Új Szó, 2012. november (65. évfolyam, 253-276. szám)
2012-11-13 / 262. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. NOVEMBER 13. Keddi faggató 17 Skronka Tibor: Meghitten visszaköszönt a színház minden sarka, illata, hiszen hazajöttem. Bár a színpadon újra meg kell találnom saját magamat Életleckék: teátrumban és tetthelyeken Pályafutása eddigi mérlegének teli van mindkét serpenyője. Az egyikben, 1994-ig, kitüntető színészi feladatok; a másikban, az időközben elillant esztendők során, a rendőrtiszt vizsgálati teendői halmozódtak. MIKLÓSI PÉTER Most azonban a mérő színészi serpenyője telhet majd meg igazán csordultig - egy oldalra billentve evvel az életpálya mázsájának nyelvét -, mert 2012 szeptembere óta újfent a Komáromi Jókai Színház tagja. Egyet viszont nyilván már a szenteltvíz sem mos le róla: hogy a rendőrök között ő a legjobb színész, a színészek között pedig a legjobb rendőr! Egyébként az sem titok, hogy pár héttel az 50. születésnapja után tért vissza a vétkek és gaztettek valós színteréről a rivaldafénybe, a színpadra. Skronka Tibor tehát ismét játszik! Fogadtatásképpen az Abbé szerepét kapta az Egy hölgy a Maximból című bohózatban. Színészi karriered kezdeti, kis híján másfél évtizedében szép számmal jutottál kulcsszerepekhez. Eljátszhattad a színpadon Fábry Zoltán, később gróf Esterházy János alakját, de több más, általad játszott figura mellett te lehettél például Stroud az Egy szabad emberben, Oresztész a Szerelmem Elektrában, Káin a Káin és Ábelben, Jang Szun a Szecsuáni jóemberben, „Z” a Deficitben, Perényi Ferenc a Mohácsban... Magyarán szólva, már fiatalon, frissen szerzett diplomával a zsebedben gyorsan érő, befutott színész voltál. Aztán, már jóval a rendszerváltás után egyszerre csak eltűntél a közönség szeme elől. Miért? Ma már nem szeretnék az akkor történtek valamennyi részletére kitérni. Ami tény, hogy helyileg az üzemi szak- szervezetnek akkoriban még egy színházban is akadt némi beleszólása a dolgok menetébe. Én pedig ennek révén mély konfliktusba kerültem a társulat akkori vezetőségével. Kimondom helyetted: Be- ke Sándor igazgató-rendezővel. Valóban. De a színészüeg ígéretesen alakuló évek után csak akkor döntöttem úgy, hogy veszem a kalapom és megyek, amikor már fogytán volt az erőm, mert szinte naponta csupán görcsbe rándult gyomorral tudtam bejönni a színházba. Kilencvennégyben, tehát 32 évesen, nem adtad föl túlságosan korán? Ma is vállalom, hogy részemről az nem megfutamo- dás, hanem a megoldás volt. Akkor már harmadik éve tartott közöttünk a haragvás, és úgy láttam, hogy nemkívánatos személy vagyok. Mi az, amiért késhegyre menő vitáid voltak Bekével? Tetszik, nem tetszik, ő tagadhatatlanul egyéniség, s több ízben bizonyította, hogy a szlovákiai magyar színházi élet mágusa. Szakmailag a mai napig őszintén tisztelem őt, és elismerem a rendezői, színházteremtői erényeit. Emberként viszont szokatlanul problematikus volt kijönni vele. Hogy ezt színészként mennyire érezted ártásnak, magánügy. Ami az újságírót izgatja, hogy a színpad bűvköréből egy teljesen más közegbe: a bűn világába menekültél. Rendőrtisztként ott. nem lehet gyomorgörcsöt kapni? Nem. Vagy legalábbis jóval ritkábban. Netán jobb egy gyilkossal farkasszemet nézni, mint egy rátarti igazgató-rendezővel vitázni? Jobb, mert a rendőrségi miliőben az ember többnyire sejti, hogy mi az, amit elvárhat. Egy velem szemben tartósan ingerült színidirektorral viszont más a helyzet. Persze, a csalódottságot, hogy megtört a színészi pályám, akkoriban még sokáig hordtam magamban. Végképp lemondtál a színházról? Azt nem, csak nem tudtam, lesz-e még visszaút? Pusztán az járt a fejemben, hogy kerüljek bárhová, de távoznom kell a színháztól. A véletlen műve, hogy a színházi öltözőmből pont a rendőrség épületére nyílt rálátás, így hát ott próbálkoztam új állást találni. Ha akkor nem vesznek állományba, ki tudja, talán a hajógyárban kötöttem volna ki hajósín-kar- bantartónak. Ötvenévesen, sok-sok esztendei „pályakorrekció” után csaptál föl újfent színésznek. Lényegében újra ugyanott vagy, ahol a színészeted félbemaradt? Közérzetileg úgy tűnik, mintha csak egy jó hosszúra sikeredett nyári szünet után áll- nék ismét a színpadon. Az pedig különösen jólesett, hogy a közönség most nyíltszíni tapsokkal fogadott vissza. Ők, főképpen az idősebbek még emlékeznek rám... Színészként milyennek látod a jövődet? Nem tartasz tőle? Feltehetőleg nem én leszek az, aki megismétli Louis de Fu- nes példáját, akinek épp ötvenévesen sikerült az igazi művészi kiugrás. De kétely sincs bennem, minden szerepnek örülni fogok. És legalább már nem oszthatók rám a hősszerelmesek figurái. így hát nem a hősszerelmest, hanem a nyugalmazott rendőr alezredest kérdezem: kaptál ígéretet, hogy a kedvedért a társulat műsorra tűz egy derék krimit? A felvetés testre szabott, de nem fogok efféle jutalmat kérni. Azt játszom majd, amit a dramaturgia és a rendezők rám osztanak. Akkor én is bátran elsüthetek egyet! Tudod, hogy mit vár a rendőr a szekrény mögött? Nem. (Somogyi Tibor felvétele) megszólal, ügyel-e a hangszínre... Milyen érzés volt gyakorlott színészi múlttal ugyan, de mégiscsak hivatásból adódóan, vizsgálótisztként, egy gyilkos szemébe nézni? Rájöttem, hogy a gyilkosok többsége voltaképpen szerencsétlen flótás. Amikorra ügyük a kihallgatás szakaszába jut, már összetört, magukba ros- kadt, kijózanodott elkövetők. A tettesek többnyire ittasan vetemednek a gyilkosságra, ráadásul nagyon sokszor pont a hozzájuk legközelebb álló személyek egyike az áldozat; ők pedig másnap már tudatosítják jóvátehetetlen tettük súlyát. A rendőrségi vagy a bírósági cellákban így jóval kevesebb az elvetemülten cinikus szempár, mint azt a filmekben látni szokás. Életednek melyik leckéje komolyabb: az, amikor 32 évesen a szépen alakuló színészi pályád tört derékba egy elharapódzott színtársulati konfliktus miatt, vagy a rendőrségi munka során, a rengeteg bűntett láttán? Kevesen sejtik, hogy a színház eleve olyan szerkezet, ahol a különböző szerepek egyre vékonyabbá csiszolják a színészi lelkületet. És egyre érzékenyebbé is. Szinte hártyavékonnyá. Még ’94-ben talán ezért vettem annyira lelkemre a körülöttem kialakult szituációt. A rendőrségen azonban akarva-akaratlanul megszokja az ember az őt körülvevő durvaságot. Ott hiába próbálsz meg mindenkivel a lehető legemberségesebben bánni, a negatívumok tömkelegé egyszerűen felülkerekedik a pozitív energiákon. A rendőrségen rendre olyasvalakivel kerülsz kapcsolatba, akivel szemben elkövettek valamit, vagy ő követett el valami csúfságot. Ezért, a közvélemény vélekedésével ellentétben, a rendőröket nagyon megviselik a szolgálati évek. nél is erősebben kell hinni? Pusztán azért, hogy jól és hitelesen játsszon az ember? Nézőként neki kell elhinnem, hogy ott szúrja szíven a másikat, ott csábítja el a kolléga feleségét. Vagy pont fordítva: egy bizonyos határon túl tilos ezt komolyan venni, valóságként elfogadni? A legalapvetőbb követelmény, hogy az ember színészként minél előbb találja meg önmagát. Az ő saját színészi énjét. Mert ha képes megnyitni a belső, a természetes őszinteségét, akkor onnan tud igazán építkezni. Ez a tiszta egyszerűség olyan szilárd alapot ad, amire bárminő jellem, bármilyen figura ráépíthető. A magánéletemben nem kell ahhoz Brutusszá válnom, hogy a néző elhiggye, képes vagyok mellbe szúrni valakit. Persze, ehhez nekem kell hitelesen mozgatnom Brutust, hogy az teljesen hihető legyen. Én az effajta színészetet szeretem. Nem nekem kell sírnom, a néző sírjon. Ne én nevessek, a néző nevessen. A komédiát is halálkomoly pofával kell játszani, a néző akkor nevet igazán. Garas Dezső mondogatta, hogy a színész élete nem más, mint két semmi között egy villanás... Találó hasonlat. Elvégre maradandó emlékként mi marad egy színész után? Manapság a média már sok mindent rögzíthet, ám a színpadi játék élményét, pótolhatatlan kisugárzását az sem helyettesíti. Igen, egy-egy színházi est valóban pusztán az a villanás. A színész színpadi létének ott lenne hát a határa, ahol a lángnak meg a füstnek? Noha elszomorító, tényleg így van. Az ember színészként- akár „csak” egy bohózatban is - teljes lánggal ég, de ha vége a tapsnak, oda a varázslat is. Elillan, mint a füst... A teátristát ez nem csábítja arra, hogy felszínesen dobja a figurát? Szakmai tisztességből odáig sohasem szabad süllyedni. Ellenkezőleg, naponkénti koncentráltság szükségeltetik, hogy a sokadik előadás is elsőrangú legyen. A néző azért jön be a színházba, hogy élvezetet kapjon. Hogy a végén valami banálisát kérdezzek: boldog embervagy? Most újra kiegyensúlyozottnak érzem magam, és boldognak is. Jól alszom, nincs éjszakai riasztás! Akkor - hogy társalgásunk színházi dramaturgiája is teljes legyen - jöjjön még egy rendőrvicc! Amolyan vizsgálótisztnek való: Tudod, a felügyelő miért hord a zsebében lisztet? Miért? Nyugállományban lévő magas rangú rendőrtisztként, akár kimondatlanul is, öreg embernek érzed magad? Egyrészt vállalom az aránylag korai nyugdíjazás lehetőségének sokak által bírált ódiumát. Másrészt színészként még kellőképpen fiatalnak érzem magam. Bár az évek múlásával higgadtabb, bölcsebb, szemlé- lődőbb lettem, a szenvedélyes énem sem kopott meg. Abban pedig szerencsés vagyok, miszerint hiszek abban, hogy az ember - természetesen a színész is - csak maga találhatja meg önmagát. Nem mindegy, hogy aki kihallgat, hogyan ül az asztalnál, milyen a távolság közte és a kihallgatott között... Az élet hozta leckék sodrában megmaradtak az emberi kapcsolataid, a barátságaid? A szó fennköltebb értelmében nincsenek barátaim. Mindig is eléggé zárkózott voltam, és máig az vagyok. Akadtak ugyan kollégák, akikkel gyakrabban találkozgattunk, de az csak amolyan férficsevej volt. A kamaszkori cimboráim Sző- gyénben maradtak, velük nagyon ritkán találkozom. A nyugállományba helyezett alezredestől talán megkérdezhetem, vajon szereti-e a rendőrvicceket? „Fakabátban” sem zavartak azok poénjai? Sőt! Élvezni is tudom őket, mert a saját tapasztalatomból mondhatom, hogy egy-egy személy, azaz egy „fakabátba” bújt egyén lehet ugyan nevetséges, de a rendőrség egésze nem. Olykor mi magunk kreáltunk zsaru vicceket... Hogy előléptessék. Látod, talán meglepő, ha elárulom, hogy a rendőrök zöme nem allergiás a róluk szóló viccekre. Életed egyik hajtűkanyarja hozta úgy, hogy színészi diplomával lettél alhadnagyi rangfokozattal kezdő rendőr. Majd ahogy illik, a rendőrakadémiát is elvégezted. Vajon mit adott a színész Skronka Tibornak a rendőrségi munka, és fordítva, a rendőrnek a színészi előéleted? A legfontosabb, hogy bebizonyítottam önmagámnak: másutt is becsülettel tudok helytállni, nem vagyok kitéve a színészi sors színházi szeszélyeinek. Azóta van egyfajta megnyugtató biztonságérzetem, hogy akkor régen lépni mertem. És viszont: enélkül valószínűleg nehezebben találtam volna magamban bátorságot ahhoz, hogy újra teát- rista legyek. Most már azokkal a tapasztalatokkal gazdagodva, amelyeket a rendőrség kötelekében szolgálva szereztem. Eleve másképpen látom például azáltal a dolgokat, hogy gyilkosságokkal, illetve azokkal is foglalkoztam. Ha a nyomozati osztályon dolgozó kollégák föltártak egy bűncselekményt, az én feladatom volt levezetni a helyszíni szemlét, utána a szóban forgó bűnügyben elindítani az eljárást, kihallgatni a tanúkat, a gyanúsítottat; és amennyiben bebizonyosodott, hogy ő volt a tettes, akkor elindítani a konkrét személy elleni eljárást. Nagy segítségemre volt mindebben, hogy a színművészeti főiskolán tananyag a nonverbális kommunikáció, mert annak eszközei alapvetően kihatnak a vallomástevőre. Nem mindegy, hogy aki kihallgat, hogyan ül az asztalnál, milyen a távolság közte és a kihallgatott között, föláll-e közben, és ha Ezzel szemben a színészet az a pálya, amelyben az erősHogy a tetthelyen is legyen sütnivalója!
