Új Szó, 2013. január (66. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-26 / 22. szám, szombat
24 Szalon ÚJ SZÓ 2013. JANUÁR 26. www.ujszo.com ZENEBONA Egy kortárs CD mint Akhilleusz pajzsa CSEHY ZOLTÁN A generatív nyelvészet atyjáról, Noam Chomskyról sok mindent el tud képzelni a földi halandó, de azt talán mégsem, hogy operahősként jelenjen meg. Emmanuele Casale Conversazioni con Chomsky (2009-2010) című műve mégis erre tesz kísérletet. Már Nono és Berio zenéjében megszokhattuk, hogy egyes politikai, elméleti vagy bölcseleti gondolatok beszü- remlenek zeneműveik radikális, sűrített hangzásmezejébe, s az sem meglepő, hogy a zene milyen jelentős mértékben megelőzte az irodalmat a nyelvkritikainak nevezett hozzáállás művészi ho- zadékainak feltérképezésében, de ezek a tendenciák csak a legritkább esetekben válnak vezérszólammá vagy főszereplővé. Casalét a politikai gondolkodó ragadta meg elsősorban: operája egy talk-show, egy dokumentumfilm és egy Casale operája egy talk-show, egy do- kumentumfilm és egy görög tragédia keveréke. görög tragédia keveréke (a színpadi eseményeket kórus kommentálja). Az archaikus és a modern elemek összjáté- ka látványosan jelenik meg már Casale kamaraműveiben is, melyek a Stradivarius gondozásában CD-n is hozzáférhetők. Paolo Emilio Cara- pezza frappáns esszéje a CD-t egyenesen Akhilleusz pajzsához hasonlítja: Casale zenéjét elsősorban mozgásnak tartja, mely hangzó, zengő metallurgiát teremt. Ez a zenei fémkohászat hozza létre részint azokat a geometriailag tökéletes formákat, melyek a pajzs alapkarakterét adják, azokat a koncentrikus köröket, melyek a rendszer meglétét erősítik, illetve azokat a narratívákat is, melyek a kijelölt tereket betöltik. A Composizione per voce geometriai ősrétege például egy szicíliai kocsisdal motívumain alapszik, melyre szövegrétegként Biagio Guerrera fia halálát sirató verssorai rakódnak rá: a drámai intenzitás statikus fájdalommá válik, az éneklési technikák széles skáláin végigvonulva is megmarad a gyász feldol- gozhatatlanságának terében. A hangzó tér kimozdíthatat- lan, de önmagából kitörni akaró testi tömbbé alakul át. A geometrikus alap nem mozdul, miközben a hang m megpróbál kitörni: a fájdalom csak befelé menekülhet, csak ülepedhet, az ég felé irányított tekintetet visszaveti a transzcendencia elutasító színe: az ég ugyanis reménytelenül fekete, ahogy ez a felismerés az énekesnő szinte zárt ajkain át kipréselődik („cielu niuro”). A Composizione per cinque strumenti szépsége viszont épp a váratlan kitörésekben van, noha itt is a mikroesemények finom genezisein van a hangsúly. Mintha egy asztaltársaság hol szenvedélyes, hol lefojtott beszélgetésébe csöppennénk: a hangszerek karaktereket vesznek fel, gúnyolódnak, sértegetnek és célozgatnak. A Composizione per qu- attro a CD-n ugyancsak szereplő Studio 2a című alkotás értelmező szétírása. A Studio 2a elektroakusztikus kompozíció: a hangzáskontrollon, a megszakításokon és megre- gulázásokon alapuló vonulattal egy blockflőte próbál konkurálni. A Studio 1-ben az elektroakusztikus bázissal egyetlen szál kürt száll szembe. Ezek a végtére csak-csak kiegyensúlyozott küzdelmek utánozhatatlan hangzásvilágot teremtenek: Aldo dementi és Salvatore Sciarrino után alighanem épp Casale az, aki a legtöbbet nyújthat ebben a regiszterben. A CD három számozott kompozíciót is tartalmaz: 3 (2002), 5 (2003) és 9 (2005), melyek fergeteges humorú játékok: az 5-ös például egy zenei talk-show is lehetne a fuvola és a klarintét között, a 3-as „mikrodialógusa” vidám sziporkáival emelkedik ki, a 9-es pedig szinte hisztérikus megszállottsággal kergeti bonckése alá parányi áldozatát. Ez a muzsikuspróbáló darab meglepő módon konstruál egységet az odavetődő hangzások sokféleségéből és szinte tömbszerű elszigeteltségéből. Casale fémes energiái a mozgás és a vibrálás konstans jelenlétét olyan intenzitással formálják zenévé, melyhez fogható technikával csak elvétve találkozni a kortárs zenében. A CD tényleg Akhilleusz pajzsa: a lét teljessége, egy világ, egy sors színei maradéktalanul felragyognak rajta. (Emanuele Casale: Chamber music, Stradivarius, Milano, 2007) 1 KORONG - 3 KÖNYV Marslakópisi Még a 19. században Berzelius, Kelvin, Helmholtz, majd a 20. század elején Svante Arrhenius kezdte el forgalmazni azt a hamar népszerűvé vált teóriát, hogy az élet nem feltétlenül a Földön alakult ki. H. NAGY PÉTER Keresztúri Ákos Asztrobio- lógia című könyvében így fogalmaz: „Elméletileg nem kizárt, hogy élőlények a világűrbe is kijussanak, tetszhalott állapotban túléljék az ott uralkodó körülményeket, majd megfelelő viszonyok közé kerülve ismét életre keljenek. Ezeket a teóriákat pánspóra vagy pánspermia elméleteknek nevezik.” A szóban forgó hipotézisek amúgy nem adnak magyarázatot az élet keletkezésére; azt feltételezik, hogy az erre alkalmas égitestek egymást fertőzik meg az élettel. A pánspermia elméletnek a 20. század második felében egy igazán nagy formátumú népszerűsítője akadt a Nobel- díjas biokémikus Francis Crick személyében. A neves tudós - Leslie Orgellel társulva - lényeges módosításokat hajtott végre az alapfeltevésen. Abból indultak ki, hogy az űrből érkező csírákat egy fejlett civilizáció küldte a Földre (a technikai részletek most nem érdekesek) . A szerzők irányított páns- permiának nevezték el az elméletüket, majd a folyóiratközlés után Crick egy önálló könyvet is szentelt a témának, amely Az élet mikéntje címen jelent meg. Nos, ezekről munkákról viszont kissé megoszlanak a vélemények. Egyfelől a nagyszerű Gánti Tibor Kontra Crick avagy az élet mivolta című könyvében szembeszállt Crick koncepciójával, s felvázolta az élet kialakulásához szükséges kémiai evolúció főbb állomásait. Másfelől Beck Mihály Humor a tudományban című széllé mes könyvéből megtudhat juk, hogy „Orgel és Crick az irányított pánspermia elméletét tulajdonképpen saját szórakoztatásukra dolgozták ki. [...] A tréfának szánt írást azonban az áltudományok népszerűsítői arra használták fel, hogy szerzőikre mint tekintélyekre hivatkozzanak: íme, világhírű tudósok nem csupán feltételezték a Földön kívüli intelligenciákat, de a földi életet is velük hozzák kapcsolatba.” Innen nézve nem lehet véletlen, hogy Crick említett könyvében folyamatosan a képzelőerő szükségessége mellett érvel, s azt állítja, hogy a pánspermia elmélete bizony rendkívül közel áll a science- fictionhöz... Helyben vagyunk; a sci-fi bizony rendkívül kedveli a pánspermia elméletét, és igen látványosan hasznosítja annak különböző változatait. (Legutóbb a Galaktika magazin 2012. februári száma foglalkozott a témával, Élet az űrből tematikai megjelölés alatt.) A sok-sok lehetséges mű közül természetesen csak egyre fogunk utalni a továbbiakban (röviden). Mégpedig azért erre az egyre, mert ennek az a kiindulópontja, hogy ha az idegenek létrehozták a földi életet, akkor el is pusztíthatják azt. Másrészt: a történet tétje valóban az, hogy a szereplők megértsék az idegenek szándékait, s ez olykor nem is egyszerű... Igen, a Prometheus című filmről van/lesz szó. Ridley Scott produkciója - kissé leegyszerűsítve - azzal a lehetőséggel játszik el, hogy egy szuper intelligens faj, az úgynevezett Tervezők - a DNS- molekula segítségével - megteremtették a földi életet; majd a többit elvégezte az evolúció. A film indító jeleneteiből az is kiderül, hogy a Tervezők az emberi kultúra (k) ban nyomokat hagytak hátra; vagy fordítva, a lokális emberi kultúrák képi rekvizitumok formájában megemlékeztek az idegenek látogatásairól (akik ezek szerint több Az élet mint fertőzés. Ridley Scott filmjének első jelenete. (Képarchívum) AZ ÉLET MIKÉNT JE ízben is megfordultak bolygónkon az intelligencia kialakulása után). A történet főhősei, meghívásként értelmezve a kulturális utalásokat, egy high tech expedíció keretében elindulnak a Tervezők felkutatására. És ahova megérkeznek, az nem más, mint az Alien-univerzum. A helyzet tehát a következő (szintén rövidre vágva). Mint kiderül, az idegenek nem túl barátságosak, a célállomás, az LV 223jelzésű hold ugyanis valójában egy biológiaifegyver- raktár. Az itt tárolt kapszulákban olyan organizmusok találhatók, melyek rendkívül gyorsan és hatékonyan adaptálódnak a gazdaszervezet felhasználásával, azaz egyfajta hiper- élősködők. A biológia a parazi- toid kifejezést alkalmazza azokra a lényekre, melyek életciklusuk egy részét egy gazdatestben töltik, és kifejlődésük során szükségszerűen megölik azt. Az LV 223 biológiai bombái erre az elvre épülnek, s nyilvánvalóvá válik, hogy a Tervezők egyben Pusztítók is. A film ezen az elgondoláson és a franken- steini (vagy Dick-féle) szituáción keresztül nem csak a teremtés effektusát, de a pánspermia elméletét is ironizálja, amennyiben nem zárható ki, hogy a csíraként szolgáló biológiai anyag és a parazitoid organizmus valójában ugyanaz. Itt érdemes föltennünk azt a nyomasztó kérdést, hogy a fikción túl mindennek (mármint a pánspermiának) van-e némi valóságalapja. Ha ennek utána szeretnénk járni, akkor a kurrens tudomány-népszerűsítő irodalomból mondjuk John Gribbin Egyedül vagyunk! című könyvéhez tanácsos fordulnunk. A rendkívül felkészült szerző egy igen lendületes és komplex gondolatmenetben támasztja alá a kötet címében jelölt szituációt. Amit tudatosítanunk kell Gribbin remek könyve alapján, az a következőképpen foglalható össze. Ha mozgósítjuk mindazt, amit a galaxisunkról, a Tejútrendszerről tudunk (s ez nem kevés ám!), akkor semmi okunk az optimizmusra. „Arra a következtetésre jutottam - írja a szerző -, hogy a hozzánk hasonló, intelligens élet olyan ritka, hogy talán a mi Földünkön kívül sehol másutt nem fordul elő. A kozmikus történelemjelen pillanatában az intelligens élet egyedül a Földön van jelen. [...] A Tejútrendszer néhány százmilliárd csillagból áll, de csaknem bizonyos, hogy csupán egyetlenegy intelligens civilizációt tartalmaz. Ebben az értelemben a mi civilizációnk magányos és különleges.” Nos, ha John Gribbinnek igaza van, akkor se Tervezők, se pánspermium... Semmi marslakópisi... SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Sžó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
