Új Szó, 2013. január (66. évfolyam, 1-26. szám)

2013-01-15 / 12. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. JANUÁR 15. Keddi faggató 17 Dráfi Mátyás: Gyerekkoromtól a színjátszás bűvöletében éltem. És már fiatalon rádöbbentem arra, hogy ez nemcsak önmutogatás, hanem küldetés is Egy igazándi színházi ember (Somogyi Tibor felvétele) Tizenkét éves volt, ami­kor Érsekújvárod: (ahol két-három évig a nagyap­jánál nevelkeded) mese­játékot játszod a MATESZ, és ő a szünet­ben odasomfordált a színészek közé... MIKLÓSI PÉTER És akkor, 1954-ben, Feren- czy Anna, Gyurkovics Mihály és mások társaságában Tarics János átfogta a kamaszodó srác vállát, hogy „elmesélje” neki: színész csak akkor legyen, ha valóban szolgálni is akarja a szlovákiai magyarságot. Mára több mint félszázada van a pá­lyán. így hát megszólítani őt - nem kell különösebb alkalom. Ám ha mégis, hát kínálkoznak az új szerepek, premierek. Ez­úttal azonban egy kettős szüle­tésnap alkalmából ültünk le társalkodni. Mind őt, aki a mi­nap lett hetvenéves; mind a színházát, a hatvanéves Komá­romi Jókai Színházat („lány­nevén” a Magyar Területi Szín­házat) szeretném vele együtt köszönteni. Mert Dráfi Mátyás felhalmozott színészi tőkéjéből nem csupán a nagy és izgalmas színpadi feladatokra futja/fu- totta, hanem 1959 óta - amikor gyakorlatos színészként a MATESZ-hoz szegődött - ko­máromi játékszínünk múltját és jelenét is képviseli. Szokványkérdés, a te ese­tedben mégis megkerülhetet­len: mi terelt a színészet felé? Születésem éjszakáján meg­halt az édesapám. Amikor az­után a pozsonyi Déryné Szín­kört, a háború utáni első hazai magyar műkedvelő színjátszó együttesek egyikét megalapító Lőrincz János feleségül vette megözvegyült édesanyámat, számomra ő lett az apuka. Ne­ki köszönhetem, hogy már gyerkőcként beleszagolhattam a színházi világba, hiszen az egykori Állami Faluszínház magyar együtteséből Rapkay Lüi, Huber László és még töb­ben is be-besegítettek a Déryné Színkör munkájába. Elemista voltam, amikor egy időre Ér­sekújvárba kerültem a nagy­apámhoz, mert Pozsonyban akkorra anyám nővérénél már heten szorongtunk az egyszo­bás lakásban. így Újvárban lát­tam meg először a Magyar Te­rületi Színház feliratú autó­buszt, itt beszélgettek el velem először „felnőttként” igazi szí­nészek, itt olvastam 1957 szeptemberében a Hétben megjelent felhívást, hogy fel­vételi pályázatot hirdet az Ifjú Szivek. Azonnal Pozsonyba kí­vánkoztam. Szerencsére csa­ládunknak már saját lakása volt, így hát visszakerülhettem a Zoch utcai magyar iskolába, s egyben fölvettek a Szivek kó­rusába is. Mivel jómagam is koptat­tam még annak az oskolának padjait, emlékszem, a tanári karban Havas Vilmosné Ko- warik Mária lett - mai szó- használattal - a mentorod! Ő tényleg több volt, mint egy osztályfőnök. Tanítás alatt, magolás helyett, képtárba vitt bennünket, ahol elmagyarázta a fény meg az árnyék játékát. Amikor az összes iskolára rá­tukmálták az elhíresült sparta- kiádot, ő nemcsak a zenére elő­írt lélektelen gyakorlatozást forszírozta, hanem az osztály­ban is föltette ugyanazt a bake­litlemezt, hogy Bedfich Smeta­na Hazám című szimfóniáját hallgatva elmagyarázza, miről szól a zene... És ő volt az, aki a rigorózus matikatanámőnket arra is rávette, hogy nekem nem a kétismeretlenű egyenletek megoldásait kell hibátlanul fúj­nom, hanem például A walesi bárdokat tanácsos becsülettel elmondanom... Mindezek után 17 évesen leérettségiztem, és még a főiskola előtt, színészboj­tárként, a MATESZ tagja lettem. Ez régen volt, szép is volt! Viszont jelen életkorodra utalva van egy verstöredé­kem: „Itt van az összegzés ideje s van is mire visszanéz­nem. Korszakok torlódásá­ban éltem s tettem egy s mást, csönd, taps, fütty, szmog, sugár ömölt rám.” Ezt Keresztury Dezső írta a „Mó­zes szavai a huszadik század végén”-ben, bár ezek Dráfi Mátyás szavai is lehetnének. Szerintem. Fájlalod, hogy számodra is eljött az összeg­zés ideje? Nem, hiszen az ember életé­ben mindig akadnak olyan sza­kaszok - nemcsak hetvenéve­sen, hanem korábban is -, ami­kor összegezni kell. Ez most megint egy olyan pont volt, ahol számba illik venni a sike­reket, a kudarcokat, a bánato­kat és örömöket. Pusztán egy születésnap volt ez is, igaz, ke­rekebb a korábbiaknál. Mikor jöttél rá arra, hogy teátristaként nem elegendő a színház bűvöletében élni, hanem tudni is kell valamit? Amikor főiskolás koromban először játszhattam el részlete­ket Lucifer szerepéből a Déryné Színkör és a Forrás Irodalmi Színpad közös Madách-pro- dukciójában. Akkor fogtak meg először és a mai napig ott élnek bennem Lucifernek már a Tra­gédia első színében az Úrnak címzett szavai az élet vegy­konyhájában önmagukat is­tennek képzelő, az életet kon­tármód elfecsérlő, a Földet ön­zőén tönkre tévő emberekről. Madách gondolati mélysége, üzenetének örök érvényűsége döbbentett rá arra, hogy a mindennapokban nemcsak a kőművesnek, az asztalosnak vagy bárki másnak, hanem a színésznek is kötelessége a lé­nyének és tehetségének leg­jobb tudása szerint kerülni a pancser munkát. A hatvanas évek derekán - Thirring Violával, Beke Sán­dorral, Gálán Gézával együtt - friss diplomásokként egy­szerre többen kerültetek vissza a komáromi színház­hoz. Milyen társulati légkör­be csöppentetek? Érdekes és jó volt itt színész­nek lenni. Akkoriban ugyanis nagy dolog volt, hogy az úgy­nevezett haladó szellemű nyu­gati szerzők darabjai is színre kerültek nálunk. Azokban az években Krivosík István volt az igazgató, aki mindig ki tudott harcolni egy-két üyen, azokban az időkben távolról sem magá­tól értetődő bemutatót. Örültetek egymás sikerei­nek? Mert a színész azért hiú teremtése istennek... Őszintén mondhatom, hogy igen. Segítettük egymást, oda­figyeltünk egymásra. Ha a tár­sulat egyik fele hosszabb kelet­szlovákiai turnéra indult, ak­kor azok, akik otthon marad­tak, kimentek a buszhoz elbú­csúzni tőlük. Még integettünk is egymásnak. És amikor a ván­dortrupp hazajött, a többiek új­ra ott várták őket a színház épületénél. Persze, akadtak közöttünk bogarasabb kollé­gák is, de tiszteltük, féltettük egymást. Bő félszázados színházi múlttal a hátad mögött bizo­nyosan kész a válaszod arra, vajon mi egy hosszan tartó színészi pálya öröme? Érdekes kérdés. Mert a szín­ház az elülanó pillanatok művészete ugyan, a színpadon mégis azt kell éreznem, hogy a közönség számára valami ma­radandót tudtam alkotni. Ta­lán ezért van az, hogy nem tar­tozom a „megelégedős” színé­szek közé. Más dolog hinni a pályában, és más megelégedni azzal, amit az ember nyújtani képes. Engem minden új fel­adat megoldásakor az izgat és foglalkoztat, hogyan lehetne vagy hogyan lehetett volna még jobban csinálni. Ezért akadnak olyan kivételek, ami­kor egy-egy merevebb, halvá­nyabb bemutatót egy jóval ki­érleltebb, sikeresebb széria kö­vethet. Gondolom, nem könnyű megőrizni az alakítások ere­detiségét, frissességét. A szí­nész önmagától várja a cso­dát? Nem. Van a minden ember­nek egy bizonyos tehetséget és kellő erőt adó felsőbb hatalom. Hogy ki mennyit tud ebből az életben kamatoztatni, az már nemcsak a tehetség, hanem a szorgalom és kitartás, a renge­teg munkával csiszolt ráter­mettség dolga is. Eszerint a színészet ke­gyetlen pálya? Dehogyis! Gyönyörű pálya. Csak kegyetlenül nehéz. Rabul ejti az embert, akár a drog. Papíron tíz éve nyugdíjban va­gyok, de mindig örülök, ha a színház vezetősége egy-egy új szerepet kínál. Olyannyira megszokta a szervezetem a színházat, hogy amikor nyug­díjas lettem, többedmagam- mal nagy lendülettel létrehoz­tuk a Teátrumot, s azóta is Dél-Szlovákia magyarlakta vi­dékét járjuk. Régebbi dilemmám, hogy aki a színészmesterséget űzi, vajon a hétköznapokban is mindig „fényképezne? Má­sok jellemvonásait, üyen- olyan szituációkat. A színész jobbára valóban fi­gyel. És tényleg van olyan, hogy rajtakapja magát, amikor valamire alaposabban odafi­gyel. Például most, hogy a Prí­ma környék című Spiró-darab- ban az Öreget játszom, nekem szintén eszembe jutott az apó­som keze, ahogyan állandóan matat. Azon vettem észre ma­gam, hogy már-már ugyanazt csinálom... A legmélyebbre egy szí­nész a saját leikébe ás? Igen. Ákarva-akaratlanul ott keresgél, ott kutat, hogy a va­lós életben mit tenne ő a sze­rep adta helyzetben. Ezáltal válik elfogadhatóvá, hitelessé a figura. A múló évtizedek során a színpadon kívül is megtanul­tad önmagadat vállalni? Akár a hibáiddal együtt? Öniróniával szólva: réges- régen elsajátítottam önma­gam. Beleértve a hibáimat. Néha még röstellkedem is mi­attuk. Például? Izgága vagyok, az utóbbi időben pedig türelmetlen is. Talán azért, mert színészileg is vannak még álmaim. Az élet szomorkásabb dolgain viszont igyekszem túltenni magam, noha mint mindenkinek, ne­kem szintén megvannak a ma­gam problémái. De ha olykor saját magammal kell is dacol­nom, szeretem előre látni a végcélt. Akár nagy belső fe­szültség árán. Mi az, amire nem gondolsz szívesen az életedből? Vagy hetvenévesen is vannak még titkaid? Persze hogy vannak titkaim, mint minden embernek. És ezek továbbra is titkok marad­nak, elég, ha a családom tud ró­luk. A titok azért titok, hogy ne verjék nagydobra. Nem min­den cselekedetemre vagyok büszke. Néha lehetett volna másként tenni, vagy vannak dolgok, amelyeket nem lett volna szabad megcsinálni. Ezekre nem vagyok büszke. Ta­lán elegendő lett volna ezt-azt jobban végiggondolni. Vonatkozik ez a kassai Thália körüli egykori huza­vonára is? Bizonyos mértékig. Mert akkoriban - anélkül, hogy belemerülnénk a rész­letekbe - igencsak ágáltál el­lene! Akkor csak egyetlen monda­tot: soha nem voltam egy másik szlovákiai magyar színház el­lensége; én a komáromi társu­lat kettéosztásával szemben voltam elutasító. És ez nagy kü­lönbség. Boldogtalan színidi­rektor koromban a Magyar Te­rületi Színházat több tekintet­ben is erősíteni akartam, nem kettéválasztani. De mára mindez megoldódott. Kassán ott az önálló Thália Színház, és a két társulat közötti feszültség szintén a múlté. Utólag úgy érzed, hogy ak­kor beletört a bicskád az igazgatóskodásba? Bele. Huszonhat éves vol­tam, minden vezetői praxis hí­ján. Hízelgő volt, hogy kinevez­tek, én meg elfogadtam. Nem volt az nekem való. Kései vigasztalásképpen: szerepeid közül melyik az a három-négy, amelyet külö­nösen értékes emlékként őr­zői? Tevje a Hegedűs a háztetőn- ben. Pap az Ördög és a Jóisten­ben. Tiborc a Bánk bánban és Lucifer a Tragédiában, már itt Komáromban. Túllépve a hetedik ikszet, mit gondolsz az öregségről? Jobban megérted a világot, mint harminc-harmincöt esz­tendeje? Épp fordítva! Pont most kez­dem nem érteni. Például miért van az, hogy az emberek ma­napság képtelenek beszélget­ni? Hogy miért néznek rám ferdén egy nagyáruházban, ha kérdezni akarok valamit. És miért nem váltunk szót ma már a szomszéddal sem? Napjaink­ban faluhelyen sincs társalgási élet, az emberek torzsalkodó- ak, durvák, agresszívak. Nem hinném, hogy mindezt csak a pénztelenség teszi. Azelőtt is voltak szegény emberek, mégis másként élt a világ. Annak lo­gikáját sem értem, hogy vidé­ken is elgazosodnak a kertek, közben az emberek műsár­garépát vásárolnak a boltban, és azt panaszolják, nincs pén­zük semmire. És nemcsak a ka­pa után nyúlnak nehezebben, a színházba szintén ritkábban jönnek be. Nézik helyette a képernyőt, ahol az egyik csa­tornán lőnek, a másikon meg már fojtogatnak. Pedig a jó színházi elő­adásnak a teli nézőtér csend­je, nevetése is része! Szoros része. Nekem legfőbb partnerem a közönség. Ha megérintenek a színpad és a né­zőtér közötti áramkör szikrái, az a bizonyos vibráló fluidum, akkor semmi baj. Hiszen ha a közönség jól érzi magát, akkor a színész is elemében van. Szeretnéd, hogy majdan egyszer - a Komáromban elha- rapódzni látszó köztéri szo­bordivattal szemben -, mond­juk, bérlet legyen „belőled”? Nekem ilyesmi eszembe sem jutott, ilyet én nem is álmodok. Meg aztán miért is, hiszen pár évtizedet mások szintén lehúz­tak itt...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents