Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)
2012-10-20 / 243. szám, szombat
8 Szombati vendég____________________________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2012. OKTÓBER 20. www.ujszo.com Magda Vášáryová: „Furcsa időket élünk. Ma nem kell csinálni jóformán semmit se annak, aki híres akar lenni. Nekem céljaim vannak..." Nem vállal már új szerepet, mégis van új filmje Égetni való nőszemély! - állapítja meg Jirí Menzel filmjében, a Sörgyári cap- riccióban Gruntorád doktor a szépséges Mariskáról, miután porlasztós ózoninhalátora kiégette a nyálkahártyáját. Ez a jelenet ugyan nem látható Pálfi György Final cut - Hölgyeim és uraim! című montázsfilmjében, de bekerült négy másik epizód, amelyekben a Mariskát alakító Magda Vášáryová páratlan bájával valósággal lenyűgözi az embert. SZABÓ G. LÁSZLÓ így lehetett ezzel Bohumil Hrabal, a novella írója is, aki a forgatás heteiben szinte meg- ittasult a pozsonyi színésznő igéző szépségétől, és megbabonázva nézte minden rezzenését. Magda Vášáryová legendás alakításai közül ez csupán az egyik, ő maga a Monte Carlóban díjazott Szelíd teremtést és a New York-i Modem Művészetek Múzeumának gyűjteményében őrzött Marketa Lazarovát is hasonlóan fontos munkájának tartja. A színészettel azonban már rég felhagyott. Utolsó filmszerepét 1990-ben Dušan Hanák rendezésében, a Magánéletekben játszotta, azóta volt nagykövet, politikus, paralimpiai ügyvivő, most pedig parlamenti képviselő. Színészi feladatokra nem vágják. Életének ezt a fejezetét végérvényesen lezárta. Látta a filmet, Pálfi György alkotását. Milyen érzésekkel nézte? Nagyon megtisztelő számomra, hogy benne lehetek. Talán tetszettem neki a Sörgyári cap- riccióban, ezért gondolt rám. Ha nem tart attól, hogy sokkolni fogja őt a látvány, hiszen a forgatás óta eltelt harminc év, akkor szívesen találkozom vele. Szeretem a tehetséges embereket. Okos, érdekes ödetnek tartom, hogy egy rendező, akinek nincs pénze új filmre, a meglévőkből hoz létre egy rendkívül izgalmas alkotást. Megismétel valamit, ami egyszer már sikeres volt, még sincs olyan érzésünk, hogy ezt már láttuk. Mert felépít belőle egy új történetet. A magáét. Felhasználja azt, amit értékesnek tart. Gondolkozik. Nem hagyja elveszni, feledésbe merülni a régit, kiveszi belőle azt, ami szenzációs. A gyakorlatiassága is példamutató. A régi bútort sem kell kidobni, ha átfestjük. Az újonnan vett egyébként is jó, ha két évig egyben marad. És látom a szakmai alázatot is nála, amit ma egyre kevesebb rendezőnél érzek. Sokan azt hiszik, a technikával minden elérhető, ezért nem is igazán sajátítják el a szakmát, hiányos a tudásuk, de már az első filmjükkel el akarnak jutni Cannes- ba. És most itt egy ember, aki ezeket a filmeket, amelyekből kivágta ezeket a jeleneteket, nyilván többször látta, s tanult belőlük. Ezért meghajolok előtte. Ma már nagyon kevesen tanulmányozzák a régi értékeket, inkább a nagyképűség dívik, hogy „én majd megmutatom, az én filmem más lesz, és meg sem állok Hollywoodig”. Sajnálom ezeket a rendezőket. Szakmai tudás nélkül nem jutnak mesz- szire. Pálfi Györgynél a türelmet is látom, értékelem, és üzenem neki: híres lesz a Final cuttal, én is reklámozom lépten-nyomon. Meséltem róla néhány filmes ismerősömnek. Kicsit mintha sértve éreznék magukat, mert megelőzte őket egy remek ötlettel. Sajnálják, hogy nem az ő fejükből pattant ki... ráadásul én is feltűnök a filmben. Számos filmje közül annak idején eljutott valamelyik Cannes-ba? A Final cut ugyanis bekerült a fesztivál idei műsorába. Cannes-ban nem volt filmem soha, így én sem jártam ott. De Monte Carlóba se jutottam el, ahol 1968-ban nyert a Szelíd teremtés. Nem engedtek ki. Úgy látszik, türelmesnek kell lenni, vagy elhagyni a pályát, s akkor eljut az ember a cannes-i fesztivál mozivásznára. Ehhez persze kellett egy olyan film, mint a Sörgyári capriccio. Ha az nincs... ... én azért sem harcoltam. Ebben a vonatkozásban sem voltam soha tipikus színésznő, aki sóvárgott egy szerep után. Ezért is tudtam olyan könnyen pályát változtatni. Nem az volt életem nagy álma, hogy színésznő legyek. Tizennégy éves koromban rám találtak a filmesek, eljátszottam Dosztojevszkij egyik legszebb nőalakját, a Szelíd teremtést, és onnantól fogva szinte kézről kézre adtak a rendezők. A színművészeti főiskola helyett mégis a szociológiát választottam, és ma sem bánom, hogy így döntöttem. A Sörgyári capricciót 1980-ban forgattuk, és túlzás nélkül állítom: nagyon nehéz munka volt. Vígjátékot forgatni sokkal bonyolultabb feladat, mint például egy családi drámát. Megríkatni a nézőt a színpadon is könnyebb. Egy intelligens vígjáték kemény munka, több idő, sajátos hangulat eredménye. A férjemet alakító Jirí Schmitzer számára ez volt az első filmszerep, Menzel úr nagyon igényes rendező, a jó rendezők pedig nem mindig kedvesek a munka során. Ő is a maximumot akarta kihozni belőlünk. A forgatás szüneteiben ráadásul műidig könyvvel a kezemben látott. Éélrevonultam és olvastam. „Már megint olvas?” - dühöngött. De ha nem kávézom, és nem dohányzom, miért üljek a büfében? Cseverészni? Azt színházban sem szoktam. Nem érdekelt, mit fogok játszani, ki lesz a partnerem. Ültem az öltözőben, és faltam a könyveket. Bohumil Hrabal még a tiltott szerzők listáján szerepelt, amikor Jirí Menzel már filmre akarta vinni a Sörgyári capricciót. Nem is engedték neki, csak jó pár évvel később. És akkor is meglehetősen szűkös anyagi körülmények közé szorították. A rendszert támogató filmek nagyon sok pénzből készültek, mi minden jelenetet legfeljebb kétszer vehettünk fel. Nagyon kellett vigyáznunk, nehogy elrontsunk valamit. Ráadásul hasznos hanggal dolgoztunk. Tényleg szörnyű nyomás volt rajtunk. Ha a partnerem véletlenül hibázott, vagy pontatlan volt a cseh kiejtésem, Menzel úr mindig olyan szerencsétlen képet vágott, hogy már sajnáltam őt. Rengeteget próbáltunk, míg elhangzott, hogy felvétel! A legnagyobb teher rajtam volt, hiszen én voltam a legtapasztaltabb színész a stábban, akiért még harcolnia is kellett a rendezőnek, hiszen a barrandovi filmgyár vezetősége nem akart beletörődni, hogy Hrabal úr édesanyját egy elfoglalt szlovák színésznő játssza, akit nehéz lesz egyeztetni pozsonyi elfoglaltságaival. Jirí Menzellel való találkozása is legendává nőtte ki magát Prágában, az Óvárosban találkoztunk a véletlennek köszönhetően. Ismertük egymást, csak nem személyesen. Vidámak voltunk, felszabadultak, Menzel úr teázni hívott. Megkérdezte, ismerem-e Bohumil Hrabal írásait, én mondtam, hogy igen, de a Sörgyári capriccio akkor még nem volt kapható. Menzel úr aztán elküldte a forgatókönyvet, én pedig egy levelezőlapon írtam meg neki, hogy: Kedves rendező úr, köszönöm az élményt, mire a történet végére értem, mindent felfaltam a ffidzsiderből. Ő pedig akkor döntötte el, hogy öné a szerep. Tetszett neki, hogy olyan nagy étvággyal estem neki a hűtőnek. De amikor teáztunk, már akkor is látta, hogyan eszem. Alaposan meg kellett küzdenie értem, de a forgatáson aztán nagyon igényes volt velem szemben. Amikor például a füvet kaszálom a sörgyár udvarán, és megvágom az ujjam a sarlóval, azt a jelenetet vagy huszonötször lepróbáltuk, mire elégedett volt. Azt kérte tőlem, hogy olyan érzékien dugjam a számba a vérző ujjamat. Fel is vettük elsőre. Hrušínský urat is rendesen meggyötörte. Azt a jelenetet például, amikor elszenderedett a keblemen, majd felébresztem és elköszön, vagy hússzor kellett megcsinálnia, míg Jirí Menzel elfogadta. Hrušínský úr már nagyon ideges volt, mégsem tiltakozott. „Igen, rendező úr!” - mondta, és nyelt egy nagyot. Bohumil Hrabalról milyen emlékeket őriz? Gyorsan elfogadta édesanyjának? Egész idő alatt azt játszottuk, hogy ő a fiam, hiszen a film zárójelenetében elárulom a férjemnek, hogy áldott állapotban vagyok. Meg is dorgáltam párszor Hrabal urat, amikor a forgatáson becsípve láttam. Utoljára a halála előtt pár hónappal láttam, amikor már tolószékben közlekedett. Leguggoltam hozzá, és úgy kérdeztem tőle: Hogy vagy, kisfiam? „Szarul, anyukám!” - felelte. Nagyon beteg volt már, ízületi fájdalmak kínozták. Pálfi György filmjébe az a képsor is bekerült a Sörgyári capricdóból, amikor biciklin ülve szinte átsuhan a kisvároson. Biciklizni és korcsolyázni mindig szerettem. Varsóban, ahol nagykövetként dolgoztam, is volt egy kerékpárom, azzal jártam hétvégén kirándulni. Sört mikor ivott legutóbb? De úgy, mint a filmben, hogy egy szuszra üríti ki a félliteres kriglit? Nem szeretem a sört. Kétszer egy évben két kortynál többet sosem iszom. A Final cutban olyan színészekkel került egy filmbe, akikkel sosem játszott együtt. Az érdekesség kedvéért, és hogy a véleményét halljam róluk, felsorolnék néhány nevet. Legyen az első Marcello Mast- roianni. Vele 1968-ban találkoztam Nápolyban. Ott álltam Fellini és Alberto Sordi között. Tizennyolc évesen ismertem meg Sordit, ő mutatott be Fel- lininek. „Na, mit szól hozzá, milyen férfi?” - bökött meg finoman a könyökével Fellini, miközben lopva Mastroianni- ra mutatott. Nem ismerem, ki ő? - kérdeztem. „Nem ismeri? Marcello Mastroianni!” - lelkendezett a Maestro. De akkor még tényleg nem hallottam róla. Teljesen hétköznapi ember volt, a filmekben azonban valósággal sugárzott. Woody Allen? Nálunk családi rendezőnek számít. Mindenki szereti. Én is. Brad Pitt? Tudok róla. Tom Cruise? Létezik. Bruce Willis? Nem az én zsánerem. Marlon Brando? Ő igen! Igen, igen! Az utolsó tangó Párizsban! Tízszer biztosan láttam. Alain Delon? A medence meg a Rocco és fivérei. De magánemberként is tisztelem. Eljött Havel temetésére. John Malkovich? Láttam őt színpadon Drezdában, egy sorozatgyilkos szerepében. Remek volt. Csak úgy áradt belőle a rettenet. Leonardo DiCaprio? Fotókról ismerem. Belmondo? A régi filmjei. Kedvelem a francia színészeket. Ewan McGregor? Nem tudom, ki ő. Javier Bardem? Javier, Javier. Megvan! Ismerem. Mickey Rourke? Láttam A ketrecharcost. Szadista show. De hogy már ő is kivasaltatta az arcát! Már a férfiakat is erre kényszerítik Hollywoodban! Rettenetes! Keanu Reeves? Nem is tudom... jó! Igazából Matt Damont szeretem. De a nők sokkal jobbak. Susan Sarandon vagy Meryl Streep. A színjátszás csúcsát ők jelentik számomra. Játsszunk el a gondolattal: holnap egy világhírű rendező keresi fel ajánlatával. Könnyűszerrel le fogok mondani róla. A kultúrpolitika sokkal jobban érdekel. A színész: objektum. De alkotó ember. Ritkán. Filmben nem is nagyon tudja, mit csinál, hiszen nem időrendi sorrendben veszik fel a jeleneteket. Ráadásul snittek vannak, és nagyon nehéz átlátni az egészet. A színház más. Még a tévéjáték is. Ott fel lehet építeni a figurát. A színpadon minden este alakíthatok rajta. Nem azért voltam színésznő, hogy híres legyek, ez a része a dolognak mindig hidegen hagyott. Matematikus vagyok, szociológus, a filozófia és a politika érdekel. Nehéz időszakban voltam nagykövet, rögtön a rendszerváltás után Václav Havel nevezett ki, és már költöztem is ki Bécsbe. Ma azt találgatják az interneten, hogy hányas melltartót hordok. Három napja ez a téma. Furcsa időket élünk. Ma nem kell csinálni jóformán semmit se annak, aki híres akar lenni. Nekem céljaim vannak. Ha kidobnak az ajtón, visszamászom az ablakon. Nyitott a vüág, nyitott kell, hogy legyek. A parlamentben azt mondják: teátrálisan beszélek. Megtanulták, hogy van ilyen szó, és most velem kapcsolatosan használják. De csak azért, mert nem dadogok, nem selypítek, és érthetően ki tudom fejezni magam. Megsértem nem tudnak, megmosolyogtatni igen. És akkor jön egy nem várt öröm, egy magyar rendező új filmje... köszönöm, köszönöm, köszönöm! Nagyon nagy hálával gondolok Pálfi Györgyre.
