Új Szó, 2012. november (65. évfolyam, 253-276. szám)
2012-11-13 / 262. szám, kedd
I ĹJ‘ í 71 ň 71 t Könyvrecenzió: Ez vagyok én, Zlatan Ibrahimovic! 14. oldal 2012. november 13., kedd, VIII. évfolyam, 42. szám sár sJStWLr i ňm íIU. í mm MiBS> * ítÄ ns» hím A liverpooli Luis Suárez egyenlít a Chelsea ellen! A nyolcgólos Suárez vezeti a Premier League góllövőlistáját, a manchesteri Robin van Persie-vel holtversenyben. (Fotó: SITA/AP) Egy futballfüggő naplójából (this is London) Talán el kellene mesélnem egy terapeutának, hogy mi ez az egész. Hogy mi ez a megszállottság, amely ideig-óráig még felfogható jópofa poénként, de hosszú távon csöppet sem bájos (kérdezzék csak erről a közveden környezetemben élőket, ők aztán pontosan tudják, milyen az, amikor az ember mindent - magánéletet, családot, munkát, szórakozást, szabadidőt - a fútballnak rendel alá). Nem valami vidám sztori, hogy úgy mondjam. November 10., szombat A repülő délelőtt indult Pozsonyból, délután kettőkor már a délkelet-londoni utcákat rovom, útban a Millwall-Derby County meccsre. Itt nincsenek csillogó reklámok, mint a Piccadilly Circus környékén, nincs Swarowski-kristály, Armani- meg Louis Vuitton-márkabolt. Ez itt prolinegyed. Vasúti felüljárókkal, lehangolóan szürke hangárokkal és egymás után sorjázó raktárépületekkel. Vajon mitől lesz valaki Londonban - abban a városban, ahol az Arsenaltól a Chelsea-n át a Tottenhamig annyi remek futballcsapat van - éppen Millwall- drukker? Miért választja ki magának ezt a bumfordi, eseden csapatot, amely még soha nem nyert - s nem is fog nyerni semmit? Miért választja ki magának a színes kínálatból a lehangoló vereségeket, a „száz év magányt”, az örök másodosztályt? Az ilyesmire, úgy hiszem, nincs magyarázat. Illedenség is firtatni. Valószínűleg úgy történik, hogy az apa kézen fogja a fiát, és kiviszi a meccsre. Nincs ebben semmi bonyolult alkímia. „Nézd, fiam, ez a mi csapatunk. A tíéd meg az enyém. Jól vigyázz rá!” S onnantól kezdve minden hétvégén együtt éneklik a millwalli indulót, Rod Stewart Sailingjének dallamára. „Senki sem szeret bennünket, de nem bánjuk!” („Noone likes us, we don’t care!”) Valamikor rohadtul résen kellett lenni ezen a vidéken, mert a Millwallnak kőkemény bandája volt, amely köszönés helyett félholtra verte az ellenfél szurkolóit, s az áldozatok testére egy bizarr névjegykártyát erősítettek, az alábbi szöveggel: „Gratulálunk, ön éppen a millwalli bozótharcosokkal találkozott”. A helyzet mára normalizálódott, bár a körülöttem ülő, százhúsz kilós, nagykabátos faterok (tarkójukon millwalli tetkókkal) biztosan tudnának mesélni. A szombati meccs (Millwall-Derby 2-1) azonban a fociról szól, még az ún. pszichopata-szektor is jól viselkedik (a The Dockers Stand legszélén), a hőzöngők csak egyszer törik át a sárga mellényes biztonságiak védővonalát. Másnap a Timesban olvasom, hogy hat személyt tartóztattak le a meccsen. Mindössze, csupán. Példás előmenetel. A szállás Whitechapel környékén van. Állítólag ez volt Hasfelmetsző Jack munkaterepe. Ma főleg bevándorlók lakják. Bangladesiek, indiaiak, pakisztániak. Valami malájok éppen egy kirakodóvásárt szednek szét; az Aldgate East metróállomás bejáratánál egy félkegyelmű angol férfi gospeleket énekel, a földön ülve magasztalja a Mindenhatót; a következő saroknál pedig egy hajléktalan könyörög segítségért, ákombákom betűkkel telerótt kartonpapírt tartva maga elé („Homeless, hungry, please help!”). November 11., vasárnap A Chelsea-Liverpool napja. Délelőtt tíz órakor a Stamford Bridge környékén bóklászok. Ez volna a „reménytelenül telt házas” meccs, amikor már hetekkel korábban kifüggesztik a „sold out” táblát, a környéken pedig rosszarcú jegyüzérek 200 fontért kínálják az alsó sorokba szóló belépőket. Ehhez képest a jegypénztár nyitva. Nocsak! „Jó napot, akad esetleg belépő a liverpooli szektorba?” Az ablak mögött dekkoló öltönyös fickó arckifejezéséből ítélve rájövök, hogy hibáztam. Nem lett volna szabad felfednem „hovatartozásomat”. Mint megtudom, vendégszurkolókat nem szolgálnak ki, a szabályzat szerint szóba sem állhatnak velük. Félreértés volt, kezdek magyarázkodni azonnal, rosszul fogalmaztam, tulajdonképpen semleges („neutral”) futballdrukker volnék, egy naiv járókelő, aki ezen a vasárnap délelőttön mintegy véletlenül erre járt, „bármilyen belépő megfelel, Sir”. A fickó nem hisz nekem, s igaza van. „Neutral?” - kérdezi gyanakodva. Végül mégiscsak ad egy jegyet. „De ha a liverpooli góloknál ünnepelni fog, akkor kivezetik a stadionból” - figyelmeztet. „Nem lesz semmi gond, főnök” - biccentek mosolyogva. Egyszer már megéltem egy liverpooli győzelmet a Stamford Bridge-en, beékelődve a Chelsea B-közép kellős közepébe, azok az arcok kábé egy másodperc alatt szétverték volna a fejemet, ha a liverpooli góloknál hangot adok az örömömnek (a műfaj neve: néma győzelmi kiáltás). Kifejezetten kellemes érzés, ha az embernek a zsebében lapul egy belépő a Chelsea-Liverpoolra. Egyszeriben megváltozik a világ: már nem zavaró a metróból előhömpölygő embertömeg, mindenki szelídnek és barátságosnak tűnik, és nincs is szebb hely a napsütötte South Kensingtonnál. A jegy jó helyre szól, már ami a kilátást illeti: ez most nem a B-közép, hanem valami turistaszektor, az előttem ülők például lemaradnak az első percekről, mert inkább hamburgert zabáinak a büfénél, aztán pedig a szuperokos, érintőképernyős telefonjukkal fényképezik magukat & a barátnőjüket & Torrest, s nem is figyelik tovább a meccset, hanem telefonjukba temetkeznek, hogy az „autentikus” fotót azon melegében posz- tolják a Facebookon meg a Twitteren. Ez van. Közben a Shed End nevű tribünről a stewardok kimenekítenek három liverpooli drukkert, akik Suárez góljánál képtelenek voltak megőrizni inkognitójukat (a végeredmény: Chelsea-Liverpool 1-1). A meccs után még sokáig dúdolom magamban a Fields ofAnfield dallamát. Levest rendelek egy bárban, közben egy kivetítőn megnézem a Levante-Real Madrid második félidejét. így telik el a londoni hétvége. November 12., hétfő Ébresztő hajnak 3 órakor, hogy elérjem a Liverpool Streetről induló reptéri buszt. Összeszámolom a költségeket. Retúr repjegy, illetékekkel együtt (60 euró, szeptemberben megvéve), autóbusz a reptérről a belvárosba és vissza (16 font), két napijegy a londoni tömegközlekedésre (14 font), belépő a Millwall-Derby County meccsre (30 font), belépő a Chelsea-Liverpoolra (82 font), szállás két éjszakára (110 font), három leves (15 font), újságok, napilapok, focis magazinok (25 font). Elég nehéz megválaszolnom, miért költőm a fizetésem felét arra, hogy lássak egy második ligás mérkőzést, meg egy olyan meccset, amit közvetített a tévé. Néha, amikor erre gondolok, mélyen elszégyellem magam. Mentségem nincs. Talán mégis el kellene mesélnem egy terapeutának, hogy mi ez az egész, nem? Gazdag József
