendeletéig. Hogy közben századok múltak el, attól még nem sok változott. Az előítéletek mindmáig ugyanúgy élnek, mint régen. És ha bizonyos fokú sarkítással is, de a roma holokauszt szintén él és létezik a mai napig. Elég a romákkal szembeni averziókra, nemegyszer előforduló gyűlölködésre gondolni. A romák beolvasztása tehát nem a kommunizmus találmánya, az a rendszer csak ügyesen alkalmazta. Ahogy a mai világ újkapitalista rendszerének krízise elsőként szintén rajtunk csapódik le. Igaz tehát, hogy 1989 után a magyar, a szlovák, a csehországi romák előtt is újszerű lehetőségek nyíltak, ám hogy mire emlékszünk szívesen, az már más lapra tartozik. Megkockáztatom élére állítani a kérdést: helyenként már-már apartheidtervek készülését/megvalósulását tapasztalni? Tény, hogy kormányok jön- nek-mennek, közben többnyire csupán lehangoló és unalmas köröket futunk. A romák szegregációja pedig kiváltképpen bántó. A tavaly hivatalba lépett új romaügyi kormány- biztos viszont önmaga is roma, sőt, a hírhedt gettók egyikében cseperedett kamasszá, így hát bizakodó vagyok, hogy tisztában van a hazai romalétet jellemző teendők, paradigmák fontossági sorrendjével. Melyek ezek a „ragozási minták”? A rendszerváltás óta számtalanszor elhangzott már, hogyan kellene, miként lehetne hozzányúlni a rögtön megoldandó napi, illetve hosszabb távú feladatokhoz. Sokszor elmondtuk például, hogy a terítéken lévő teendők alapvetően három területre terjednek ki. Ezek a szociális lemaradás leküzdése, az elkülönítés felszámolása, illetve a nemzetiségi, kulturális jogok egyre szélesebb körű gyakorlása. Az elsőt tekintve eddigi törekvéseink is arról szóltak, hogy nem kérünk külön „cigány szociálpolitikát”, mert az államnak, az önkormányzatoknak egyforma minőségű szolgáltatást kell nyújtaniuk mind a roma, mind a nem roma szegényeknek. Másodsorban: az elkülönítés felszámolása úgyszintén nem csak roma ügy, hiszen az ezzel szembeni küzdelem formái és eredményessége a jogállam és demokrácia életképességének fokmérője. Harmadrészt pedig, népnyelvi zsargonban szólva: a „cigány származású” emberek számára is jár, pontosabban a maiaknál jobb feltételek között járna a roma identitás pozitív megélésének valamennyi lehetősége. Pusztán a „szociálpolitikánál” maradva: tény, hogy a szegénységet - legyen az romáé vagy nem romáé - eléggé közönyösen kezeli mind a hivatalos politika, mind a közvélemény. Egykönnyen ráfogják bárkire, hogy arról ő maga tehet. A romák emellett előítéletekkel is szembesülnek. Igen. Az elesettek gondjai iránt valóban gyenge a társadalom érzékenysége. Ráadásul ha őket okolják a helyzetükért, a maradék segítség is megcsappan. A roma leszakadók helyzete pedig sok esetben tényleg kilátástalan. Szakképesítés nélkül a munkaerőpiacon sem érvényesülnek. Mindezek, objektív szemmel vizsgálódva, pro és kontra érvek. De van ennek az éremnek egy harmadik oldala is! Mármint hogy a romák sem földre szállt angyalok. Ha nem is naponta, ám nem is egyszer, nem is kétszer kerülnek - ők is - szembe a törvénnyel. Vagy szóba hozhatnám a roma gyerkőcök kima- radozásait az iskolákból, az „alacsonyabb komfortfokozatú” lakóházak szinte teljes lepusztítását, és említhetnék nyilván a rendészet hatáskörébe tartozó súlyosabb történteket is. Hiba, ha valaki cigánybűnözésről beszél? Ha most egymagámban ülnék ebben a szobában, és hangosan gondolkodnék közben, akkor azt mondanám, hogy igenis, van ilyesmi. De azt szintén rögtön hozzáfűzném: ilyesmi is van. Mert valamennyien legalább ennyire tudjuk - noha kérdés, tudato- sítjuk-e -, hogy a bűnözésnek nincs nemzetisége, nincs bőrszíne, nincs nyelve - az egy törvényszegő cselekvés, amit az ember követ el, nyilván tudatosan. Ezért veszélyes dolog általánosítani. Inkább az ok-okoza- ti összefüggéseket érdemes kutatni. Például azt, hogy a bűnözés miért fordul elő sűrűn a romák körében is?! Éspedig? Közvetve ugyan, de erről beszélgettünk eddig. Legalábbis részben. A romák társadalmilag hátrányos helyzete, annak eredői és tágabb összefüggései a hétköznapokban egzisztenciális kérdésekként jelennek meg. Persze, igazolni a törvényszegést ezzel sem lehet. Annak érdekében vajon mit lehetne tenni, hogy a roma családok megértsék a művelődés, az iskola értékét? Értem a célzást. De ezt a kérdést csakis a maga teljességében érdemes látni és láttatni, legfőképpen azonban mielőbb megoldani kéne. És ezt nem is a gyerekekkel kell kezdeni, hanem a szüleikkel, hogy megértsék: csemetéjüknek minden szeptember elsejétől június végéig az iskolában a helye. Arról pedig sokat beszélhetnénk, hogy az elmúlt húsz évben e követelmény érvényesítése miért nem sikerült. A gyerek ugyanis a legeldugottabb roma telepen is azt teszi, amit a felnőttek mondanak neki. Ezért valóban a szülőnek kell felismernie, hogy a gyerekei jövőjének szempontjából mi a helyes út. Ne haragudjon, de ezt azért mondja így, mert az új kormánybiztos új programjának is, „véletlenül”, Helyes út a neve? Még ha ön tagja is Peter Pollák úr csapatának, ez nem a reklám helye! Ezt a szófordulatot tényleg nem ezért használtam. Sokkal inkább azért, mert a romáknak a szó jó értelmében kell magukra lelniük. Visszatalálni önmagukhoz, az identitásuk kérdésében önmagukban is rendet teremteni. Tudatosítani, hogy romának születtek; felismerni, hogy ez mit jelent. Legalább futólag megismerni a romák történelmét. Minden nép számára a múltja és a nyelve meghatározóan fontos. Aki erre fittyet hány, az életben is könnyen elkallódik. Mert nem a cigányember tisztes szegénysége a bűn és szégyen, hanem az önfeladás, a tanulás elmulasztása, a lejtőre kerülés. Gyakori metafora: ne halat, hálót osszanak annak, aki érdemes rá! így van. Osztogatás helyett, munkalehetőségeket teremtve, a romákat meg kell tanítani „halat” fogni. 2013 telén a romák ott- hon(osan) érezhetik magukat Szlovákiában? Hát nem mondanám. Nagyon sok attrocitással, rengeteg olyan cigányellenességgel szembesülünk, amelyekből a romák eleve vesztesekként kerülnek ki. Helyi és magasabb szinteken egyaránt.
