Új Szó, 2012. november (65. évfolyam, 253-276. szám)
2012-11-06 / 256. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. NOVEMBER 6. Keddi faggató 17 Komzsik Attila: Hogy a közép-európaiság szellemiségét miként lehet belopni a hétköznapokba, arról sok, ám inkább csak képlékeny elmélet van Hovatovább éles versenyben vagyunk Manapság sokan bírálják a szlovákiai felsőoktatás nívóját, s kritikáikat gyakran az egyetemisták gyérebb tudásának színvonalára alapozzák. Nem a riporter tiszte ebben állást foglalni, tény viszont, hogy a hazai universitasokra immár évek óta nemcsak a kitűnő képességű diákok iratkoznak, iratkozhatnak be. MIKLÓSI PÉTER A szóban forgó problémakörön belül vajon mit várunk el a szlovákiai magyar felsőoktatástól Nyitrán vagy Komáromban, illetve a magyar hallgatók helytállásától az ország többi egyetemén? És vajon teljesül- e, s ha igen, hát mikorra ama elvárásunk, hogy a szlovákiai magyarok számaránya a felső- oktatásban - hosszú évtizedek múltán - elérje végre a szlovákiai átlagot? Meg hát az sem mellékes, hogy aki külföldön diákoskodik, az külhoni tanulmányainak végeztével visszatér-e szülőföldjére? Október végén a Szlovákiai Magyarok Kerékasztalának országos konferenciája szinte egy egész délutánt szentelt ennek a több irányú útkeresésnek. A téma vitaindítóinak egyikét a nyitrai Közép-európai Tanulmányok Karának dékánja: Komzsik Attila tartotta. Pár nappal később, már a konferencia véleménycseréjén elhangzottak leülepedtével beszélgetünk. Dékánná választása óta nyilván több külföldi egyetemen is megfordult. Benyomásai alapján milyen a hazai egyetemek színvonala, megállják-e a helyüket a nemzetközi összehasonlítás tekintetében? Az elmúlt időszakban, épp az oktatás minőségéről érdeklődve, valóban több külföldi egyetemen jártunk. Gondolom, az nyilvánvaló, legalábbis az ott látottak alapján, hogy két-három év alatt Szlovákiában nem lehet csodákat tenni, hiszen ha csak a skót vagy az angol példát nézzük, ott az oktatás új minősége biztosításának szándéka ma már húszéves; és tíz éve egészen komolyan tesznek is ennek érdekében, ráadásul szabadabb jogi keretek között, mint a mi jelenlegi lehetőségeink. Igaz, Szlovákiában szintén egyfajta egyetértés van az egyetemek között, hogy előnyös lesz, ha mi is erre az útra lépünk; ugyanakkor látni kell, hogy az utóbbi tíz esztendő alatt hu- szonhatszor módosult a felső- oktatási törvény, s ezek a változások nemcsak egy-egy vessző beékelését, egy-egy pont elhagyását jelentették... Elmek eüenére úgy vélem, hogy alapvetően nem vagyunk lemaradva. A lépéshátrányunk abból ered, hogy mindmáig nem fogalmaztuk meg, így hát kifejtve sincs világosan: lényegében mit is vár el az ország a felsőoktatásunktól! Ténylegesen egy elitképzést remélünk-e tőle, vagy azt akarjuk, hogy az egyetemek, a főiskolák hallgatói, bizonyos tárgyi tudás mellett, elsősorban olyan képesség- és készséghalmazt sajátítsanak el, amellyel majd alkalmazkodni tudnak a 21. század gyorsan változó körülményeihez. Mi lehetne hát a felzárkózás meghatározó iránya? Hogy az egyetemeink részint életképesebbek legyenek, részint komolyabb tekintéllyel bírjanak a közvélemény szemében is? Azt a tévhitet eleve el kellene oszlatni, hogy a szlovákiai felsőoktatás rossz nívójú. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy mind szűkebb, mind tágabb környezetünkben most már egységes európai felsőoktatási térségről beszélünk. A szlovákiai egyetemek is egy teljesen nyílt rendszer keretében működnek, amit a hazai erőviszonyok alakulása, illetve a külföldi intézmények stratégiája egyaránt befolyásol. Nekünk ebben a bonyolultan összetett és több tudományág eszközeit, szempontjait, eredményeit felhasználó, egyesítő szemléletben kell meghatároznunk magunkat. Hogy mit és miképpen akarunk elérni. Ehhez kell megalkotni a szükséges keretet úgy, hogy az ne legyen túlzottan szűk, hanem szabad, de nem szabados. Egy további fontos szempont szorosabbá fűzni a felsőoktatási intézmények és a közoktatási intézetek közötti kapcsolatokat. Ez utóbbi a nemzetiségi oktatásügy tekintetében duplán elengedhetetlen igény. Ön miként tapasztalja: napjainkban milyen az egyetemre érkezők tudásszintje? Mondjuk, a másfél-két évtizeddel ezelőtti időkhöz mérten. Kár volna tagadni, hogy annak idején, amikor én voltam egyetemista, a végzős középiskolásoknak csak 25-30 százaléka ment főiskolára vagy egyetemre. Manapság ez az arány 60-70 százalékra nőtt, tehát a diáklétszám jelentősen emelkedett, a beiratkozó hallgatók felkészültsége, érettségi szintű tudása viszont számottevően felhígult. Persze, a valóban jó képességű diákok ma sem hiányoznak az egyetemekről, csupán a számarányuk szerényebb, mint régebben volt. Ha akkoriban az egyetemisták harmada-fele volt eminens diák, manapság a hallgatók egyötöde az... Bár talán nem is ez, tehát a tetemesen megnövekedett hallgatói létszám okoz gondokat, hanem inkább az, hogy a baccalaureusi fokozattal bíró személyek iránt a társadalom nem mutat valós érdeklődést. Szlovákiában így az az általános gyakorlat, hogy aki bekerül az egyetemre, annak legalább a magiszteri, azaz a mesterképzést illendő elvégeznie. így a „csak” szakképzett munkaerők hiánya révén, (Somogyi Tibor felvétele) a munkaadók panaszai alapján, nincs meg a szükséges egyensúly például az ipar és a közoktatás között. Eszerint talán igaza van a szaktárcának, hogy az érettségizőknek körültekintőbben kellene egyetemet választaniuk, illetve az egyetemeknek óvatosabban bánni a diáklétszámmal? A miniszter úrnak többnyire nem is a javaslataival akad gondunk, hanem inkább azzal, hogy ha egy-egy dologban indítványként kimondja az esetleg nem elvetendő A-t, akkor nem fűz hozzá alternatív megoldásokat kínáló B meg C ajánlatokat. Mondjuk, valóban megszabja például az állami költségvetésből lebontott hallgatói keretszámokat; ugyanakkor arról már nincs információ, hogy párhuzamosan megnyitható-e az önköltségen tanuló diákok képzési rendszere. Mert ha nem, akkor mindenki, aki a maga számára megálmodott tanulmányi szakot akarja majd elvégezni, külföldre fog orientálódni. Hazai létszámstop esetén akár Csehországba, ahol a szlovákiai diákok még ma is ingyen tanulhatnak. Es hogy ezzel mennyit veszítenének versenyképességükből a szlovákiai egyetemek, gondolom, aligha kell részleteznem. Dékán úr, egy jól működő egyetemi karnak egyben szellemi központnak is kell/kel- lene lennie. Milyennek látja hát az ön által irányított fakultás és a szlovákiai magyar tudományosság, a civil szféra kapcsolatát? Egy tízes fokozatú skálán, szerintem, valahol a középen vagy enyhén afölött vagyunk. Amiben jelentős előrelépés történt, az a belső oktatói gárda, illetve a külső szakfelelősök összetétele. A humán tudományok területén igazán nem lehet panaszunk, az irodalom és a nyelvtudomány tekintetében pedig különösen nem. A természettudományok körében is vannak már kapcsolataink és nemzetközi projektjeink, noha az áttörésre még várunk. Természetesen, a kultúra és a közélet szereplőivel, a vállalkozói szférával és a civil szerveződésekkel szintén szorgalmazzuk az elmélyültebb kötelékek kiépítését. Ami pedig a karon végzett tudományos és oktatói munka számára kiemelten fontos, hogy megnyugtató a tanáraink kvalifikációs struktúrája. Mindemellett arra is törekszünk, hogy a kollégák neves, nemegyszer külföldi egyetemeken szerezzék meg a további habilitációs fokozatokat. A jövőben pedig arra fogjuk összpontosítani igyekezetünket, hogy a mainál is nagyobb súllyal sikerüljön bekerülnünk a nemzetközi tudományos életbe, aminek már megvannak az első jelei. A minőségbiztosítási rendszer további kiépítésével függ össze, hogy a kellő feltételek megteremtésével megnyílhassunk a távolabbi országok diákjai számára is, a jövőben ne csak magyarul vagy szlovákul tudó diákokra számíthassunk. Egyelőre ugyanis szinte kizárólag magyar és szlovák hallgatóinkat próbáljuk arra sarkallni, hogy együtt igyekezzünk tartalmat adni az egyetemen töltött éveknek. Leendő elsős hallgatóinkkal pedig három alapvető kurzust tervezünk megvalósítani. Elsősorban megtanítani őket arra, hogyan kell tanulni; ilyen képzést a patinás hitű egyetemek is rendeznek. Másodsorban Kö- zép-Európa, a közép-európai identitás értelmezését szeretnénk alaposabban körüljárni, harmadsorban pedig szociológiai aspektusokból boncolgatni helyünket a világban. A Közép-európai Tanulmányok Karának principálisát, legfőbb elöljáróját illendő arról is faggatni, vajon miként látja Közép-Európa jövőjét? Matematikusként úgy dukál felelnem, hogy ez több ismeretiem! egyenlet. Egyesek szerint Európa lesz a világ múzeuma. Ez a jövendölés értelemszerűen vonatkozik Közép-Eu- rópára is, kézenfekvő bizonyságképpen elég a demográfiai adatokra pillantani. Egy másik gondolatmenet mentén már a jelen, de főként a jövő távlatainak fényében a nemzeti vonal hangsúlyos szerepén, a rátarti nemzetállamok büszkeségén érdemes eltűnődni. Ugyanis a jövendő egyik meghatározó kulcskérdése, hogy a 21. században mindenáron nemzetállamokat kívánunk-e építeni, vagy erős, jól működő és demokratikus Európát? Persze, ezzel nem azt mondom, hogy adjuk föl a nemzetiségünket! Épp ellenkezőleg: megőrizve azt munkálkodjunk egy, a többi földrésszel versenyképes Európán. Ehhez az is szükséges - és ebben okvetlenül egyetértek Pálinkás Józseffel, a Magyar Tudományos Akadémia elnökével -, hogy próbáljuk meg hazahívni a külföldön dolgozó fiatal és tehetséges kutatókat. A jövőben ez lehet az egész közép-európai történet „varázsszere”, hiszen gazdaságilag nyilván nem fogunk tudni többet, mondhatnám csodákat produkálni Amerikával vagy Kínával szemben. Számunkra a tudás, a kulturális háttér lehet az igazi adu ász, a régió versenyképességének mentsvára. Ha ezzel nem kezdünk semmit - bármennyire fájó is kimondani -, előbb-utóbb jelentéktelenné válunk, eltörpülünk. A közép-európaiság tudatát nem száz évvel ezelőtt kellett volna már forszírozni? Vagy legalább 1945 után - a ki- meg áttelepítések helyett? Szándékosan többet beszélni a tudatos tiszteletről, kölcsönös respektusról, a megértés hajlandóságáról, regionális kollektív tudatról, persze nem párt, hanem egyéni/polgári alapon! Sohasem késő. Tulajdonképpen mindig két választás van. Az egyik: föltartjuk a kezünket, és majd csak lesz valahogy, közben nézzük, mi történik itt velünk. A másik lehetőség: teszünk is valamit azért, hogy ne kényszerpályára szoruljon ez az egész régió. Ehhez pedig közép-európai együttműködés szükségeltetik. Hanák Péter, a jeles történész viszont már húsz éve megjövendölte, hogy a közép-európai térség, dacára a rendszerváltásnak, problematikus marad.... Szerintem a prioritásainkat kell helyesen megválasztani. Például abban a kérdésben határozni, hogy a nemzetiség a legmagasabb prioritás, vagy a regionális hovatartozás és ezen belül a gerincességgel párosuló nemzetiségtudat? Vagy a tudás a legmagasabb prioritás? Vagy a gazdasági érdekek és az ehhez kapcsolódó infrastruktúra kiépítése jelenti-e azt? Ezeket a dolgokat kell kinek-kinek helyretennie magában, mert napjainkban a közép-európaiság holmiféle ábrándos mitteleurópaizmus- ként tényleg utópia... A modem Közép-Európá- ban elég az ősi indulatok lefaragása? Ebben a régióban mindenki és minden nemzet tud legalább egy olyan pontot találni a múltjában, amikor ő volt a sértett. Ha mindig csak ezt fogjuk keresni, sosem találunk utat a megoldásokhoz. Mi hát az oktatásügy felelőssége ebben? Objektív tudást nyújtani, és nem elferdíteni azt. Éz a tudományosság legrangosabb képviselőinek felelőssége. Szükségesek a közös történelemkönyvek, hogy a tanárok el tudják gondolkodtatni a diákjaikat. Éz lehet az alapja annak, hogy higgadtan tudjuk elfogadni egymás álláspontját. Közép-Európa az a régió, ahol a 21. században kell elsajátítanunk a probléma-megoldási készségeink fejlesztését. Ellenkező esetben csak őrlődni fogunk. Nyitrán több éve működik tehát a Közép-európai Tanulmányok Kara. De vajon van-e, létezhet-e közép-európai identitás? Noha válaszolni erre még dékánként, tehát hivatalból sem vagyok illetékes, én mindenesetre bízom benne. Ha nem tudunk ilyen identitást kialakítani, mert azt ténylegesen felülírja a nemzeti, akkor nem látom túl rózsásnak a régió jövőjét. Itt ugyanis mindenki túl kicsi ahhoz, hogy külön-külön tudjon elérni valamit.
