Új Szó, 2012. december (65. évfolyam, 277-299. szám)
2012-12-08 / 283. szám, szombat
8 Szombati vendég______________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2012. DECEMBER 8. www.ujszo.com Törőcsik Mari: „Röpködnöm kellene a boldogságtól, mert ebben a korban már nem nagyon szoktak játszani, én meg még mindig kellek..." Mesélni és énekelgetni fog az orgona mellett Operett szakra járt a főiskolán, a televízió zenésszórakoztató műsoraiban többször is énekelt, Micsoda útjaim címmel nagylemeze is megjelent, bizonyítva: a kupiék és a sanzonok világában is otthonosan mozog. Törőcsik Mari hétfőn este Vamus Xaver orgonaestjének vendége lesz Pozsonyban. SZABÓ G. LÁSZLÓ A filmzenékből összeállított program „beszélgetős” részében természetesen nemcsak filmekről esik majd szó, hanem pályatársakról is, köztük Jozef Kronerról, aki 1973-ban, Törőcsik Mari révén lépett be a magyar filmbe. Legelőször ugyanis Maár Gyula Végül című alkotásában játszott, s utána lett Makk Károly vissza-visszatérő színésze, akinél már a Vendéglátásban Törőcsik Mari partnere lehetett. Nekem még Jozef Kroner mesélte: útban hazafelé a dalmát tengerpartról karanténba került a lányával valahol Dél- Magyarországon. Egyszerűen nem folytathatták az útjukat. És akkor, ott, ilyen leheteden helyzetben történt meg a nagy találkozás. Igen, valami járvány volt, és emiatt elakadtak. Maár Gyula akkor készült első nagyjáték- filmjére, a Végűire. Azt mondtam: figyelj, Maár Gyula! Ezt egyeden színész játszhatja el neked. A Kroner. Mari honnan ismerte őt? Kádár? Jan Kádár és Elmar Klos. Üzlet a korzón. Abban láttam, és beleszerettem mint színészbe. Őíjítően jó volt. És akkor elkezdtük keresni Jozef Kronert. Mondták, hogy nincs otthon, üdül a jugoszláv tengerparton. De addig kutattuk, míg megtaláltuk. Kész nyomozói munka. Nagy nyomozás volt, tényleg! Az egész stáb ezen dolgozott Maár Gyulának. Szinte még a rendőrség is, mert csak ők tudták, hol van ilyen tábor. No, de a lényeg! Megérkeztünk, és ott álltunk a kerítés mögött. Most is hallom, ahogy kiabáltak neki, hogy Jozef Kroner, Jozef Kroner! Tolmács volt velünk, hogy beszélni tudjunk vele. Mondom, Maár Gyula, kedves, majd én megszólítom őt, hogy láttam a filmben. De még mielőtt bármit is mondhattam volna, jött Jozef Kroner, és már messziről kiabált, hogy Mari Törőcsik, Mari Törőcsik! Úgyhogy nagyon büszke voltam én is, mert tudta, ki vagyok. Vagy a Körhintában, vagy a Vasvirágban látott, de csehszlovákul. És akkor Maár Gyula felkérte a szerepre. Jozef Kroner mondta, hogy nem tudja, meddig marad, mikor engedik ki, de ha én szeretem Maár Gyulát, tette hozzá, akkor ő bármit eljátszik neki, szívesen. így lett aztán Jozef Kroner az év színésze Magyar- országon, mert abban az évben ő kapta a legjobb férfialakítás díját a magyar filmkritikusoktól. Maár Gyula pedig a következő esztendőben Mann- heimből hozta el a fődíjat ugyanezért a filmért. Zanussi, a neves lengyel filmrendező volt a zsűri elnöke, és emlékszem, ő is el volt ragadtatva Jozef Kronertől. Csak a vicc kedvéért említem meg, hogy Maár Gyula Mannheimben kapott először annyi pénzt a díjjal, hogy adhasson nekem, amikor Cannes-ba mentem, ahol drágább a víz, mint a bor. Nekünk akkor nem nagyon volt pénzünk. Hiába utaztam én a világ legrangosabb fesztiváljára, nem adott az állam, csak egy kevéske napidíjat. Annyira megszoktam, hogy nem költhetek semmire, hogy Maár Gyula már könyör- gött, vegyek valamit. „Visz- szahozod, amit adtam pénzt?”- csodálkozott. Vettem aztán egy nagyon szép szvettert, mert szokatlanul hűvös volt. Mostanában mivel szokta megajándékozni magát? Nem veszek én már semmit. Parfümöt sem használok, mert nem tudom nyomni. Fáj a jobb kezem most is, de állatian! A nadrágjaimat ki kellett cserélnem, mert nem tudok begombolni semmit. Minden csak gumis lehet. Harisnyát sem tudok felhúzni. Az öltöztetőnőkkel mindig nevetünk, amikor a színházban húzzák rám, mint a kisgyerekre. Nézze, ezt csak nevetve tudom elviselni. Másképp nem lehet. Ez maradt a fizikai agyhalálból. Ezen már nem lehet segíteni. De ha belegondolok, milyen nagy a földi nyomorúság, hogy mennyit szenved az emberiség, akkor szenvedjek én is. Kibírom. Mit mondanak az orvosok? Enyhülhet még a fájdalom? Nem fog. Csak rosszabbodik. Nem baj. Arra vigyázok, tudja, erre készítettem fel magam ötvenhét év alatt, hogy ha színpadra lépek, vagy kamera elé, vagy mint színész meg kell jelennem valahol, akkor az idegrendszerem egyik pillanatról a másikra legyen a kellő állapotban. És ezt még el tudom érni. De hogy milyen nehéz a színpadon a legkisebb testi hibával játszani! Molnár Gál Péter, a neves kritikus írta, hogy: „Gyönyörűség látni, ahogy a gesztusrendszerét áttette a bal kezére!” Igen, áttettem, de sokszor annyira fáj a jobb kezem, hogy fognom kell, csak néha engedem el, úgy tudok játszani. De azt úgy csinálni, mintha csak mellesleg lenne, hogy azzal miképpen kell bánni a színpadon, az nagyon érdekes. Hiába, a színpad nagy dolog! Ennyi maradt az agyhalálomból. Megsérült egy ideg a jobb kezemben. A csuklómat nem tudják megmozdítani. Nem tud kiszabadulni a görcs a kezemből. Három ujjam egyáltalán nem működik. Mind a mai napig nem értik az orvosok, képtelenek felfogni, hogy jöttem vissza ép elmével. Két napig állandóan friss jég között volt a fejem. Én ezt elképzelni sem tudom. Én sem, mert halott voltam. Agyhalott. Később csak megtudott valamit? Az éjszakás Erzsikém mondta, hogy: .Állandóan én jegeltem.” De jöttek a többiek is, hogy: „Mindannyian hordtuk a jeget.” Mélyaltatásban voltam, ezt így nevezik. Abban reménykedtek az orvosok, hogy két nap után kinyitom a szemem, és normálisan jövök vissza. De nem nyitottam ki sem két nap után, sem három nap múlva, sem négy nap múlva, és még az ötödik napon sem. És akkor behívták Maár Gyulát meg a lányomat. Azt mondták, csak azért, hogy lássanak. Szerintem nem azért, de erről ne beszéljünk! Én meg, úgy látszik, meg- éreztem, hogy ki kell nyitnom a szemem. Ki is nyitottam. Hajnalkor. Képzelje eí: az én anyám nem tudom, hány éves lehetett, gondolom, már ötven körüljárt, amikor kapott egy agyérgörcsöt. A tünetek olyanok voltak, mintha agytumorja lett volna. De agyérgörcse volt, öt nap teljesen kiesett neki. És ahogy kinyitottam a szemem, hajnal felé, fél éjszaka rögtön rájöttem, hogy valami olyan történhetett velem, mint anyámmal. Csak azt nem tudtam, hogy kerültem be a kórházba, de teljesen nyugodt voltam. „Tes-sék bó-lin-ta-ni, ha meg-ér-ti, mit mon-dunk. Ön a Kút-völ-gyi kór-ház-ban...” - hallom az egyik orvost. Ahogy tudtam, bólintottam. Elmúlt fél perc, megszólalt a másik: „Tessék bó-lin-ta-ni, ha u-gyan-azt mond-juk, műit az e-lőbb! Ön a Kút-völ-gyi kór-ház-ban...” Mindent értettem, csak azt nem, hogy ezek miért beszélnek így? Lehet, hogy meghülyültek? Mindegy, gondoltam, majd csak reggel lesz. Nem hitték el, hogy normális vagyok. És ugye, nem látogathatott meg senki, csak a legszűkebb családom. De az én Anatolij Vaszüjevem, aki akkor már kétszer rendezett, Párizsból azonnal Budapestre repült, és megkérte az igazgatót, hogy a tolmáccsal együtt bejöhessen hozzám. Akkor már tudtam egy kicsit mozogni, de még feküdtem. „Maruszja, nyáron próbálunk, ősszel bemutató!” - mondta Vasziljev. Jó, feleltem. És így is lett. Nyáron próbáltunk, ősszel, a halálom évfordulóján megvolt a bemutató. Kaposváron, Marguerite Duras. Iszonyú mennyiségű szövegem volt, vagy száz oldal. Úgy kezdődött az előadás, hogy huszonhét percig csak én beszéltem. Ez embertelen! Azt persze kikötöttem, hogy ha megérzem, nem tudok úgy tanulni, mint régen, akkor szerződést bontunk. De nem kellett. Ugyanúgy tanulok, mint régen. Némán, csendben, reggel tizenöt percet. Hány szerepét viszi tovább ebben az évadban? Két darabban vagyok csak. A fösvényben a Nemzetiben és az Egy nyári éj mosolyában a Centrál Színházban. Elég ennyi? így is állandóan jövök-me- gyek, mint a takarékszövetkezet. Beszélgetésekre hívnak... látja, még ez a kedves svihák, a Xaver is rá tudott szedni. Ó ott szépen orgonázik, én meg élvezem a zenét, néha eldúdolga- tok, ha megénekelteti a közönséget. És hívnak új szerepre is. Igazából röpködnöm kellene a boldogságtól, mert ebben a korban már nem nagyon szoktak játszani, én meg még mindig le kell, hogy mondjak dolgokat. Ötvenöt éve halt meg Soós Imre, a Körhinta Bíró Mátéja. Bár Cannes-ba nem engedték ki, a francia kritikusok elismerésük jeléül azt írták róla: „A magyar Gérard Philipe.” Mondok valamit: ötvenes évek, munkásparaszt kormány. Csak tudja, a társadalmi rangját az embernek a pénz adja meg. Jöhetett a Páger Antal nagyon szegény helyről, de amikor szmokingban kilépett a villájából, a sofőr pedig ott állt a kocsija mellett, az ugye jelentett vaíamit. De aki parasztszereppel kezdett, az parasztszínész maradt. Ebben volt Soós Imre tragédiája, mert ő hercegnek született. Neki Hamletet és II. Richárdot kellett volna játszania. Jaj, most fényképezni fognak? Igen, Tamás azért jött. Akkor felteszem a szemüvegemet, de a hajam, hogy áll a hajam, megigazítja? Jól, van, úgysem leszek szebb! Itt a szemüvegem, csak úgy huhukkolja meg, a sálammal pedig... tessék, törölje meg! Hol is hagytam abba? Hogy Soós Imrének... ... igen! A Körhinta alatt még nem ivott semmit. Később lett alkoholista. De abba halt bele, hogy tudta, nem arra használják, amire használni kellene. Nem arra a szerepkörre. És ebbe a szenvedésbe pusztult bele. A Körhinta után Marinak a Vasvirággal is kirobbanó sikere volt Cannes-ban. A Vasvirágot Herskó János rendezte. Már vagy huszonöt próbafelvételt csinált, amikor kihívott engem is a filmgyárba. Lehajolt mellém, és azt mondta: „Drága Mari! Próbálj már ne parasztlány lenni!” Mondom: miről beszélsz? Az apám a harmincas években négylovas hintón járt, aztán megunta, vett egy autót, any- nyi lovat tartott csak, hogy lovagolni tudjon. Az anyám az egri angolkisasszonyokhoz járt gimnáziumba. Sőt a nővérem is, meg én is, amíg fel nem oszlott a rend. Herskó nem tudott szóhoz jutni. Mondom, azért, mert faluról jöttem, és parasztlányt játszottam Fábri- nál, azt hiszed, én már nem is tudok mást játszani? Csalog Zsolt Parasztregényét, vagyis Muharos Bálintné éíettörténetét mindenesetre hátborzongató hitelességgel mondta el a rádióban. Ide figyeljen, nem is emlékszem rá, hogy csináltam. Ma reggel is egy kedves képzőművész, aki ott lakik veíünk szemben, szólt, hogy mennyire szerette hallgatni. Még a kórházban is odajöttek hozzám a betegek, hogy én azt hogy mondtam. Meg kellene egyszer hallgatnom. Ez egy látszat, hogy vagyok, mondta pár hónappal ezeíőtt. Mert nagyon össze tudok roskadni. Aztán összeszedem magam. Akkor most... ... a kezem miatt most is úgy szenvedek, mint a ló. De hazamegyek és jobb lesz. Na, Isten áldja! Vagy hazakísér? Akkor menjünk! De a hentesnél még megállunk!
