Új Szó, 2012. november (65. évfolyam, 253-276. szám)
2012-11-03 / 254. szám, szombat
2012. november 3., szombat SZALON 6. évfolyam, 42. szám Autonómia nélkül iszonyúan nehéz lesz megmaradnunk. Ha egyáltalán lehetséges. AD: KI A MAGYAR? Mi a magyar most? (SITA/AP-felvétel’ SZALON-KEREKASZTAL Ki a magyar? - 24. ASzlovákiai Magyarok Kerekasztala a www.kerekasztal.org honlapján és a facebookos oldalán az Új Szóval együttműködve vitát kezdeményez a népszámlás eredményeiről és a jövőnket érintő kitörési lehetőségekről. A hozzászólások az info@ kerekasztal.org címre küldhetők. Az elfogadott véleményeket olvassák a Kerekasztal honlapján, a facebookon, az Új Szó szombati számának Szalon mellékletében és az Új Szó online- on a Ki a magyar? című dossziéban. Pár keresetlen szó a szlováknyelv-tudásól Nem tartozom azok közé, akik szentül meg vannak győződve róla, hogy a véleményük megkerülhetetlen. Bevallom, ódzkodom a kérdéstől, és csak hosszas rábeszélésre vállalkozom egy rövid eszmefuttatásra, bár ez a szó is túlzás. Hogy mi a magyar most, az régen eldöntött kérdés. GRENDEL LAJOS Ugyanazt gondolom erről, mint tíz, húsz vagy éppen negyven év óta, a véleményem nem változik. Hogy a Szinuszról jöttünk volna, azt ugyanolyan badarságnak tartom, mint Jézust, aki magyarul prédikál. Török vagy finnugor? Ugyan már! Egyik sem, mert ezer év nagy idő, és éppolyan joggal állítható, hogy indogermán vagy szláv vagy latin eredetű a magyar. Bizonyos értelemben tök mindegy. Ezekkel a hamisnótásokkal vagy jóindulatúan és egyszerűsítőén megtévedtekkel tele a hócipőm. Egyik fülemen be, a másikon ki! Öregember vagyok, öreg, konzervatív ember. Jézus nem magyarul prédikált, és Attila vagy Dzsingisz kán sem valami ősmagyar nyelven diskurált. A pokolba ezekkel a megtévedtekkel! A szlovák nemzet nagy utat tett meg, ma egyetlen nemzetnél sem alávalóbb - húsz év a bizonyság rá. Ezt a magyarok hajlamosak elfelejteni, vagy ami még rosszabb, liberálisokként másodrendűnek tekinteni a kérdést. Sajnos azt kell, hogy mondjam: öreg hiba. És a liberálisok hibája, bármennyire húz is az én szívem a liberálisokfelé. Mert mindjárt másképpen áll a helyzet, ha szlovákiai magyarokról van szó, és nem valamiféle „általánosított” magyarokról, akik, meglehet, tényleg a Szinuszról jöttek. A szlovákiai magyarok minden nap megélik a súlyosabb esetben tudathasadásos állapotot, így vagy úgy, de két nyelven kommunikálnak, amelyek közül a második az anyanyelvűk, még ha Dunaszerdahelyen vagy Komáromban élnek is. Valamikor hetven éve megváltoztatták Pozsonyt, háromnyelvűből egynyelvű várossá tették. Lévát és magyar környékét a kitelepítések sújtották, és sújtják a mai napig. A valaha 90-100 százalékos magyarság a kitelepítések következtében egyharmadára, majd egynegyedére esett vissza. Akarva-akaratlanul folyton eszünkbe juttatja az állam, hogy mi magyarok vagyunk, tehát így vagy úgy idegenek. A magyarországi magyarok természetesként fogják fel a helyzetüket, ők úgy, ahogy vannak, magyarok. A szlovákiai magyar és a magyarországi olykor nem érti meg a másikat. A szlovákiai magyarok 90%-a a Fideszre szavazna, mert ők legalább a látszatra adnak (magyarok vagyunk és ti is hozzánk tartoztok), míg a szocialisták és a liberálisok kevésbé. A szlovákiai magyarok a Fideszre fognak szavazni, noha a fele szívja a fogát, és otthon másra szavaz. Önvédelmi reflex? Bizonyára így gondolkodik a szlovákiai magyarok túlnyomó többsége, én is. Ha valami fáj, akkor fáj, és nem lehet mosolyogni rajta. Több mint hatvanezerrel kevesebben vagyunk, mint a legutóbbi népszámláláskor. Csak az autonómia menthet meg bennünket, az autonómia nélkül iszonyúan nehéz lesz megmaradnunk. Ha egyáltalán lehetséges. Az autonómia teljesen legitim eszköze a megmaradásnak, Dél-Tiroltól Kataló- niáig, a skót parlamenttől a finnországi svédekig. Miért szégyellnénk magunkat? A demokratikus állam lehetővé teszi az autonómiát. Éljünk vele! Persze azt előbb ki kell vívni. És ez következetes politikát követel mitőlünk is. 1945-nek nem szabad megismétlődnie. Meggyőződésem, hogy sohasem fog megismétlődni. De küzdenünk kell, a feledés ellen. Az erőszakosság ellen. A gyűlölködés ellen. Az Európai Unió tagjai vagyunk, egyenlők az egyenlők között. Meggyőződésem, hogy az autonómia útja vezet el a szlovák-magyar kibéküléshez. Minden egyéb csak ragtapasz, a betegséget nem gyógyítja. Az autonómia az az út, ahol mindenki jól jár, a szlovákoktól nem von el annyi energiát, hogy veszélyeztetve érezhessék magukat, a magyarságnak biztos garanciát jelent a megmaradásra. Egyébként örök ci- vakodás vár mindannyiunkra, s ki tudja... Hol szlovák, hol magyar lépéselőnnyel? Ugyan már! Tegyünk egyszer pontot a végére. Ha valaki lemond az autonómiáról, a lassú öngyilkosságot választja. Sok vélemény, előzmény, történelmi tény, indok, ok és okozat, következtetés, egyéni vélemény merült fel az eddig lezajlott véleménycsere során az Új Szó hasábjain a témával kapcsolatban: Ki a magyar? A hozzászólók - főleg szlovákiai magyarok - magukat magyarnak vallók vagy magyarnak hinni vélők, mindenképpen magyar érzelmű emberek. Egyesek mellüket döngetők, mások kesergők, megalázot- tak, vagy éppen engesztelődők. Optimizmussal csínján bánók. Magamat sem sorolnám a hurrá-optimisták közé. Könözsi László - felvidéki sorstársam - írásából idézek: ,JK szlovák iskola az asszimiláció legfőbb terepe. (...) A magyar iskolában a gyereket olyan szinten kell megtanítani szlovákul, hogy kikerülve az életbe, nyelvtudása megfelelő legyen.” Az első megállapítással egyetértek. A másodikhoz szeretném hozzáfűzni a véleményemet. A kilencvenes években (összességében csaknem tizenkét éven át) a pedagógusszövetség elnökségi tagja voltam. A szlovákiai magyar iskolák fejlesztéséért fáradoztunk, nem is kis sikerrel. Szlovák pedagógusok, oktatásügyi szakértők szerint szinte a magyar iskolák autonómiáját valósítottuk meg a szervezés hatékonyságával. Harcoltunk a magyar pedagógusok érdekeiért, a magyar iskolák létéért, a gyerekek megfelelő szintű, magyar nyelvű oktatásáért, a szülők bizalmáért, jogaiért. Törekvéseink közé tartozott - egyebek között - a szlovák nyelv magas szintű oktatásának a biztosítása is. Köztudott, a magyar iskolákban a szlovák nyelvet mint anyanyelvet tanítják, nem az idegen nyelvek oktatásának a módszertana szerint. Akkoriban - a kilencvenes években - a szlovák nyelvet tilos volt idegen nyelvként kezelni az oktatásban. (Ez a megítélés máig nem változott, a tankönyvek mind a mai napig ezt tükrözik.) Egy csomó tanulmány, oktatási tanács, innovatív módszer jelent (vagy nem jelenhetett) meg a hatékony szlováknyelvoktatás érdekében a pedagógiai szakirodalomban. Mindegyik egybehangzó megállapítása az volt, hogy a magyar iskolákban a szlovák nyelv anyanyelvként való oktatása nem lehet sikeres. Az akkori (és a mostani) legfelsőbb iskolaügyi vezetés kategorikusan lesöpörte az asztalról ezeket a javaslatokat. Tudatosan és nagyon határozottan. Ugyanis sem az akkori, sem a jelenlegi vezetés nem akarja, hogy a magyar iskolákban a szlovák nyelv oktatása sikeres legyen. Akkor mi lenne a rég eltervezett, céltudatosan beindított asszimilációval? Itt világosan egy a cél: a töredéknemzet minél gyorsabb és hatékonyabb beolvasztása a többségi nemzetbe. Figyelmen kívül hagyva a töredéknemzet hagyományait, szokásait, erkölcsi normáit, elkötelezettségét, identitását. Apropó: identitás. Mi is ez valójában? Pusztán annak vallása, hogy valamely nemzethez tartozom, olyan érzelmű vagyok, azonos a nyelvem, a gondolkodásom, a környezetem, amelyben élek? Vagy ennél valamivel több? Fontosak persze a szimbólumok, az ereklyék, a történelmi gyökerek, a hovatartozás szilárdsága, az égyértelmű elkötelezettség. Érzéseim szerint ezzel itt a Felvidéken komoly gondok vannak. S ha mégsem, cáfolatot kérek! Mondj, kedves felvidéki magyar barátom, három írót, költőt, festőt, szobrászt, zeneszerzőt, építészt, orvost, tudóst, politikust, közéleti személyiséget, aki felvidéki és magyar! Aki magyarságunkért szilárdan kiállt, tett, felvállalt! Mondj három olyan fizikai, erkölcsi, jogi és közösségi törvényt, szabályt, mely erősíti, védi és megőrzi az elkötelezettséget, az identitás- tudatot itt a Felvidéken! Az elkötelezettség, az identitás nem pusztán kinyilvánítás. Birtoklását csak az anyanyelven való tanulás adhatja meg. Batta György írásában úgy véli, a nemzettöredék tudatos identitásának megőrzéséhez Istenünk mérhetetlen segítségére van szükség. Hozzáteszem: az eltökélt akarat, a felvidéki magyarok kifejezett és elszánt akarata nélkül mindez nem lehetséges. Akarjuk, s az Istenünk is megsegít, ebben biztosak lehetünk. E tekintetben derűlátó vagyok. Nemzetünket a történelem viharai sokszor megtépázták, de elsöpörni nem tudták. Erős nemzet vagyunk, életrevaló, ezért hát így is viselkedjünk! Ma, valamint a jövendőben is! Varga Frigyes nyugalmazott pedagógus, Nagymegyer (TASR-felvétel)
