Új Szó, 2012. november (65. évfolyam, 253-276. szám)

2012-11-24 / 271. szám, szombat

8 Szombati vendég______________________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2012. NOVEMBER 24. www.ujszo.com Tóth Orsi: „Kell, hogy legyen egy határ. Ha nem találnék a szerepben valami olyat, ami nekem fontos, biztos, hogy nem vállalnám el..." Minden szerepében bántják és megalázzák Mundruczó Kornél Pro­ton Színházával most épp a Coetzee-regény alapján született Szégyennel utaz­gat a világban. Nobel-dí- jas dél-afrikai író hőse: Lucy, a feketék által meg­erőszakolt fehér lány. Legelőször Bécsben ját­szotta a szerepet, legkö­zelebb Rómában. SZABÓ G. LÁSZLÓ Másik író, másik regény, má­sik rendező: a Svájcban élt, franciául írt Ágota Kristóf A nagy füzet című írásának kopro- dukciós változatában, Szász Já­nos irányítása alatt egy süket és vak asszony „kutyabarát” lánya, Nyúlszáj, akit csak az állatok szeretnek. Tóth Orsi most újabb felkéré­sekre vár. De amíg nem hívják, civil életet él. Gyerekekre vi­gyáz. Volt idő, nem is olyan rég, amikor felszolgálóként keresett mellékest. Egy pesti vendéglő­ben dolgozott, ahol főzött is, takarított is, ha kellett. Semmi­lyen munkától nem fél. Kicsi nő, de erős lány. A legjobban termé­szetesen játszani szeret. Diplo­más színésznő, komoly szakmai elismerésekkel. Hogyan éli meg a megkín- zásoknak, a megalázásoknak azt a fokát, amellyel a Szé­gyenben kell szembenéznie? Miféle lelki védőbástya szük­séges ahhoz, hogy ott legbelül ne sérüljön? Vagy elég a prof­izmus? Az elején nagyon nehéz volt. Óriási kérdőjelek voltak ben­nem. Féltem is egy kicsit. Napi tíz órában azt néztem, hogyan próbálja ugyanezt a szerepet Láng Annamária, mert ketten, felváltva játsszuk Lucyt. Hol ő, hol én. És ahogy néztem őt, éreztem a veszélyét, hogy a gesztusai rám ragadnak. Messzebbről indulnék. Elol­vasta ezt a kegyetlen történe­tet. Mit érzett? Hogy a szerep kapcsán sok mindent ki tudok mondani, ami bennem van, ami foglalkozta­tott az elmúlt években. Ezek bel­ső titkok, amelyeket lezártam már magamban, s azóta, hogy elkezdtem ezt a pályát, nem is töprengtem rajtuk. A próbák alatt azonban minden eszembe jutott, de ami még ennél is fon­tosabb: nekem a Szégyen vízvá­lasztó előadás. Színházban egy­szer kaptam ilyen jellegű súlyt. A Nemzetiben. Pentheszileia, az amazonok királynője. Heinrich von Kleist írta, Zsótér Sándor rendezte. A Szégyenben ő az apám. Valahol mindig összeér­nek a szálak. Kornéltól színház­ban most kaptam először ilyen nagy feladatot. Filmben jobban terhelt, színházban nem volt benne biztos, hogy ekkora ívet át tudok fogni. A film más. Leál- lunk, újravesszük, részleteiben csináljuk meg. Egy harminc­napos forgatáson másképpen kell koncentráltnak lenni, mint a színpadon. Ez most tényleg nagy kihívás. A Szégyen sok mindent tisztázott bennem. Szakmailag is. Már nem kell fel­tennem magamnak a kérdést, hogy van-e nekem keresniva­lóm a színpadon, hogy képes vagyok-e elvinni ekkora felelős­séget? Ez a szerep most vissza­igazolt valamilyen szinten. Filmben sem volt még annyi szövege, mint most, a Szégyen­ben. Es borzasztó erősen hat a nézőre, amit sugall. Ezért újra csak azt kérdezem: mennyire forgatja fel lelküeg egy ilyen durva, barbár történet? Végül is négyen megerőszakolják. Ezt nyilván megszenvedi az ember. Első körben. Aztán tech­nikai kérdés, amelynél észnél kell lenni. Amikor már tudom, mit hogyan kell tennem, hogy olyan legyen, mintha tényleg, akkor valamilyen szinten már el kell engednem a technikai részt, s akkor megtörténik a dolog. De kikapcsolni nem lehet. Eléggé balesetveszélyes a jelenet. Ren­geteg múlik azon, hogy ki az a négy ember, aki ott van. Ez biza­lom kérdése is. Tudtam, hogyan fogják csinálni, hogy ne legyen baj, és érzem is végig minden alkalommal, hogy vigyáznak rám. Nekik egyébként még ne­hezebb, mint nekem. Ott egy törékeny kis nő... ... és még bántaniuk is kell. Úgy, hogy a néző sajnáljon. Vagyis rendesen. Az én dol­gom az, hogy hagyjam magam. Hogy minden általuk, tőlük tör­ténjen meg. Bizonyára a legelső előadás volt a legnehezebb. Akkor voltam a legfeszültebb. Délután egykor indultam el Pestről Bécsbe, a színházi feszti­válra, és este, már a helyszínen derült ki, hogy be kell ugranom Annamari helyett. Stresszes vol­tam. A kép tiszta volt, mindent értettem, de hogy én ezt meg- csinálom-e úgy, ahogy a fejem­ben van, ki tudom-e mondani, képes leszek-e pontosan meg­fogalmazni mindent úgy, hogy az a néző számára végig érthe­tő legyen, ebben nem lehettem biztos. A végére nagyon sok va­riálás is történt az előadásban, amit fejben én „lematekoztam”, s az nem kis agymunka volt. De hogy mit vált ki bennem, és hogy fogom megjeleníteni, azt tényleg nem tudtam. Minden pillanata igaz és hiteles a darabban, minden gesztusával az elevenébe ha­tol a nézőnek. De még a part­nereinek is, akiket szemmel láthatóan magával ránt. Mo- nori Lili például valósággal megszenvedi, amit a színen lát, ahogy ott áll a történések után „véres” combokkal. Lili zseniális színésznő. Mundruczó Kornél filmjé­ben, a Deltában a lánya volt. Mellesleg ott is kapott ren­desen. Pofonokat Polgár Ta­mástól. Szorokin darabjában, A jég­ben viszont, amelyet a Krétakör mutatott be, majd a társulat feloszlása után a Nemzeti reper­toárjára került az előadás, nem kell szenvedni miattam. Én azért arra sem monda­nám, hogy ez már a menny­ország. Kornél ismeri a képességei­met, és ez alkati kérdés is. Még­sem lehetek én a másik oldalon. Ez fizikailag elképzelheteden lenne. Az iráni és az osztrák film­ben is ugyanezt a képet mu­tatja: drámából jeles. Minél inkább tiporják, bántják, aláz­zák, annál több sebből vérzik. Ehhez kellenek a többiek is. Nagyon kevés olyan hely van, ahol ezt meg lehet csinálni. Azokkal az emberekkel, akiket én játszom, működik a dolog. Ott nincs illusztrálás. A Nehéz istennek lenniben, amelyet szintén Kornél rendezett, akár a többi lány, én is kamionos kur­va vagyok, akiről a darab során kiderül, hogy terhes. De én va­gyok az egyetlen, aki ép bőrrel megússza ezt a történetet. Monori Lili mondta a Szé­gyen után, hogy nem kellene már engednie, hogy minden szerepében a megkínzott nő legyen. Mert a Deltában is az volt. Ott a mostohaapja erő­szakolta meg. Ebből a szerep­körből kellene kitörnie. Nem lehet örökké áldozat. Főleg, hogy az életben sem az. Va­gány, karakán lány, jellemez­te Lili, tud magáért küzdeni. Válogatni viszont nincs mi­ből. Nincs annyi színészi lehe­tőség, hogy azt mondjam, ezt igen, azt nem. Annyi felkérést nem kapok. A prágai Michal Dočekal rendezésében, a Pesti Szín­ház nagy sikerű Mikvéjében egyetlen szó nélkül játssza vé­gig a darabot. Egy sérült lelkű bakfis, aki némaságba burko­lózik, miközben tisztán látja, mi zajlik körülötte. Sokat dolgozom külföldi ren­dezőkkel. Nekem ez nem okoz gondot. Ráadásul én is kívülál­ló voltam a történetben, mint Michal. Vendégként játszom a csapatban. Magyar rendezőkkel színházban ritkán dolgozom, te­hát elég nyitott vagyok az ilyen munkákhož. Szöveges és szöveg nélküli szerep között pedig nem látok különbséget. Aki a létezést. a szöveggel akarja kiváltani, vagy csak akkor érzi jól magát, ha beszélhet, s azáltal próbál elmondani valamit... én nem szeretnék így megfogalmazni egy szerepet. Nem hiszem, hogy könnyít, vagy nehezít a felada­ton, ha nincs szöveg. Ettől füg­getlenül kell felépíteni a szere­pet, bekapcsolt aggyal. A szöveg nem helyettesíti azt a folyama­tot, nem biztos, hogy azt jelenti, amit elmondok, amit általános­ságban jelent egy mondat. Hogy én azt miképpen töltöm meg a saját gondolataimmal, az rólam szól. Mint az, ha nem mondok semmit. Voltak az életében nagy ne­vek, akik az alakításaikkal a színészi pálya felé terelték? Nagyon keveset jártam szín­házba. Moziba sem gyakran. Nem igazán ismertem ezt a részét a dolognak. Tizennégy évesen nem ez izgatott. Nem is voltak olyan nagy, meghatározó filmélményeim. Sokat gondol­koztam, arra emlékszem. Fo­lyamatosan kattogott az agyam. Aztán ez lett a vége. A színészet. Tehát zárkózott, befelé for­duló bakfis volt? Nem tudom. Nekem az volt a normális, ahogy voltam. Nem éreztem magam zártnak. Nem voltam nagy dumás, de magam­ba forduló sem. Azoknak, akik fontosak az életemben, köny- nyen megnyíltam. Lili, Monori Lili felé is na­gyot nyitott. Nyüván rokon- lelkek. Nem keresek magyaráza­tokat. Biztos volt egy pont, ahol találkoztunk. A Deltában dolgoztunk együtt először. Az mindenkinek nehéz volt. Lili­nek is, nekem is. De lehet ez kémia is köztünk. Megnéztem őt nemrég Bereményi Géza filmjében, A turnéban. Nem hittem el, hogy vele játszom. Börcsök Enikő anyukája a film­ben, indul a lánya otthonról, kikíséri őt a kocsihoz... nem csinál semmi különöset, mégis annyira jó! Ágota Kristóf regényét, A nagy füzetet milyen érzéssel tette le? Kemény volt. A film is az lesz, Szász János rendezése? Jaj! Annyira? Börcsök Enikő volt az anyám, Molnár Piroskával volt egy pici jelenetem, a legtöbbet az ikrekkel játszottam. Jó volt velük. Abból építkeztem, ami a helyszínen adott volt. A törté­nés, az erős szituációk. Nyitot­tan kellett reagálnom minden­re. Természetes kapcsolatban kellett lennem a gyerekekkel. Tizenhárom évesek voltak. Mindent tudtak. Nyáron az avignoni szín­házi fesztiválon vendégsze­repeitek a Szégyennel. Ho­gyan fogadta a nemzetközi közönség? Szerették. Hat előadást ját­szottunk egymás után, bírni kellett energiával. Nem fárad­hattunk el. Egy ilyen előadást amúgy sem lehet megúszni. Rengeteget utazik a világ­ban. Ha nem valamilyen kül­földi produkcióban forgat, akkor Kornél színházi rende­zéseivel utazik. , Nagyon szívesen játszanék itthon. Kifejezetten utálom a sok röpködést. Itthon sajnos nincs annyi lehetőség. Ha csi­nálni akarom, mennem kell. Oda, ahova hívnak, vagy ahova visznek. Ebben is nyitottnak kell lennem. Amúgy meg rapid a dolog. Megérkezünk, szál­loda, próba, előadás, pakolás, irány haza. Ausztráliában tíz napot töltöttünk, ott láttam is valamit, sőt még fürödtem is az óceánban. Nagy ajándék volt, szeretem a vizet. És most? Mi következik? Két kisfiúra vigyázok. Pén­zért. A számlákat ki kell fizet­nem. Meglepné, ha a sok drámai szerep után jönne végre egy romantikus szerelmi törté­net? Nem tartom magam alkal­masnak bármire. Nem azért, mert nem akarom, hanem mert nem vagyok az a típus, aki mindféle szerepre megfelel. Meg is lepne, ha például egy kosztümös filmbe hívnának. De aki még sosem kóstolta a cso­kit, nem tudja, mit hagy ki. Ez vagyok én. Egyébként vonz is, meg félnék is tőle. Dobják akkor inkább farka­sok közé? Azt azért ne! Azt kihagynám. Kell, hogy legyen egy határ. Kü­lönben sem vagyok mazochis­ta. Ha nem találnék a szerep­ben valami olyat, ami nekem fontos, nem vállalnám el. De üyen még nem volt.

Next

/
Thumbnails
Contents