Új Szó, 2012. november (65. évfolyam, 253-276. szám)
2012-11-06 / 256. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. NOVEMBER 6. Vélemény És háttér 7 Amerika nem csupán két elnökjelölt, hanem két világnézet közül választ Obama békeidőben példátlan mértékben növelte az államadósságot Vissza a józan észhez - Romney-val Miért Obama - és nem Romney RAVASZ ÁBEL Amerika választ, a tét nagy. A tömegpártokkal kapcsolatban gyakran hangoztatott vélekedés, hogy teljesen mindegy, melyik nyer, mert nincs igazán nagy különbség köztük. Ez a tétel azonban most semmiképpen nem érvényes. Amerika nem csupán két elnökjelölt, két párt, két politikai program közül választ, hanem két világnézet közül is. A választóvonal Obama elnök és Romney exkormányzó között annak ellenére is éles, hogy a kampány második felében a republikánusok mindent megtettek azért, hogy a lehető legjobban eltüntessék azt. Válság sújtotta terület Obama nehéz ciklust zár. George W. Busht váltva 2009-ben mély válságban lévő gazdaságot és egy kulturálisan elszigetelődő, háborúkban álló országot vett át, amelynek neve szitokszó volt világszerte. Ma a helyzet ezen frontok mindegyikén jobb. Az ország hosszú vajúdás után kilábalóban van a válságból - növekszik a munkahelyek száma és az export -, az USA a lehetőségekhez mérten emelt fővel távozott Irakból, és az ország nevének kiejtése jelenleg csak radikális körökben egyenlő a káromkodással. Az elnök egészségügyi reformja lehetőséget nyújt a biztosítás nélküli tömegek felszámolására. Mindezt úgy, hogy megbízatása félidejétől a republikánusok által uralt kongresszus ott tett keresztbe a tevőlegesen konszenzust kereső elnöknek, ahol csak lehetett. Ez a választás az egyik oldalon Obamáról, a másikon a republikánus pártról szól. Az, hogy a sok tekintetben középszerűnek tetsző Romney lett az elnökjelölt, annak köszönhető, hogy pártja ilyen állapotban van: az előválasztáson egy csapatnyi csődtömeggel találta magát szemben. Releváns ellenfelei saját magukat vágták el (elszólásokkal, botrányokkal), a valós alternatívát jelentő pártbeli ellenfelei pedig csak marginális támoga- tottságottudtakszerezni. Kettős beszéd jobbra, középre Romneynak nehéz, kettős játékot kellett játszania. Először meg kellett győznie a „teapárti” fordulat után radikalizálódó Republikánus Pártot saját fundamentalizmusáról. A korábban liberálisnak számító politikus kampánya során erősen keresztény, nacionalista, abortuszellenes, a klímaváltozást elbagatellizáló iránnyal jelentkezett, ezzel hatva saját pártja terebélyes jobbszámyára. A sikerhez azonban a jelöltség megszerzése után centrista fordulatra volt szükség, és a radikális álláspontokat immár újra mérsékeltek váltották. Ez volt a forrása Romney legendássá váló „rugalmasságának”, azaz hogy politikai nézetei sokszor gyorsabban változtak, mint ahogy azt az újság- írókle tudták írni. A választás Európából nézve még egyszerűbbnek tűnik. Obama kivezette Amerikát a nemzetközi izolációból, befejezett egy háborút (és ügyesen került el újabbakat), nem engedett azoknak a harsány hangoknak, amelyek egy téves gazdasági felfogáson alapulva ma épp Európát próbálják csődbe vinni azáltal, hogy a válságra takarékossággal, a csapok elzárásával válaszolnának. (Kérdezzük meg a spanyolokat, mit ér ez a terv.) Romney megválasztása visszafordítaná ezeket a tendenciákat. A republikánus jelölt azon fundamentalisták támogatására is épít, akik Obamát egy szocialista idegennek látják, és akik a társadalmi szolidaritás helyett az egyéni teljesítmény mítoszát helyeznék az előtérbe. Romney egy olyan gazdasági felfogást képvisel, amely szerint az államnak akár a szociális háló leépítése árán is elsősorban a gazdagokat kell kiszolgálnia, hiszen elvileg ők teremtik azután a munkahelyeket a többiek számára. (Nyilván állami segítség nélkül...) Ez a világnézet az európai kultúrával olyannyira ellentétes, hogy azt kell gondolnom, Romney európai támogatói egész egyszerűen nem látják a dolgok súlyát, amikor gazdaságpolitikai lózungjai miatt mellette teszik le a garast. Obama hibái ellenére is a jó oldalon állt az elnöksége során felmerülő legfontosabb kérdésekben: újraválasztása pedig lehetőséget adna, hogy folytassa az elkezdett munkát. Eddigi választói nem azt róják fel neki, amit tett, hanem inkább azt, hogy tehetett volna még többet. Nem irányváltást akarnak, csak sebességváltást. Az én jelöltem 2008 után ismét Obama. GÁL ZSOLT Barack Obama felelőtlen fiskális politikájának folytatása katasztrófába sodorhatja Amerikát, MittRomneymegválasztása viszont esélyt jelentene az adófizetők pénzével való fele- lős(ebb) gazdálkodáshoz. Az amerikai elnökválasztás általában belpolitikai, azon belül is főleg a gazdaságot érintő kérdéseken dől el. Különösen így van ez most, amikor az USA épp kilábalóban van az elmúlt évtizedek legnagyobb pénzügyi válságából. A gazdaság teljesítménye 2009 nyarától újra növekszik, és ez tavaly már egyre inkább megmutatkozott a foglalkoztatottság növekedésében is (bár az még mindig nem érte el a válság előtti csúcsot). Ezt látva helyesnek tűnhet Obama politikája, azt gondolhatnánk, Amerikának jó lesz, ha a jelenlegi elnök kap még egy esélyt. A növekedés tény, mértékadó elemzők nem is vitatják, hogy az Egyesült Államok jobban (sokkal jobban) áll az EU átlagánál a válságból való kilábalást tekintve. Sokan kiegyeznének a 8 százalék körüli munka- nélküliséggel, sőt számos országnak bármilyen növekedés jól jönne. A kérdés az, mekkora árat fizetnek az amerikaiak az egyelőre ingatag és gyenge fellendülésért. Obamás a helyzet Valójában a lassú kilábalásnak rettenetes ára van, mégpedig az államadósság békeidőben példátlan és fenntarthatatlan növekedése, ami katasztrófába sodorhatja Amerikát (s ezzel közvetve az egész világot is). Obama elnöksége alatt az államháztartási hiány mind a négy (fiskális) évben jócskán meghaladta, ill. meghaladja az 1000 milliárd dolláros szintet, aminek következtében vészesen dagad a szövetségi államadósság. Már elérte a 13 ezer milliárd dollárt, de ha hozzászámoljuk az államok és helyi önkormányzatok adósságát is, akkor a teljes közszféra adóssága 16 ezer milliárd felett jár. Ez a horribilis, békeidőben példátlan összeg (ha „csak” a szövetségi kormányzat adósságát nézzük is) nagyobb, műit az USA éves nemzeti összterméke (GDP). Míg az Európai Unió tagországai (köztük Szlovákia) azért küzdenek, hogy a bűvös, a GDP 3 százalékának megfelelő szint alá vigyék az államháztartási hiányt, addig az amerikai deficit 2009 és 2011 között mindig a GDP 10%-a felett volt! Az egyebek mellett a túlzott eladósodás miatt bekövetkező pénzügyi válságból az Obama- kormányzat úgy rántotta ki az amerikai gazdaságot, hogy az államadósság észbontó növelésébe kezdett. Ehhez járult még a központi bank (Fed) politikája, amely olcsó hitelekkel és a pénznyomdát beindítva friss zöldhasú bankókkal árasztotta el Amerikát. Mivel a közgazdaságban van egy alaptörvény, ti. hogy a fák nem nőnek az égig, ezért az eladósodás és pénzkínálat növelése sem folytatható a végtelenségig. Legalábbis az államcsőd és a vágtató infláció (sőt hiperinfláció) kockázata nélkül. Az elmúlt négy év bebizonyította, hogy Obama és csapata képtelen a költségvetési kiadások visszafogására, és így az eladósodás megállítására. Ha az elnök hivatalban marad, a legjobb esetben is (ha mernek jelentős adóemelést végrehajtani) egy magasabb inflációval párosuló stagnálás vár a világ vezető gazdaságára, amely a felhalmozott és tovább dagadó adósságok terheit fogja nyögni. Mit tehet Romney? Az állami túlköltekezés érdemi visszafogására a Romney- Ryan páros megválasztása esetén van esély. Ók képesek a spórolásra, a fiskális alkoholizmus fájdalmas, komoly elvonási tünetekkel járó kezelésére. Visszatérés lenne ez a józan ész politikájához, amikor az állam csak addig nyújtózkodhat, ameddig a takarója ér. A republikánus páros már bizonyított e téren, mindketten (Romney mas- sachusettsi kormányzóként, Ryan a képviselőház költségvetési bizottságának elnökeként) következetesen fiskális konzervatívnak bizonyultak. A spórolás és megszorítás persze korántsem népszerű politika, nem biztos, hogy az adócsökkentések a remélt módon pörgetik fel a gazdasági növekedést. Vagyis a republikánusok esetében sem garantált a sikeres harc az adósság ellen, de náluk legalább megvan az esély az érdemi cselekvésre. Ezért Amerika (és tekintettel vezető szerepére a világ is) jobban járna, ha Mitt Romney nyerné az elnökválasztást. Gyenge mentség, hogy a biztos híján van a kellő jogköröknek, ezt már nyáron látni lehetett Kisebbségi kormánybiztos mellékvágányon TOKÁR GÉZA Mikor a Híd kiegyezett a Smerrel és elfogadta a felkérést, hogy állítson kisebbségekért felelős kormánybiztost, két vélemény fogalmazódott meg. Az egyik szerint egy zseniális húzást látunk, mivel a Híd látványosan kibabrált a haragosaival, egyben megmutatja, hogy párbeszéd útján ellenzékben is képes érvényesíteni a kisebbségi érdekeket. Másik oldalról szemlélve a kérdést úgy tűnhetett, Robert Fico szalámitaktikája érvényesült a gyakorlatban, Bugár Béla pártja pedig hosszú távon vállalhatatlan kompromisszumokra fog kényszerülni. Alig fél évvel később úgy tűnik, a történet egyre inkább rémálomba fordul a Híd számára. A kormánybiztos tevékenysége a többségi társadalom számára észreveheteden maradt, szlovákiai magyar körökben pedig két téma kapcsán merült fel hangsúlyosan a hivatal szerepe: a magyar nyelvű vasúti feliratok és a Idsebbségi kulturális támogatások ügyében. Az első ügyben csigalassúsággal, egyelőre kötelező vállalások nélkül haladnak a tárgyalások, utóbbi kapcsán pedig egészen elké- pesztőek a fejlemények. A hivataljelzései szerint rossz esetben több száz, az idei évre szóló kisebbségi projekt támogatása eshet kútba. Erre a késlekedésre nagyon gyenge mentség, hogy a kormánybiztos hivatala híján van a kellő jogköröknek, már nyáron lehetett látni a folyamat buktatóit. Mindez a Híd hibája? Közvetlenül talán nem, bár a támogatások összegének önkényes megváltoztatásáról szóló kimutatások még a jó szándékot is megkérdőjelezik. A párt tudta, mit vállal, amikor egyezséget kötött a Smerrel. Ha hihetünk a sajtó- értesüléseknek, csak szóbeli garanciák léteznek a kormánypárt részéről arra, hogy foglalkoznak a kisebbségi ügyekkel és fenntartják a korábbi állapotokat. Óvatosságra adhatott okot, hogy a megállapodás eleve úgy született meg, hogy a kisebbségi ügyekben ígért status quót a Smer a hivatal kialakításánál felrúgta: megfosztotta a testületet valós hatásköreitől. Eleve a status quóhoz (a fennálló állapot megőrzése, a megszerzett kisebbségi jogok sértheteüen- sége) mint fogalomhoz való ragaszkodás káros, ezt az MKP is megtanulhatta 2006 és 2010 között. Maga a kifejezés azt az érzést kelti, hogy a meglevő kisebbségi jogok bebetonozása prioritást élvez az optimális állapothoz való közelítéssel szemben, s nagyon nehéz értelmezni, melyik intézkedés számít a felrúgásának. Mi áll amögött, hogy ennyire látványosan nem sikerül előrelépni a fontos ügyekben? Talán az, hogy Robert Fico számára a kezdeti hónapok után másodrendű lett a szlovákiai magyar téma. Orbán Viktorral közösen, kölcsönös gesztusok útján sikerült a nagyvüág felé azt kommunikálni, hogy nincs olyan hangsúlyos, megoldásra váró nemzetiségi vetületű kérdés, ami rontaná a két ország kapcsolatát. Emellett az is kiderült, hogy a szlovákiai politikát a romaügyek mozgatják majd a következő években. Meg is van az újabb kiszemelt ellenzéki áldozat, a kérdés megoldásába bevont Egyszerű Emberek mozgalom. A szlovákiai magyarság helyzete így a későbbiekben Fico helyett másnak okozhat fejfájást, nem a megoldások, hanem a megoldadan problémák miatt: vállalásai miatt a Hídnak, áttételes módon pedig a szlovákiai magyar közösségnek. A szerző politikai elemző, a Szlovákiai Magyarok Kerek- asztalának szóvivője FIGYELŐ Dollármilliárdok csatája Történelmének legdrágább választása zajlik Amerikában. Becslések szerint az idei három választás - az elnökségért, a képviselőházért, illetve a szenátusi mandátumok egyharmadáért - ára elérheti a 6 milliárd dollárt, amivel minden rekord megdől. Ez nem meglepő, mert az amerikai választások árcédulájára évtizedek óta folyamatosan egyre nagyobb számok kerülnek. A 2000-ben vívott Gore-Bush párharc idején a költségek meghaladták a 3, a 2004-es Kerry-Bush csata megvívásakor a 4, a 2008-as Obama-McCain összecsapáskor pedig az 5 milliárd dollárt. A 6 milliárd dollár csillagászati összegnek tűnik, túlszárnyalja Malawi éves GDP-jét, ám az USA méreteihez képest mégsem sok. Az amerikaiak tavaly csak burgonyachipsre 7 milliárdot költöttek. Az idei választás fejenként 18 dollárjukba fog kerülni. A kampánystábok hivatalos, október 17-én nyilvánosságra hozott adatai szerint Öbama 1,06 milliárd, Romney pedig 954 millió dollárt gyűjtött össze, de az adakozás távolról sem ért véget. Obama támogatottsága elsősorban a kispénzű adományozók körében erős: az összegyűjtött támogatások 55%-a 200 dollárnál kisebb befizetésekből tevődik össze. Romney esetében ezek aránya 22%. A jelentősebb donorokat tekintve a republikánus kihívó elsősorban a Wall Street-i támogatók körében népszerű, főleg azért, mert a pénzügyi szabályozások visszavonását ígérte. Obama a Szilíciumvölgy nagyágyúitól kapott hivatalosan 14 milliót, és nem kímélték a csekkfüzetüket a művészvüág képviselőisem. (MTI)
