Új Szó, 2012. december (65. évfolyam, 277-299. szám)
2012-12-28 / 297. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. DECEMBER 28. Kertészkedő 15 A boldogságok hierarchiájában a kertész rögtön a csillagász után következik Kertésznek lenni jó... A kertész nem fogy ki a munkából. Könyvek, szobrok, házak elkészülnek, a kert soha. Mindig van vetnivaló, vámivaló, néznivaló. OLVAS MÁNY Ahol még téli pihenő sincs, mindig nyílnak lepkét hívó színek. És mindig vannak megoldani való problémák. Senki sem tudja, mi fog megteremni. Ez még nincs bevezetve a könyvekbe. Csak a kert a megmondhatója, mi az, ami a trópusoknak abban a részében érzi jól magát, ahol néha fagy is. Már sokat tanultam. Tudom, hogy az orgona, a ribiszke nem bírják a hosszú nyarat, a banán a rövid telet. A spárga és az orchideák megegyeznek abban, hogy ez a világ legjobb éghajlata. A kakukkfű sehol sem érezte magát jobban. A körtefa beletörődik abba, hogy nincs hó, az almafa nem. A dél-amerikai növények - mint a kukorica és a georginák - vígan vannak. A málna elsorvad, a szederfa nem tudja, éljen-e vagy haljon. Szeretném megtanulni azt, amire nem tanít könyv. A kert annyi minden, hogy még iskola is. Olyan iskola, amely a fapados, katedrás iskola ellenkezőjét tanítja. Ott azt tanulja meg az ember, hogy a padtársakhoz, tintatársakhoz kell igazodnia, hogy az fontos, ki mit gondol rólunk, hová kapaszkodunk elképzelt ranglistákon, hogy osztályoz, rendez, hová tesz a hatalom, az ott fenn, a két arasszal magasabb dobogón ülő, vagyis köztünk és az ég közt székelő hatalom. Az iskola elsősorban opportunistákat nevel és olyanokat, akik szüntelenül figyelik a körülöttük levők rájuk vonatkozó gondolatait. Aki a kertben áll, megtanulja, hogy a saját kapája a legfontosabb műszer, hogy közte és az ég között nincs más, mint felhő. Nem kérdi, hogy vélekedik felőle a sárgarépa, nem kíván tetszeni a salátának. A kertész nagyon hatalmas ember, nagyon önálló, s ennyivel méltóságteljesebb a kerítésen túl élőknél. Hogy mennyivel boldogabb? Talán annyival, amennyivel több eget kap. Az ég sincs igazságosan elosztva: van, aki napi egy órán keresztül nézheti, van, aki majdnem mindig... van, aki egy négyszögnyit kap belőle, más egy félgombnyit... van, aki füstön keresztül látja, van, aki a tető felett még csak nem is sejti... az utolsó jégkorszak vége óta mindig kevesebb embernek jut elég ég. A kertben nagyon sajnálom azokat, akiknek csak az a reményük, hogy haláluk után majd belülről nézik, mi van a kék bura mögött. A sárgarépa mellől úgy látom, hogy még (a kerítésen túli) fontos kérdésekhez is hozzászólhatok: hogy miért emelkedik épp a civilizált országokban a bűnözők száma, hogy miért nem félnek a csirkefogók és a gazemberek az egykor félelmetes börtöntől: mert a mindennapi életük is börtönökben, ég nélküli szobákban játszódik le. Kint is órával mérik az időt, nem virágzással, hervadással. Kint is hajtott - hajtó fogaskeréknek érzik magukat, ott sincs kapájuk, hogy bevágjanak a valóságba, kapanyelük, hogy rátámaszkodva addig elmélkedjenek, amíg futja a gondolatból. A lakások elsorvadnak, a szobák zárkává szűkülnek, konyhák tömegesen hullanak el végkimerülésben. A börtönöknek is van központi fűtésük, az ő ivóvizük se rosszabb a kapun kívülieknél. Ha a város börtönné válik, a börtön inkább védi lakóit, mintsem hogy büntetné őket. Védi őket a civilizáció kínzóeszközeitől: a gondolattépő telefontól, a falakon átszivárgó, hangszereken csapott lármától, a kötelező átöltözéssel járó szerepjátszástól. A kert tanított meg arra, hogy komolyan vegyem az időjárást. Kezdem érteni, miért lett az angolszász világ legkedvesebb beszédtémája: nemcsak mert az időről való elmélkedés olyan kevés műveltséget kíván, hogy mindenkinek büntetlenül járhat a szája - hanem azért is, mert csak annak fontos az idő, akié a föld, akinek érdeke minden esőcsepp, akinek fáit rázza vagy tördeli a szél. A tengerészen kívül csak a földből élőnek fontos a nap, a pára, a felhők kaotikus káoszba tartozó játéka. Az időjárás sincs igazságosan elosztva: azé az eső, akinek a kertjét öntözi, azé a szél, aki fenyőerdővel állja el az útját. Évszakainkat elrabolhatja, aki átűz a tengeren, napjaink szakait senki sem veheti el, amíg véd a kert. Arkhimédész hatalmasabb lehetett nálam: csak egy pontra volt szüksége, hogy a világot helyéből kimozdítsa. Nekem száz lépés hosszú kertre van szükségem, hogy addig, amíg ott megbújhatok, ne vegyem tudomásul a külvilágot. Hálátlan vagyok?... azt a világot, amely akácfát, spárgát, hófehér orchideát küldött? Ennyiben növénymód gondolkozom: egyszerűen örülök, hogy itt vagyok, s gyökeret verek. Örülök, hogy a számtalan távoli vüág- ból csak gyökeret verő követek jutottak idáig. Szinte hallom távoli bíráim kritikáját: aki a kertben elmélkedik, gondolkozik, és világokat hasonlít össze, nagyon rossz kertész. A jó kertész törődjön a babbal és a káposztával. Ez igaz. A gondolatoknak sem illik túlmenni a kerítésen. Van egy cseppnyi igazság abban a sváb mondásban, hogy a legbutább paraszt szedi a legnagyobb krumplit. - Aki nagy krumplit kíván, annak nemcsak trágyáról és vízről kell gondoskodnia - minden gondolatának ott van a helye a krumplibokor tövében. A kert ellátja azt, aki szereti, de minden gondolatot a maga részére tart fenn. Van kertcentrikus világnézet? Azt hiszem, van. Ha a világ vadon, mindegy, melyik pontját nevezzük ki közepének. Az emberi valóságok közepe éppúgy lehet a könyvtár, mint a kert. Szívesen hiszem, hogy itt minden a kertért történik... Azért vettem meg a Serra tetején nyolc hold őserdőt, hogy megmaradjon, hogy tovább szivárogjon a tövében fakadó forrás. Azért építettem lépcsőt a lejtőn, azért tetettem létrát a sziklafalra, hogy meg lehessen építeni a vízvezetéket, hogy ihassak és itathassak. A messziről jött magok a messziről jött vízzel oltják szomjukat. A szülők végül azért szeretik gyerekeiket, mert annyi gondot, sze- retetet pazaroltak rájuk. A kertet is jobban szeretjük minden egyes kapavágással, s egyszerre csak a dolgok közepébe kapálja be az ember. S ha igaz, hogy panta rhei, hogy minden folyik, minden 'kering, végül minden ott kering a kert körül. Az innen távol olvasott könyvek is csak azért utaztak a vüág végéről a másik végére, hogy valami új körvonalú, új zöld- árnyalatú levél lebegjen a kerítésen belül. (LénardA. Sándor: Egy nap a láthatatlan házban. Budapest, Magvető, 1969,92-96.) (Képek: Új Szó/Kertészkedő
