Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)
2012-10-02 / 227. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. OKTÓBER 2. Keddi faggató 17 Varsányi Mari: Mára elmosódtak a határozott körvonalak, a modernség sem attól függ, mit játszik a színház, hanem inkább attól, hogy miként Minden szerepben erősen hinni kell (Somogyi Tibor felvétele) Mindössze három hét különbséggel egykorúak. Varsányi Mari születési bizonyítványán a dátum 1952. szeptember 8-a, az egykori MATESZ, tehát a Magyar Területi Színház alapítólevelén a pecsét 1952. október 1-jei keltezésű. így a színház és társulatának négy évtizeden át hűséges tagja szinte napra pontosan 60 évesek. MIKLÓSI PÉTER Az akkoriban elsősorban vidékjáró dali színésztrupp, a ma már jobbára kőszínházi körülmények között játszó Jókai Színház az előadásai révén, az annak színpadán évtizedek óta alkotó színésznő a szerepei által szólítja mega közönségét. Mind a premiereken, mind a sokadik reprízen. Az élet viszont most úgy hozta, hogy komáromi játékszínünk a fennállásának de- rekas jubileumát ünnepli, viszont Varsányi Mari egyben összegez is, hiszen háromnegyed éve már e társulat nyugdíjas művészeinek körét bővíti. A színház emeleti társalgójában csevegve nehéz eldönteni, hogy ami beszélgetésünk közben átsüt derűs lényén, az ott legbelül bánat-e, vagy „csak” szomorúság. Valami megfoghatatlan szívfájdalom. Mari, gondolom, abban könnyen egyetérthetünk, hogy a hétköznapok néha bedarálnak bennünket. Hogyan találunk akkor kivételes alkalmakat? Nehezen. Szinte naponta változik minden. Csupán a rossz szokások állandósulnak. Ha akarjuk, ha nem, beidegződnek. És a kellemetlen élmények még nyomot is hagynak a lelkűnkben. Ezért van az, hogy akár csak egyetlen jó dolog már ünnepszámba megy? Bizonyos mértékig. Bár én sohasem tudtam úgy igazán haragudni másokra. Igyekszem is mindenkit szeretni, aki nem ad okot, hogy ne szeressem. Talán ezért vagyok a végtelenségig jóhiszemű. És hatvanévesen is még mindig naiv és becsapható vagyok. Kijátszható és hiszékeny. És a rosszhiszemű vonásaid? Ahogy szaladtak velem az évek, egyszerre csak észrevettem, hogy tudok már bántani, tudok ironizálni, szúrni, olykor rosszmájú megjegyzéseket tenni. De hát most már nyugdíjasként minek kibeszélni mindent... Pedig pont a titkaidra vagyok kíváncsi. Éspedig? Mondjuk arra, hogy bár a hölgyek kortalanok, mégis mi jut eszébe az olyasvalakinek épp a hatvanadik születésnapján, aki lényegében egyazon napon teremtődött a színházával? Nem vigasztaltam magam. Inkább szörnyülködtem. Hogy ennyire elsuhantak fölöttem az évtizedek. De tulajdonképpen már a nyugdíjazásom óta, januártól bizsereg bennem ez az elképedés. Bár ki tudja, talán önmagamat is okolni kellene ezért, mert húsz évvel ezelőtt azt is nehéz volt tudatosítanom, hogy elmúltam negyven. Már akkor jócskán lehangolódtam. Hiúságból? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy abból egy csipetnyi sem volt benne. Hiszen addig karcsú voltam, szinte csupa fiatalos szerepet játszottam. Sőt, gyermek- és nadrágszerepekből is bőven kijutott nekem. Persze, az évek múlása sem esett jól. Különösen abban a tudatban, hogy ekkorra színiakadémia nélkül is megbízhatóan kitanultam a színészmesterséget, viszont a színházban pont ebben az időszakban egy új, diplomás garnitúra belépésével elkezdődött az újabb generációváltás. Az ilyesmi természetes ugyan, ez a dolog mégis hirtelen mellbevágott. Nehezen tudtam átállni egyik napról a másikra. Miként gondolsz vissza rá? Ennyi idő távlatából már minden felhőtlennek tűnik. Ne vedd latorságnak, de rákérdezek: mi a jobb? A megléte hatvan évével örömködő Jókai Színház - leánynevén MATESZ! - friss nyugdíjasaként a régi időkről nosztalgiázni, vagy a mai történésekről elmélkedni? Sok-sok időt töltöttem már a pályán, az embert így természetesen kísérti a színpadi múltja. Hogy melyik pillanatban bukkan fel, azt sohasem lehet tudni. Én már annyit megéltem színházunk falai meg kulisszái között, hogy bármerre lépek, előbb-utóbb szembejövök magammal. Akkor most se téij ki magad elől, hanem mesélj mondjuk arról, miként emlékszel a Magyar Területi Színház eredeti, a hajdani Fučík utcán álló otthonára? Húszévesen, még színészbojtárként, az az épület volt számomra a csoda. A nagybetűs Színházépület csodája! A földszinten hatalmas, puha, szép szőnyeg fogadta a belépőt. A barátságos színházterembe kellemes lépcső vezetett az emeletre, ahol a méreteiben szerényebb nézőtér bársonyos zsöllyéinek sorai fölött röviden benyúló karzat is fogadta a közönséget. A földszinten balra nyílt a társalgó, ahol jókat lehetett beszélgetni, feltéve, hogy a próbák szüneteiben az idősebb kollégáknak nem szottyant éppen kedvük ugratni a fiatalokat. Az efféle piszkálódás ritkán volt kellemes, de akkoriban az üyesmi velejárója volt a kezdő színészek hétköznapjainak... A társalgóval szemben állt a ruhatár, ahol, egyéb büfé híján, egyik-másik, a műszaki személyzethez tartozó kolléga suttyomban féldeciket árult. De a lényeg az volt, hogy játszottunk! Komáromban is, az országot járva is. Közhely, nekem mégis negyven éven át valóban a színház volt az életem. Nyugdíj asként már nem az? Nézd, hónapok óta barátkozom azzal a gondolattal, hogy most már a társulat nyugállományú tagjainak státusza az enyém. Hogy most nem kell évadról évadra azon drukkolnom, kapok-e szerepet, és ha igen, milyen új feladattal gondolnak rám. Ha viszont felkérést, játéklehetőséget kapok, én dönthetem majd el: vállalom-e? Ugyanakkor persze ott motoz bennem a kisördög: hogy akkor most vége? Ennyi volt és nem több? Mert nagyon szeretek, és még szeretnék is játszani. De semmivel sem kisebb igazság, hogy néha meg kell békélni a tényekkel, s hivatalosan egy határozott választóvonalat húzva tudatosítani: tetszik vagy nem tetszik, én pedig most akkor nyugdíjas lettem. Ellenben ez mit sem változtat a meggyőződésemen, hogy színpadra lépni, játszani csakis szenvedélyesen, már-már szerelmesen lehet. És minden szerepben hinni kell. Erősen hinni. Az epizódszerepekben is? Igen. Ha valakire fiatalon háromszor egymás után kiosztanak egy-egy kisebb szerepet, nem kell rögtön azt hinni, hogy baj van. Fásultság helyett játszani kell, bátor érzelmekkel. Még azt is mondhatnám, hogy lehetőleg boldogan. Aki színészként hisz a játékban, igazolhatja: őszinte figuraépítéssel az apróbb szerepben is fel lehet oldódni, lélekben megtalálni a kellő kulcsot hozzá. Régebben alkalmam nyüt hosszabban elbeszélgetni Törőcsik Marival, aki az egyik pillanatban azt mondta: „Ha a rendező azt közli velem, hogy én fogom játszani a Loch Ness-i szörnyet, akkor először meghökkenek, aztán gondolkodni kezdek, és pár nap múlva elhiszem, hogy én leszek a Loch Ness-i szörny! Mert egyrészt a rendező hisz bennem, másrészt képes leszek megtalálni magamban azokat a vonásokat, amelyek jellemzőek lehetnek arraafigurára...” Szerinted a színészet a lélek sokoldalúságának művészete? Elsősorban az. Pályámon talán ezért érezhettem több ízben is valahogy úgy, hogy színésznőként az általam remélteknél kevesebbet tárhattam fel a lel- kemből, kevesebbet mutathattam meg önmagámból. Ha pusztán akár csak az utóbbi évekre gondolok, három-négy olyan is megvoltak a szempontjaik, nekem viszont az egyre tornyosuló érzületeim. De téved, aki ezek alapján azt hiszi, hogy netán haragban váltunk el. Volt időszak, hogy elvágyódtál a színháztól? Ez kétszer fordult elő velem. Először rögtön a pályám elején. Amikor torkig lettem a csipkelődésekkel. Mert sokat megélt akkoriban egy kezdő színész, főleg ha magabiztosságot adó főiskolai végzettség nélkül került valaki a színházhoz. Én bizony még menet közben tanultam a szakmát, könyvekkel a fejemen az egyenes tartás végett, a beszédtechnikát könyvekből, lemezekről. Az élet, a pálya főiskolája az enyém. ben, a magatartásunkban sablonosnak tűnik. De pont ezek a jelenségek egy-egy szerepben szintén ott vannak, csak meg kell találni a színpadi figura domináns vonásait. Nincs színházi pályafutás kudarc nélkül, bár a színészek ritkán beszédesek a kevésbé sikerült vagy egyenesen bukást jelentő szerepeikről. Érdemes az ilyesmit titkolni? Szerintem nem. Bár talán az is érthető, hogy nehéz ezzel kérkedni. Beszélni viszont mindenképpen érdemes róla. Főként okulásképpen. Úgy a színész sem marad magára a csalódásával, a helyzet adta belső bizonytalanságával. Őrződ hosszú pályafutásod felgyülemlett kritikáit? Egy jókora dobozban. Rendszeresen olvasgatni többnyire csak a friss kritikusi vélekedéseket szoktam, az egy-egy premiert követő első egy-két hónapban. Addigra bennem is leülepszik, hogy mi az, amivel egyetértek, illetve mit látok esetleg továbbra is másként. Tapintatlanság, ha rákérdezek: kikkel szerettél játszani? Mondhatom, persze. Bár ezzel az említetlenül hagyott, megbántott kollégák haragját is azonnal magamra zúdítom, hiszen nem sorolhatok föl mindenkit. De a Jókai Színház 1990 utáni színészgenerációjából örömmel álltam a színpadon például Bandor Évával, Benkő Gézával, Fabó Tiborral, a Ho- locsy-lányokat, Krisztit és Katit a gyerekkoruktól ismerem és szeretem, de nyilván jó páran vannak még, akikkel nemcsak én játszottam szívesen, hanem ők is szerettek, szeretnek velem a színpadon lenni. És a korábbiak? A „vendégként” máig szerepet vállaló idősebbek? Talán érthető, ha most még nagyobb zavarban vagyok... Szabadjon hát csupán két nevet említenem: Ferenczy Anni, noha néha önző volt, és nagyon magának élt a színpadon, illetve Dráfi Mátyás. Őt azonban nem a „megbízható” szövegtudása, hanem a tiszteletet parancsoló színészi nagysága miatt említem. De valóban a nevek tucatját sorolhatnám még. Szerepálmaid? Passz. Nincsenek. Nincsenek, hogy csalódások se érjenek. Inkább fölvillanásaim, nekibuzdulásaim vannak, ahogy át-átfut rajtam egy-egy vággyal teli gondolat. Közhely, hogy „tapasztalatokban gazdag színészi munkásság áll mögötted”. Vajon mit szűrsz le ebből saját használatra, a továbbiakra? Önmagam számára? A továbbiakra? Nincs használati utasítás. Pusztán állapot van. Mind a színházam, mind én még csak hatvanévesek vagyunk. A lehetőségre várok. Persze ott motoz bennem a kisördög: hogy akkor most vége? Mert nagyon szeretek, és még szeretnék is játszani. szerep talált nálunk más gazdára, amit tiszta szívvel én is eljátszhattam volna. Ha csak egyet-kettőt közülük én kapok, nem szólok egy árva kukkot sem, így viszont... Noha azt is be kell látni, hogy a színházi vezetőknek sincs könnyű dolguk, miután manapság nehéz hosszabb távon gondolkodni. A színésznői pálya négy évtizede aligha egy „viliám- tréfa”. Sokat csalódtál? Eleget. De hát ez egy ilyen pálya. És nem csak én, más is nemegyszer csalatkozott. Másoknak is megvannak a fájdalmaik. Te kérted a nyugdíjazásodat? Vagy ahogy elegánsan mondani illik: az élet hozta így? Az én döntésem volt. Persze, megvolt annak az oka. Ahogy szaladtak velem az utóbbi esztendők, egyre inkább úgy éreztem, hogy a társulatvezetés nem figyel rám eléggé. Nyilván nekik Ennyi zökkenővel, talán még keserűséggel is, miért maradtál? Mert a szó eredeti értelmében hatalmába ejtett a színház varázsa. Nagyon szerettem játszani. És szeretek is. Ezért vártam, várom ma is a lehetőséget. Hivatalos búcsúelőadásod a Sári bíró női főszerepe volt. Előadás után két ízben is könnyet láttam megcsillanni a szemedben. Először még fenn a színpadon, a tapsrend alatt, másodjára pedig a premiert követő fogadáson... Jólesett a vastapsból kiérezni a közönség ragaszkodását. Itt a társalgóban pedig a nyugdíjba vonulásom hivatalos bejelentése közben meghatott a társulat őszinte rokonszenve. Szoktál párhuzamokat találni a rád osztott szerepek és önmagad között? Vagy egyenesen önmagadra lelni egy- egy figurában? A párhuzamokra szoktam felfigyelni. A hétköznapok különböző emberi megnyilvánulásaira. Mert hát nem vagyunk rosszak és intrikusak, vagy éppenséggel jók és segítőkészek a köznapokban? Sok olyasmi rejlik bennünk, ami a közbeszéd