Új Szó, 2013. január (66. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-26 / 22. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2013. JANUAR 26. SZTÁRVILÁG 13 B rutálisan őszinte. Felszabadítóan vidám és kegyedenül tragikus. Hősies és botladozó. Elegánsan könnyed és súlyosan alapos. Ezek Kásás Tamás szavai az M. Kiss Csabával közösen írt Kása című önéletrajzi könyvéről. „A kötet nemcsak a vízilabdáról, érmekről, sztorikról szól, hanem valóban rólam” - teszi hozzá a háromszoros olimpiai bajnok Kásás a fülszövegben. Igaza van, így a könyv igazán annak lesz élmény, aki Kásásra, a magánemberre kíváncsi. A vízilabda ugyanis valahogy elsikkad az aranyos gyerekkori sztorik és a zűrös nőügyek között, bár a könyv Londonnal kezdődik és Londonnal is zárul. Könnyek a víz alatt A 36 éves Kásás Tamásnak a londoni olimpia volt pályafutása utolsó versenye. Nem így tervezte a búcsút (és a szurkolók sem). A magyar válogatott nem éremért játszott az ötkarikás játékok utolsó versenynapján, hanem csupán az ötödik helyért. Kásás szimpatikus öniróniával számol be róla, hogy a nap szinte minden pillanatában rátört az „ez az utolsó érzés”, az utolsó buszút az uszodáig, az utolsó jezete Kásás gyerekkorát taglalja. S nemcsak azért, mert jópofa történeteket ismerünk meg belőle - Kásás például kiskorában egy dömperen száguldozott a medence körül, amíg az apjáék edzettek, egészen addig, amíg egyszer ki nem lőtték alóla a dömpert hanem mert egy-egy félmondattal akaratlanul is rávilágít arra a bizonyos „magyar valóságra”. Kásás Tamás édesapja, Kásás Zoltán a nyolcvanas években Ausztráliában is légióskodott, fizetése egy részét haza kellett küldenie, hogy majd visszatérte után megkapja forintban, s közben mellékállásokat vállalt. Éjjel mosogatófiú volt egy hotelben, nappal vízilabdázó, s kinttartózkodása alatt csak egyetlen konfliktusa volt - egy másik magyarral. Kásás megjegyzi, Ausztráliában élvezte az iskolát, amely Magyarországon nem tudta lekötni. Amikor azonban tizenévesen Olaszországba került — Kásás Zoltán Szicíliában vállalt újabb munkát -, a tanulás helyett inkább a teniszt részesítette előnyben, ki is maradt az iskolából. S talán itt kezdődött - a könyv legalábbis ezt sugallja — Kásás sokat emlegetett gádásossága: „az alacsony, zömök, fekete” szicíliaiak közül kilógott a magas, vékony, szőke srác, aki „utálta, ha nézik”. Kásás, a gátlásos bajnok London, 2012. augusztus 8. A 36 éves Kásás Tamásnak a londoni olimpia volt pályafutása utolsó versenye. (Fotók: sita/ap, képarchívum) » Névjegy: Kásás Tamás 1976. július 20-án született. Hatévesen kezdett vízilabdázni. A KSI, a Ferencváros, az UTE, a Posillipo Napoli, a Vasas, a Savona és a Pro Recco játékosa volt. A magyar válogatottal öt olimpián szerepelt. Háromszoros olimpiai bajnok (2000, 2004, 2008), világbajnok (2003), Európa-bajnok (1997,1999). A londoni olimpia után befejezte aktív pályafutását. M . K E®Y MAGYAR PÓLÓS VILÁGSZTÁR eleiének első harminchat éve bemelegítés, az utolsó bemutatás. „Lementem a víz alá, és elbőgtem magam” - így készült arra a bizonyos utolsó meccsre. A spanyolok ellen Kásás csak epizódszereplő volt, a sima, hatgólos magyar győzelemből azért ő is kivette a részét - egy gólpasszal (az utolsóval). De miért végzett csak az ötödik helyen ez a magyar válogatott, amely korábban zsinórban három olimpián diadalmaskodott? „Meg fogják tudni” - ígéri Kásás könyve előszavában. Furcsa feszültségek Erre vonatkozó információkat, magyarázatokat mégis csak a sorok között elrejtve találunk. Egy biztos, voltak furcsa feszültségek a csapaton belül. Erre utalhat, hogy amikor nem sikerült a négy közé jutás, Kemény Dénes szövetségi kapitány a csapat tudta nélkül átíratta a játékosok repülőjegyeit, hogy nyomban az 5. helyért játszott meccs után indulhassanak haza. Kásásék ezt csak a mérkőzés után tudták meg, s felháborodva tiltakoztak. A szakmai stáb végül hazautazott rögtön a meccs után, a játékosok maradtak még egy napot, hogy egy kicsit kieresszék a gőzt. Kásás később (az utolsó fejezetben, amikor újra visszatér Londonhoz) elárulja, szerinte a sportpszichológus mentette meg a csapatot „a teljes széteséstől, a totális lebőgéstől”. Azt kérte a játékosoktól, legyenek őszinték, és ez először furcsa volt számukra, mert „a magyar valóság” arra szocializált mindenkit, hogy „csak őszinte ne legyél, abból csak bajod lehet”. Az kiderül, hogy az őszinteséggel sok nyomdafestéket nem tűrő szó is járt, de részletek nem, ahogy Kásás azt is csak jelzi, az olimpia előtti Európa-bajnokságon Kemény Dénes az elődöntő után „nagyon megbántotta” a csapatot, de bogy mivel, azt homály fedi. A „teknős én” Kásás egyébként sokáig vacillált, visszatérjen-e a válogatottba. Ennek egyik oka a „teknős én”. A pólós nagyon szemléletesen ír le egy sima reggeli fogmosást, ami a különféle fájdalmak miatt különösen gyötrelmes tud lenni. Ilyenkor tör elő Kásásból a „teknős énje”. Mindenki ismeri az érzést, amikor nincs kedve bemenni a munkahelyére, ha bemegy is, csak elsunnyogja a napot, és a pokolba kívánja az egészet. Mindez nemcsak az irodistákkal esik meg, hanem olykor olimpiai bajnok vízilabdázókkal is. A „teknős én” lusta, akadékoskodó, cinikus. „Hát kell ez neked?” - kérdezi például a visszatérését tervező Kásástól, így a pólósnak rendszeresen le kell győznie önmagát, hogy újra és újra belevágjon, s a bizonytalanságtól mindig nehezen szabadul. Mintha Kásás elsősorban azoknak írna, akik szerint egy háromszoros olimpiai bajnok életében nem lehetnek nehézségek. Sokszor hangsúlyozza, neki is meg kell vívnia a harcait, és azok semmivel sem könnyebbek, mint az átlagemberéi, ő is magányos, ő is bizonytalan, néha ő is kételkedik saját magában. Külföldi tapasztalatok A könyv egyik legérdekesebb feAz asztal alatt A gádásosság odáig fajult, hogy az ifjú Kásás egy házibulin inkább bebújt az asztal alá, mintsem lassúzzon egy lánnyal (végül kiszedték onnan, és táncolt is). Később a nők bálványa lett, de magánélete nem nevezhető zökkenőmentesnek: már a Napoli játékosaként egy Anna nevű olasz nővel folytatott viszonyba például „majdnem beleőrült”, edzések helyett a nápolyi sziklákon üldögélve nézte a tengert, és a szerelem kínjain merengett. Kásás a kapcsolatairól hosszan, de diszkréten ír, tisztelettel emlegeti egykori barátnőit, ám azért a bulvárosabb témák kedvelői kapnak néhány pikáns részletet is. A sportbarátok persze inkább a válogatott életéről olvasnának részleteket, de ezekből kevés van. Roppant szórakoztatóak Kásás és szobatársa, Szívós Márton alvajáró kalandjai, Kemény Fecsó bácsi „Na ide figyeljetek, stricik!” kezdetű taktikai értekezletei vagy a különböző olimpiai falvakban átélt sztorik. A laikus számára megdöbbentőek a válogatott kemény edzésmódszereit taglaló sorok, és felettébb érdekesek az atlantai negyedik hely kapcsán elejtett megjegyzések - például egy meg nem nevezett játékos kifigurázta az akkori szövetségi kapitány meghatottságát az elvesztett bronzmeccs után, „talán ezen is múlt”. Kásás könyve tehát érdekes olvasmány, az emberben mégis marad némi hiányérzet az utolsó oldalak után. S nem csak azért, mert a magyar vízilabda-válogatott Londonban nem nyert aranyérmet. Bőd Titanilla (M. Kiss Csaba - Kásás Tamás: Kása. Egy magyar pólós világsztár életének első harminchat éve. Ulpius-ház, Budapest, 2012.)
