Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)
2012-10-27 / 249. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2012. OKTÓBER 27. www.ujszo.com SZALON-SZELET Az utolsó érthető nagy mester Kép. 100 Cézanne egy helyen, soha ekkora költség, soha ekkora biztosítási összérték, soha ekkora támogatás és - remélhetőleg - sok százezer látogató: nagyjából így kommunikálja legújabb, már látogatható nemzetközi projektjét a Szépművészeti Múzeum. Hiába, no, új idők új hívószavai, kiállítás mint szórakoztatás, aki kimarad az lemarad, készüljünk fel a hangulatra és gyerünk. A tartalom úgy is más, mint a píár. Cézanne például kifejezetten szerette a múzeumokat, a múzeumok művészetét, a maradandóságot; a budapesti kiállítás alapgondolata is e tőről fakad. A posztimpresszionista művész 100 festményét, ak- varelljét és grafikáját gyűjti össze, ezek egy részét Cézanne régi mesterek tanulmányozása során készítette. Most (február 17-éig) ezeknek az „előképeknek” egy része szintén megtekinthető. Amit még érdemes hozzátenni: szakértők szerint valahol az impresszionisták és a posztimpresszionisták táján vált szét reménytelenül az alkotás és a befogadás, a közönség azóta messze lemaradva követi a művészetet. Ebben az értelemben Paul Cézanne jelen pillanatban az utolsó érthető nagy mesterek egyike. (Cézanne és a múlt - Hagyomány és alkotóerő, Szépművészeti Múzeum, Budapest) Séta az antiszemitizmus erdejében Könyv. A dokumentumokkal már találkoztunk A Fouca- ult-ingában. Nem maradhattak ki, hiszen, ahogy az elbeszélő főhős megállapítja: a zsidóknak mindenhez közük van, hát hogy lehetne épp a templomosok titka kivétel. A helyettes én gondolata több Eco-regényben is feltűnik. Ahogy az az alapeszme is, hogy a szó, a kimondott vagy leírt szó világot teremt - akár úgy is, hogy a fikció, a hazugság, a ferde összefüggések hálójában őrültek találják meg a maguk igazságát. Umberto Eco nagyon várt idei regényében, A prágai temetőben Simonini kapitánynak, a 19. századi antiszemita „szakirodalom” (fiktív) szerzőjének évtizedeken, országokon átívelő kalandregényes történetét meséli el. Talán kevésbé szerethető, mint A rózsa neve, A Fouca- ult-inga vagy a Baudolino, de a lenyűgöző tárgyi tudást, az intelligenciát, a szálak mesteri kezelését, a tények és a fikció összecsúsztatásából keletkező históriát díjazni fogjuk mindannyian, akik Eco rajngói vagyunk. (Umberto Eco: A prágai temető, Európa) A vers ellenforradalma Írás. Miért nem érdekli a gyerekeket az irodalom? Tanítottak nekünk a magyartanáraink írást? Megmutatták és reprodukáltat- ták velünk egy szonett szerkezetét vagy a magyar felező tizenkettest? Lehet összefüggés a nyelvi kultúra, az írás- és beszédkészség romlása és aközött, hogy sok évtizeddel ezelőtt szakítottunk az írásművészet oktatásának sok ezer éves hagyományával? Horváth Viktor nyílt szemináriumán mindenki kipróbálhatja magát, aki hétfőként 17.30-kor papírral, pennával megjelenik a Pozsonyi Magyar Intézetben (Palisády 54.). Egyszeri „beugrás” is lehetséges. A találkozókon lesz ldbeszélés, versírás és -fordítás. Horváth Viktor Török tükör című regénye egyébként nemrég nyerte el az Európai Unió Irodalmi Díját, amelyet sokan az irodalmi Nobel-díj „kistestvérének” tekintenek. Az eredményt a közelmúltban a Frankfurti Könyvvásáron hozták nyilvánosságra. (MM, Pozsony) Ma a rádió és a televízió „csapjaiból" vastagon ömlik a nyelvrontás s eláraszt mindent Anyanyelvűnk igaz törvényeiről (Új Szó-illusztráció) A múlt század második felében a nyelvművelés még fontos része volt a kultúrának. A tiszta beszéd, a helyes szóhasználat és mondatszerkesztés szívügye volt a nyelvművelőknek. Egy egész ország ült a rádió előtt és hallgatta Lőrincze Lajosnak az éppen aktuális nyelvi hibákról szóló műsorát. VAS OTTÓ Sőt, más nyelvészek is vezettek műsort. A helyes beszéd különböző szinten képzett terjesztői az iskolán kívül a színészek, a rádió bemondói, műsorvezetői, riporterei voltak. De változtak az idők. A „demokratikusan” elburjánzott rádió- és tévéadók hírolvasói és műsorvezetői székébe (beleértve a közszolgálatikat is) olyanok kerültek, akik fittyet hánynak a köznyelvi norma alapvető szabályaira. Nyelvi szerkesztők nincsenek, ezért a rádió és a televízió „csapjaiból” vastagon ömlik a nyelvrontás s eláraszt mindent. A hallgatóság tanulékony, és tovább terjeszti a senki által nem korlátozott nyelvi kórt. A „nyelvtudósok” egy csoportja pedig azt állítja, nincs szükség nyelvművelésre, a nyelv idővel minden hibáját kinövi, különben is: anormamajdúgy alakul, ahogy a többség beszél... Ha az ember rádiót hallgat, tévét néz, azonnal észreveszi, hogy a beszédtempó felgyorsult egészen a hadarás határáig. Azon kívül, hogy ez megnehezíti a szövegértést, nyelvi hibák tömegét hozza magával. A hadarásban a beszélő összevonja a mondatok egyes, szünettel elválasztandó szakaszait, a hangsúlyokat elnyeli, eltolja, nem ott tart szünetet, ahol az értelem diktálja, hanem ahol elfogy a levegője. így alakulnak ki az olyan torlódások, mint a mert- nemadták átidőbenaz épületet; deazidőjárás romlik, sokfeléeső- vel; abukott államfő városából a bukott állam fővárosa lesz, pedig hát a kettő nem ugyanaz, a diák-szülő kapcsolatból pedig diákszülő kapcsolat alakul. Jelentészavaró lehet az is, ha a mi hetilapunk helyett ami hetilapunkat mondanak, és az sem mindegy, ha egyháziasszony helyett egyházi asszony hangzik el. A fenti példák már átsiklanak egy másik különös jelenségbe, amikor a hírolvasók, riporterek, műsorvezetők lelkiismeret-fur- dalás nélkül hangsúlyossá téve, egybemondják a névelőt az utána következő névszóval. Ilyeneket hallunk, hogy azalka- ida, avasámapi evangélium, azember... Meg kell jegyeznünk, hogy a magyar nyelvben a névelők hangsúlytalanok. Az egy határozatlan névelőre pedig, ha hangsúly kerül, már nem névelő, hanem számnév. Továbbá ezekben az összevonásokban is sok félrevezető. Nem mindegy, hogy aszociális helyzetről vagy a szociális helyzetről beszélünk, hogy politikusról vagy apolitikusról szólunk. (Van azonban egy kivétel. Erős indulatainkat kifejezve, szitkozódva tényleg egybemondhatjuk a határozott névelőt az utána következő szóval; az afenébe, abüdös kölök indulatos kiszólások gyakoriak nyelvünkben, és Háry János is imigyen mutatkozik be Kodály Zoltán daljátékában: vitéz Johannes Háry, az- angyaláti.) A gyors beszéd leggyakoribb áldozata a hosszú mássalhangzó. A „természetes” beszédet utánozva úgy marad el a rádiósok, tévések megszólalásaiból, mintha a magyar nyelvben sose lett volna. Pedig a hosszú mássalhangzók nyelvünk ritmikájának, zenéjének fontos elemei. Lassan azonban vannak olyan szavak, amelyekben már véletlenül sem ejtik ki: kelemes it, imár, erői aval, azal edig, akor, inén, onan, ere... De sorolhatnánk tovább: a sporthíreket haják (írva: hallják, kiejtve: hajják), az újságírók arólci- keznek, elretentőpélda. És még egy fontos dolog: az egy és a lesz szavunkat ugyan rövid gy-vel és sz-szel írjuk, de illenék hosszan ejteni. Csúnya nyelvi vétség a „suksükölés”, ezzel sokan tisztában vannak, de „szukszük- ölni” már büntetlenül lehet. Gyakran halljuk, hogy a pénzt majd beosszuk, nem válassza a rossz megoldást - azaz kijelentő módban is a felszólító mód alakját használják. Megfoghatatlan. Ami az „s”-es tőnél megbocsáthatatlan, az az „sz”-esnél elfogadott? Ezt a hibát képzett tudósok, akadémikusok is elkövetik. Hanyagságból számbeli egyeztetési hibákat is elkövetnek, főleg rádiósaink. Szabad szövegmondásban (azaz amit nem olvasnak) hallottam már, hogy megugranak-e a balesetek száma, kap egy olyan tanácsokat, holnyaralnakafogyatékkal élők egy része. Tudom, maga a beszélő is észreveszi, hogy hibát követett el, de akkor azt korrigálni kellene. Olyan egyszerű. Mint ahogy egyszerű, hogy elég valamit biztosítani, mert a bebiztosítani nem jelent többet; vagy hogy a pilóták, akik leszállásnál hibát követtek el, nem gondtalanok (gond nélküliek), Tudni illik, hogy a zöldséget, a gabonát termesztik, az állatokat pedig tenyésztik és nem termelik. hanem gondatlanok (hanyagok) voltak; hogy a képviselők nem egyhangúan (unottan) szavazták meg a törvényt, hanem egyhangúlag (ellenszavazat nélkül); hogy a sebesség nem korlátolt, hanem korlátozott, és az utakon nem sebesség- korlátok, hanem sebességkorlátozások vannak. Tudni illik, hogy a zöldséget, a gabonát és mindent, ami a földeken terem termesztik, az állatokat pedig tenyésztik és nem termelik. Hogy az örömet szerzik a bánatot okozzák; hogy valaki nem a balesetnek köszönhetően, hanem következtébenveszti el a kezét. Megmosolyogtatók a szóláskeveredések is. Két bába közt a földre esett, mondja a riporter, összevonva a sok bába közt elvész a gyerekes a két szék között a földre esik hasonló tartalmú szólásokat. Azt is hallottam már, hogy mi egy hullámon pen- dülünk, amelyben az egy húron pendülünk és az egy hullámhosszon vagyunk találkozott. Előfordult már, hogy valaki arra figyelmeztetett, össze kell húzni a nadrágszárat, pedig tudtommal a szíjról van szó. Azután a műsorvezető mélyívú gondolatról beszél, keverve a mélyen- szántót és a nagy ívűt. (Itt nem is szólásról van szó.) Az újságírói stílusban van helye a szemléltető szólásoknak, de egybeolvasztásuk kellemetlenül pejoratívvá teszi a szöveg tartalmát. Végül a van igét kiszorító, minden szövegbe befurakodó divatszavunkról, a rendelkezik- ről szeretnék szólni. Mindenki, aki saját hitelességét, hozzáértését, fontosságát, beavatottsá- gát, „választékosságát” akarja megmutatni valamely témában, a van ige és az -ú, -ű melléknévképzők helyett a rendel- keziket használja. Rendelkezik az ember gyerekkel, a gyerek magaviselettel, az énekes jó hanggal, de szépirodalmi fordításban is olvastam, hogy a szereplő lélekkel rendelkezik. Pedig mennyivel szebben hangzik, hogy az embernek három gyereke van, a gyerek jó magaviseletű, az énekesnekjó a hangja (még a van se kell)... Érthetetlen, hogy mindennapi beszédünkbe átvesszük a hivatali nyelv száraz, rideg, érzelemszegény szavát, amelynek ott elsősorban az a jelentése, hogy valaki vagy valamely intézmény, vállalat olyasmi felett rendelkezik, amit csak kezel, nem az övé; az állam, a város az adófizetők pénzéből összeállított költségvetéssel, a vállalat vagy személy a banktól kapott kölcsönnel, a pénztáros a pénztárban levő összeggel stb. Lehetne még foglalkozni a hibás mondatszerkesztéssel, a rossz helyen tartott szünetekkel, a hibás szórendben összerakott mondatokkal és az ezekből fakadó hangsúlyeltolódásokkal, a szóvirágos, választékosságot fitogtató kis értelmetlenségekkel, a félrefordítások- kal, de ezek feltárása hosszabb példamondatok felsorolásával és a hozzájuk fűzött szakmai magyarázatokkal járna. Ez az írás pedig a laikusoknak készült. A célom az volt, hogy mint egy hibanaplóban, felsoroljam a médiában gyakran elkövetett hibákat, és rámutassak, hogy a rádióból, a tévéből, a kedvenc műsorvezetők szájából a nyelvi hibák futótűzként terjednek, és a társadalom szinte minden rétegét megfertőzik. Én pedig mint szavaló nem szeretném megérni, hogy Arany János balladája így hangozzék: ...felkötetem alordmajort/haboszant bárminesz... A szerző nyugalmazott tanár SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
