Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)
2012-10-02 / 227. szám, kedd
14 KÖNYV FOCITIPP ■ 2012, OKTOBER 2. www.ujszo.com HORT qy of Robert Enke ^ RONALD RENG ± Feleségével, Teresával. ► Kislányával, Larával, aki súlyos szívrendellenességgel született, s aki 2006-ban - kétéves korában - elhunyt. Az Enke házaspár később örökbe fogadott egy kislányt, Leilát. A hely, ahol Robert Enke a robogó vonat elé vetette magát. » Ki volt Robert Enke? 1977. augusztus 24-én | született Jénában. Pályafutása során a Carl Zeiss Jena (1995-1996), a Borussia Mönchengladbach (1996-1999), a Benfica (1999-2002), az FC Barcelona (2002-2004), a Fenerbahce (2003), a Tenerife (2004) és a Hannover (2004-2009) alkalmazásában állt. Nyolcszor szerepelt a német felnőtt válogatottban. 2009. november 10-én öngyilkos lett. Enke a Hannover kapusaként. „Emlékezz ezekre a napokra!” Túl rövid élet. Ezzel a címmel írt csaknem négyszáz oldalas könyvet Ronald Reng német sportújságíró Robert Enke életéről. Enke a német válogatott és a Hannover kapusa volt, amikor 2009. november 10-én, 32 évesen - pályafutása csúcsán - öngyilkos lett. ban hátborzongatóvá válnak: az öngyilkossága előtt néhány héttel Enkének hasonló módon nyoma veszett pár órára. „Hol jártál?” - kérdezte tőle aggodalmaskodva Teresa. „Körbeautóztam a várost.” „Minek?” „Csak úgy.” „Robbi, MINEK???” „Kerestem a helyet, ahol megölhetem magam.” Enke már az első depressziós időszakában is többször gondolt az öngyilkosságra, bár naplójában akkor még következetesen kerülte ezt a szót. 2009-ben újra jelentkezett nála a depresszió (Robert metaforájával élve „a fekete kutya”, amelynek jelenléte élvezhetedenné teszi az életet, s csak a sötét gondolatoknak hagy helyet), s a kapust újra gyakran foglalkoztatta az öngyilkosság. Egy jó ember A külvilág felé azonban rendíthetetlenül játszotta a szerepét: azt vallotta, egy kapus, egy válogatott kapus nem mutathatja, hogy gondjai vannak. Depressziójáról csak a legközelebbi barátai tudtak. Megindító olvasni, hogyan próbáltak neki segíteni, s megindító az is, hogyan próbált Enke segíteni azokon, akiket szerinte igazságtalanság ért. Egyszer például felhívta a Stuttgart fiatal kapusát, Sven Ulreichet, akit korábban nem is ismert, mert az edző mindennek lehordta Ulreichet a sajtóban, s Enke arra gondolt, neki is jólesett volna a biztatás, amikor egyszer Frank de Boer nyilvánosan megszégyenítette Barcelonában. Robert Enke jó ember volt. Ezt a legjobban cselekedetei szemléltetik: hosszú hónapokon át hagyta a Hannover melletti házukban lakni az előző tulajdonost, mert annak nem volt hová mennie (festő volt, s néha telecsődítette művészekkel a házat - előfordult, hogy az Enke házaspár arra ért haza, hogy nappalijukban egy vonósnégyes éppen egy modern vers megzenésítésén munkálkodik), sok jótékonysági eseményen vett részt, és ha úgy érezte, valakivel igazságtalanul bántak, mindig kiállt mellette. Az őrület határán A magyarul egyelőre nem olvasható, Angliában tavaly az év sportkönyveként díjazott könyv nem hagyományos futballista-életrajz. A szerző közeli barátságban volt Enkével („mindketten ugyanazokat a dolgokat tartottuk fontosnak az életben: udvariasság, béke, kapuskesztyűk”), akit még Enke kért fel, írja meg a történetét, de csak akkor, ha már befejezte pályafutását, és nyilvánosság elé lehet tárni a depresszióját. Enke öngyilkossága után Reng felkereste a kapus egykori csapattársait, gyerekkori barátait, családtagjait, edzőit, ügynökét, hogy segítségükkel rajzolja meg a kapus életútját, s találjon választ a kérdésre: történhetett volna-e másképp? A könyvhöz felhasználta Enke naplójegyzeteit is, a kapus ugyanis - főleg depressziós időszakaiban - fontosnak tartotta, hogy mindent feljegyezzen. Verseket írt, naplót vezetett, meg akarta érteni a betegségét. „Emlékezz ezekre a napokra!” - ez a legeslegutolsó bejegyzés. A Túl rövid élet letehetetlen olvasmány — nem ellenfelek, eredmények és gólszerzők monoton felsorolása, mint némely hasonló kiadvány. Reng érdekfeszítően ír, regényszerűen meséli a történetet, de a könyv fő erőssége mégis abban rejlik, hogy nyíltan foglalkozik a depresszióval, s azzal, hogyan változtatja meg ez a betegség az embert. „Mi zajlik a fejemben” A szerző igyekszik eloszlatni a tévhitet, melyszerint Enke azért lett öngyilkos, mert gyenge volt, s már nem bírta elviselni az életet. „Az öngyilkosságot megkísérlő depressziósok legtöbbje nem akar meghalni, csak azt akarja, hogy sötét gondolatai egyszer s mindenkorra eltűnjenek. Valószínűleg Robert esete sem volt más. Ha csak egy félórán át éreznéd, mi zajlik a fejemben, megértenéd, mibe akarok belebolondulni, mondta egyszer feleségének” - olvasható az első fejezetben. A kérdés, mitől lett Enke depressziós, értelmetlen. Mint minden betegség, a depresszió kialakulásában is közrejátszanak genetikai sajátosságok és egyéb tényezők, de alapvetően téves azt mondani, hogy Enke depresz- sziós lett, mert a Barcelonában mellőzték vagy mert a kislánya meghalt. Lara és Robert „A kislánya után halt Robert Enke” - ez volt az egyik magyar hírportál címe az öngyilkosság után. A könyvből kiderül, szó sincs erről. Hogy Robert Enke mennyire erős volt, azt éppen kislánya rövid élete alatt tanúsított magatartása mutatja. Lara Enke súlyos szívrendellenességgel született, többször kellett műteni, a családnak már az ünnepnap volt, amikor több hónap után néhány percre kiléphettek kisbabájukkal az intenzív osztály erkélyére. Rövidke élete során Lara sokat volt kórházban, ilyenkor Robert és Teresa váltották egymást a kislány ágya mellett. Azon az éjjelen, amikor meghalt, éppen Robert volt vele. Enke nem roppant össze Lara halála után. ,A gyászunkban eszünkbe sem jutott, hogy amiatt aggodalmaskodjunk, visszatérhet a depressziója” - emlékszik vissza Teresa Enke. Róbertét 2003-ban kezelték először depresszióval. Akkor a Fenerbahce elfeledett kapusa volt, és senkinek sem tűnt fel, hogy néhány hónapra befeküdt egy klinikára. Akkor sikerült visszaszorítani a depressziót. Voltak-e korábban is jelei, hogy kialakulhat nála ez a betegség? Talán, bár utólag ezt nehéz megállapítani. A meccs előtti izga- lom/szorongás bizonyos mértékig természetes, főleg a kapusoknál, akiknek hibái sokkal emlékezetesebbek, mint egy-egy sikeres megmozdulásuk. „Akkor is szeretnél, ha nem fociznék?” „Nem akarok edzésre menni” - hajtogatta Enke reggelenként azokban az időkben, amikor az ifiktől felkerült a felnőtt csapatba, attól tartva, nem lesz elég jó. Dirk Enke, a kapus édesapja (egyébként pszichológus) az életrajzi könyv szerzőjének elmondta, néha felteszi magának a kérdést, mit rontott el. Dirk elhagyta a családot, s a válás után már csak a mérkőzéseken találkozott a fiával. „Apa, akkor is szeretnél, ha nem fociznék?” - tette fel egyszer neki a kérdést Robert. A pszichológus apa látta fián a depresszió jeleit, próbált is segíteni rajta, de a bűntudattól most sem szabadul: talán minden baj abban gyökerezett, hogy fia úgy érezte, csak akkor szeretik, ha jól teljesít. Enke nehezen élte meg a változásokat - amikor a Mönchenglad- bachtól a Benfica Lisszabonhoz került, a szerződés aláírása után sírva fakadt a szállodában: „Nem akarok idejönni.” S azon a napon, amikor végleg kiköltöztek németországi házukból, hét órán keresztül céltalanul autózott kör- be-körbe a városban. Hol jártál? Az ilyen epizódok elsőre csupán megdöbbentők - később azonAndreas Köpke, a német válogatott kapusedzője szerint részben Enke érdeme, hogy a német kapusok között a korábbi vérre menő rivalizálás helyett bajtársibaráti viszony alakult ki. Enkét tisztelték és szerették, mégis meg volt győződve róla, ha depressziója napvilágra kerül, azzal befellegzett a pályafutásának. Ugyan ki akarna egy depressziós kapust alkalmazni? A könyv utolsó oldalai a végkifejlet ismeretében különösen megrázóak: Teresa kétségbeesetten próbálja meggyőzni az egyre mélyebbre zuhanó férjét, vonuljon be egy klinikára, Robert szinte az őrület határán rábólint, össze is pakol, ám végül mégis mindig inkább edzésre megy... Robert Enkével nemcsak egy kiváló kapust, hanem egy nagyszerű embert is elvesztett a futballtársadalom. A története azonban segíthet, hogy a depresszió ne legyen tabu a profi futballban. Ne felejtsük azokat a napokat! Bőd Titanilla ‘The most necessary and timely piece of sports writing in a long time’ >
