Új Szó, 2012. december (65. évfolyam, 277-299. szám)
2012-12-18 / 291. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. DECEMBER 18. Keddi faggató 21 Fazekas László: A pláza, az üzlet azt kínálja, hogy a világot a csillogásban találjuk meg, de a hit és a reménység ereje önmagunkban keresendő Méltósággal bízni az eljövendő jóban (Somogyi Tibor felvétele) Nagyon leegyszerűsítve, az advent heteiben, talán elég volna pusztán azt kérdezni: miért karácsony a karácsony? Egyszerűen beleszülettünk, hogy karácsony az ünnep neve, hogy ilyenkor együtt a család, ajándékokat adunk és kapunk, a hívő ember éjféli misére, a másnapi ünnepi istentiszteletre megy... MIKLÓSI PÉTER Szinte gépiesen elfogadjuk, hogy az ünnepnek ez a rendje. De valóban csak ennyi? Nos, a mélyebbre pillantás érdekében elég akár Márai Sándort idézni: „Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben.” A magyar irodalom kassai születésű, meghatározó alakjának eme megszívlelendő üzenetében pedig ott rejlik a karácsony előtti kérdés is: vajon épp az alapvető keresztény értékek, a szolidaritás és a humánum tekintetében sikerül-e kitakarítani a lelkünket az ünnepekre? És mert e kérdés nemcsak önvizsgálatot, hanem párbeszédet is invokál, a riporter faggatódzásának színtere a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöki hivatala. Fazekas László püspök a dolgozószobájában fogad. Püspök úr, nyilván nemcsak számomra kézenfekvő meglátás, hogy az élet kiszá- míthatatían helyzeteiben a hitében meggyőződéssel élő ember látnivalóan ugyanúgy tud elbukni, ahogyan a nem hívő. Különösen karácsony táján izgalmas hát a kérdés: miben rejlik annak titka, hogy a keresztyénség/keresztény- ség ne szimpla moralizálás legyen? Ez olyan kérdés, ami engem mindig feszít, mert a háttérben valóban ott a komoly etikai dilemma, hogy miért nem az év minden napján, miért csupán ebben a pár napban mutatja meg az ember a szebbik énjét? Nos, én úgy érzem, hogy a karácsony - az időjárás decemberi lehűlésével ellentétben - az emberi szívekbe eleve melegséggel érkezik. Hiszen ebben az ünnepben ott rejlik a keresz- tyénség lényege s éltető eleme, hogy az Isten elküldte erre a világra az ő fiát, Jézust, a szabadi- tót, ami az ember számára a reménység örömét, a jövőbeni, mennyei látását is jelenti. Ez járja át melegséggel az ember szívét. Hogy az emberiség kapott egy hatalmas ajándékot. S ennek következménye, hogy mind karácsonykor, mind már az adventi időszakban szeretjük megmutatni: mégiscsak van bennünk emberi melegség, mégiscsak oda tudunk figyelni egymásra, készek vagyunk másokon segíteni, megajándékozni másokat a szeretetünkkel. Aki pedig odafigyel a karácsony üzenetére, annak nem kell azt mondani, hogy ezen a háromnégy napon kívül is mutasd meg, ki is vagy valójában. Sokan azt tartják, hogy a 21. században már mindenekelőtt a tárgyi tudás a fontos, a lelki értékek jóval kevésbé relevánsak. A világ tényleg eltolódott efelé. Sajnos, a lelkiek kezdenek elfelejtődni. Ugyanakkor - részint a környezetünket szemlélve, részint személyesen is - azt hiszem, hogy ezt az űrt hiába próbáljuk mindenfélével pótolni, Isten nélkül nem teljes az életünk. Milyen az a világ, amelyben alapvetően felszínesek az értékek? Hovatovább elszürkülő. Mert Isten helyett az ördögi kísértő tolakszik a tudatunkba, és értékrendünkbe törést hozva a csülo- gó-ragyogó, talmi „kincsek” sokaságát teríti elénk. Pál apostol mondja a Római levélben, hogy az ember elfeledve az Istent - bálványokat kezd imádni. Manapság ezek a tulajdonságok kezdenek bennünk föltörni, ezért az igazi értékek megóvása helyett úgy keresgélünk szinte vakon a mindennapok hitvány örömei között, mint holmiféle áruházi turkálóban. Önt meghökkenti ez a lelki zsibbadtság? Megdöbbent. De lényegében föl is vagyok rá készülve. Ugyanis a Szentírás teljesen világosan beszél arról, hogy mi lesz az utolsó időkben. Persze, .én nem a maják újabban tömeghisztériát keltő kalendáriumára gondolok, hanem Pál apostol figyelmeztetésére, hogy az utolsó időkben lesznek az emberek önmagukat szeretők, pénzsóvárak, a szüleiknek engedetlenek. Napjainkban ezeket a tulajdonságokat látjuk szaporodni. Ezek olyan jelek, amelyekre illenék odafigyelni. Erre a többség bizonyosan azt feleli, hogy ezek tipikusan emberi vonások... Ki és miért kezdje hát az odafigyelést éppen önmagán? Az igehirdetésben szoktam szóba hozni: ha egy ujjal rámutatok valakire, hogy te vagy az oka mindennek - akkor három ujjam azért még önmagam felé mutat! Először tehát mindenki önmagába pillantson. Hogy milyen is ő, mit rejt a lelke, nyitott- e a szíve, nincs-e épp őbenne túlzott individualizmus, önimádat, másokkal szembeni indulat? Mert a hétköznapjainkból pontosan ezeket a sekélyes vonásokat kellene kiűzni. Ebben segítséget nyújtani, azt hiszem, a keresztyénség legnagyobb feladata. És természetesen a lelkipásztorok dolga is. Gondolom, az önvizsgálat adventi kötelessége egyaránt vonatkozik egyénre és egyházra. így hát ön, huszonhárom évvel a rendszerváltás után, miként látja: a hazai református egyház a ’89 novemberét megelőző évtizedekben mértéken felül hagyta magát megkötöztetni a diktatúra hatalmától? Vagy tette, megtette, amit lehetett? Azokban az időkben sok olyan lelkipásztorunk volt, aki bármi nehézség, esetleg meghurcoltatás ellenére is vállalta az Istentől fogadott igazság hirdetését. A különféle kikényszerített összejöveteleket, amelyeken papsá- gunknakkötelezően részt kellett vennie, egyúttal pedig az elmélyültebb megbeszélésekre is felhasználtuk, hiszen máskülönben élénken odafigyeltek a találkozóinkra. De éppígy igaz az is, hogy azokban az időkben a mi egyházunk sem maradt makulátlanul érintetlen. És azóta? A református egyház kellő mértékben és mélységben szembenézett már korábbi múltával? Ebben a tekintetben kis híján egy negyedszázad elégséges távlatnak tűnik. Közép-Európában talán az egyetlen ország, az egyetlen egyház vagyunk, ahol igyekeztünk valóban komolyan szembenézni ezzel a közelmúltból örökölt gonddal. Ugyanakkor még jelenleg is folynak kutatások arról, vajon mi is volt a mozgatórugója és háttere annak, hogy az egyházba beszűrődhetett az a politikai indulat s irány, amely megjelölte akkori életünket. Ám hogy egyenesen feleljek a kérdésére: e súlyos terhét az akkori időknek megpróbáltuk egy belső egyházügyi törvénnyel rábízni azokra a gyülekezetekre és lelkipásztorokra, akik abban valami módon érintettek voltak, így adtunk teret annak, hogy egymás felé fordulva ők tisztázzák egymással a szóban forgó kérdéseket s történteket; illetve megállítsuk az érintett személyek fölfelé törekvési szándékát, ha az ilyesmi esetleg megvolt bennük. Túllépve a múlton, beszéljünk a jelenről. Az embernek, önnön azonossága megőrzéséhez, voltaképpen kevés vonatkozási pontra van szüksége - de ez a kevés szinte elengedhetetlen: szülőföld, anyanyelv, szokásrendszer és hívőként a hit. Napjainkban, ön szerint, hogyan áll ezzel a szlovákiai magyarság? Hadd kezdjem azzal a fontos mozzanattal, hogy a mi egyházunk egyházpolitikáját és létét a kettős kisebbségi helyzetből kell megérteni, megítélni. Rendre tekintettel kell lennünk arra, hogy egyrészt a szlovákiai történelmi egyházak körében is kisebbségben vagyunk, másrészt kétnyelvű, de többségében magyar egyház vagyunk. A társadalom így is kezel bennünket. Ha tehát mi megpróbálkozunk bármivel, biztosan mindig előkerül: na, a magyar egyház!... És a hagyományok, az önazonosságőrzés? Én a tradíciókat szilárd gerincként, jó értelemben gondolt csontvázként képzelem el. Ami tartást ad, de csak működőképes szervekkel, élő szövetekkel együtt. Ez utóbbi pedig az a magatartás, az a hozzáállás, ami mind az egyházunkat, mind a szlovákiai magyarságot meghatározóan segíti abban, hogy újból meg újhói képesek legyünk megfogalmazni: kik vagyunk. Önmagunk számára is, a környezetünk számára is. Ez nem felesleges teendő, hiszen folyamatosan szembesülnünk kell a bennünket érintő hazai valósággal. Mindazzal, amiben élünk. Egyúttal arra szintén oda kell figyelnünk, hogy mi itt otthon vagyunk, és megvannak a saját hagyományaink. Tulajdonképpen ez adja a mi identitástudatunkat, ez foglalja hétköznapi keretbe specifikus létformánkat. És az anyanyelvhez való kötődésünket. Ezért is fontos számunkra, hívők részére, az evangélium hirdetése. Mindenki felé. Püspök úr, Fazekas Lászlót kérdezem, de püspökként is szeretném a véleményét hallani: mit tapasztal, mennyire él a remény a szlovákiai magyarság körében? Mindent egybevetve, őszintén szólva, látok az emberekben egyfajta csüggedést. Ugyanakkor annak tudatosítását is, hogy nem vagyunk elfeledve. Hogy minket nem lehet lesöpörni a történelem palettájáról. Ezért is akarjuk magyarul hallgatni például a karácsony örömüzenetét. Mert itt vagyunk, itt élünk. És az ön által észlelt csüg- gedés forrása, oka? Az, amiről az elején szóltunk. Hogy sokan az olyan értékek irányába tartanak, amelyek többnyire nem vezetnek sehová. Nem adnak igazi boldogságot, őszinte örömet. Sőt, gyakran terhet jelentenek az ember számára. Mi a véleménye a mai fiatal nemzedékről? Amikor a fiatalokról van szó, szeretek kissé visszább tekinteni a gyermek szüleire is. Mert százszor elmondhatjuk a mai gyerekekről, hogy rosszak és teljesen más világban élnek; de az én meglátásom szerint mindig a szülőkre kell inkább figyelni. Hogy ők honnan jönnek és hová jutottak, melyek azok az értékek, amelyeket át- adtak/átadnak a gyerekeiknek. Szerintem ugyanis a gyerekekkel való esetleges gondok gyökere a szülőknél keresendő. Mára felnőtt egy olyan nemzedék, vagy akár több generáció is, amely - legalábbis a korábbi időkhöz viszonyítva - egészen más értékek irányába csapódott. Ezért én sokszor nagyon sajnálom is a mai gyerekeket, hiszen ennek keserű levét isszák. Legtöbbünk számára valóban meghatározó időszak a gyermekkor. Ön szintén így van evvel? Okvetlenül. Bár rengeteg dologban szűkölködtünk, de nagyon sok olyan értéket tudtam magammal hozni a későbbi időszakokra, amelyek részemre támpontok voltak, és egész élet- utamon biztos kapaszkodókká váltak. Ezt tartanám fontosnak a ma gyermekeinek életében is. Azt a biztos hátteret, amelyre egy életet lehet építem. És ez nemcsak anyagiak kérdése! Egyet tud velem érteni abban, hogy tetszik vagy nem tetszik, de napjainkra a karácsony is inkább a kötelező ro- konszenv, mintsem a meghitt őszinteség ünnepévé vált? Vagy csak én látom fakónak az ünnep fényét? Szabadjon gyermekkori élményeim egyikével, a Karácsonyi mese című vers emlékével válaszolnom, amelyet a mi templomunkban évről évre másvalaki mondhatott el. A legjobb tanuló, a legjobb szavaló, hogy tisztességgel megbirkózzon vele. Fogadnék, hogy ön szavalta a leggyakrabban! Téved, rám nem került sor. A verses történetké lényege, hogy egy apa nem tud milyen ajándékot adni a kisfiának. A család tanácstalan szegénységében csak föl-alájárkál, mígnem kimegy az utcára, ahol egy fenyőágat és egy darabka gyertyát talál. A versike végkicsengése: ennyi is bőven elég, hogy merre is van az ég!... Akarácsony kapcsán tehát ne az ajándéközönre gondoljunk, hanem a lelkűnkben, a családunk körében az ég közeledjen felénk, vagy földiekként mi is igyekezzünkaz ég felé tekinteni. Van erre receptje? Hívők és nem hívők számára egyaránt? Elkerülendő a színlelt boldogság, a protokollöröm, akár a csalóka képmutatás csapdáit? A recept csak annyi, hogy észre tudjuk-e venni, Jézusban mekkora ajándékot kaptunk az Úrtól. Ha ez a felismerés, az ezzel járó emberiesség eljuthatna szinte mindenhová, akkor erősen hiszem, hogy szívünkben az egyszerű, őszinte szeretet kapná a legtöbb helyet. Ez a vágy ott él bennünk, a kérdés „csupán” az, mennyire vagyunk képesek, sőt, hajlandók elfogadni az Isten kínálta ajándékot. Mert ettől válik személyessé a karácsony.
