Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)
2012-10-16 / 239. szám, kedd
Kijut-e a magyar válogatott a 2014-es világbajnokságra? Két forgatókönyv. .»• . 12-13. oldal 2012. október 16., kedd, VIII. évfolyam, 38. szám Isten hozott a virtuális világban! Üdvözöllek, Kedves Olvasó! Helyezd magad kényelembe, és ossz meg velem tíz percet a mai napodból. A sportról fogunk beszélgetni, jó? Csak mi ketten: Te meg én. Már az elején elárulok Neked egy titkot: nemcsak a futballt szeretem, hanem a kerékpározást is. Ezt persze nem vetem nagy dobra, de így van. Voltak nyarak, amikor hardcoreloui de France-fiiggő voltam, napi hat óra a képernyő előtt, talán ismered az érzést. Mindig Armstrong kihívóinak szurkoltam, az esélytelen másod- meg harmadhegedűsöknek, Ullrichnak meg Belokinak. De azért Lance Armstrong volt az igazi. Az ikon. A példakép. Ahogy kijött a rákból, ahogy az emberi teljesítőképesség határait feszegette, az például nagyon klassz volt. Istenkísértésnek tűnt, ahogy megpróbálta legyőzni a fizika törvényeit, de éppen ez volt benne az izgalmas: vasakarattal uralni a saját testünket, felrobbantani odabent az adrenalinbombákat, és belehajszolni magunkat valami őrült, emberfeletti vágtába. Olyan akartam lenni, mint Lance. Osszeszorított foggal lefutni a félmaratont, átúszni a tavakat, hátizsákkal rohanni hegynek fölfelé. Most viszont valakik azt bizonygatják, hogy amit Armstrong művelt, az csalás volt. Szemfényvesztés, délibáb. Hogy Armstrong, az ember soha nem nyerte volna meg hétszer egymás után a Tour de France-t, és soha nem mászott volna fel a hegyekre olyan észveszejtő tempóban. Hogy aki ott tekert, az tkp. egy agyondrogozott android volt, egy kísérleti tenyészállat. S hogy nem Lance, hanem a testében dolgozó koktélok feszegették az emberi teljesítőképesség határait, s nem ő állt ki a nyeregből 2003-ban, a Pireneusok emelkedőin, s hagyta másodpercek alatt fáképnél a levegőért kapkodó Ullrichot (istenem, még most is borsódzik a hátam, ha arra a jelenetre gondolok!), szóval hogy nem Lance tekert úgy, hanem a benne dolgozó tesz- toszteron, a benne áramló EPO, a benne zakatoló IGF meg a benne duzzadó növekedési hormon. Ismered az epót? Nem? Eritropoietin. Azt mondják, a legtutibb cucc. Javítja a vér oxigénfelhasználó képességét. Nem fáradsz el, azonnal regenerálódsz. Csodaszer. Az élsportolók imádják. Lehet bőr alá szúrni hastájékon, de lehet egyenesen vénába is, ez költségesebb, de megbízhatóbb: este beviszed, reggelre nyoma sincs. Kimutathatadan. A focisták is nyomják, persze. Másképp hogyan tudnának szezononként 60 tétmeccset lejátszani, teljes fordulatszámon? A futball ma sokkal megerőltetőbb játék, mint régen volt; gyorsabb, dinamikusabb, agresszívabb. Nézz rájuk: izompacsirták rohangálnak a pályán, kőkemény atléták, akik az utolsó másodpercig pörögnek Nincs idő kifújniuk magukat. Bár, minek is. Kifújja magát helyettük az epó. Sprintéinek hetven métert oda, hetvenet vissza, megállnak, és nem lihegnek. Hát nem csodálatos? S ha egészen közelről mutatja őket a kamera, még a tág pupilláikat is lehet látni... Vagy nézd meg azokat a srácokat, akik kimennek Nyugatra: fiatal, törékeny, egyszálbél legénykék, aztán fél év múlva már barlangmély hangon szólalnak meg, és olyan vastag a nyakuk, mint egy bikának Keményen gyúrnak? Na ja. A laborban. Szóval az a helyzet, hogy éveken át teljes tévhitben éltünk Hogy a média felk'nált nekünk egy példaképet, mi pedig örültünk neki, hogy lám, van élet a rák után, s le lehet győzni önmagunkat is. De most mihez kezdjünk ezzel az egésszel? Tulajdonképpen fogalmunk sincs, hogy mi van a mögött, amit látunk. Hogy mi van a sportversenyeknek nevezett nagyszabású show-műsorok mögött. Mit látunk, ha megnézünk egy BL- meccset? Hm? Te például mit látsz? Ülsz a fotelben, nézed a tévét, eddig stimm. Ismered azokat a játékosokat? Igen? Honnan? A tévéből meg a webről? Melyik világhoz tartoznak: a képernyő előtti vagy a képernyő mögötti világhoz? Meg tudod még különböztetni a kettőt? Szerinted a Barcelona egy futballcsapat vagy a szórakoztatóipar produktumai És Cristiano Ronaldo? Focista vagy márkanév? Tudod, hogy hol végződik a reális és hol kezdődik a virtuális? Vagy már elmosódnak a határok? Ritkán gondolunk bele, de a tévében nem azt a meccset látjuk, ami a pályán zajlik, hanem azt, amit a rendező és az operatőr megmutat nekünk. A kamera szelektál, leszűkít, torzít, manipulál. Hazudik. Naná, hiszen ez a rendszer lényege. Itt ugyanis már nem futballmeccsről, hanem egy termékről van szó. Vagy majd épp egy csillogó körítésű, Heineken- és Mastercard-reklámokkal teletűzdelt BL-meccs fog elsősorban a szabályos küzdelemről meg a bajtársiasságról szólni? Hát hogyne. Szerinted a Barcelona egy futballcsapat vagy a szórakoztatóipar produktuma? És Cristiano Ronaldo? Ő egy focista? Vagy csak egy márkanév? Mit gondolsz erről? Tudatosítod-e, hogy showbizniszről van szó, s abban minden reklám - azon túl, hogy fertőz - hazudik, túloz és nagyzol? Egybemossa az igazat a hamissal. Tudtad, hogy a gyerekek nem különböztetik meg a reklámot a többi tv-műsortól? Hogy számukra nincs distancia? Hogy készpénznek veszik? S mivel ebben nőnek fel, ebben a realitást imitáló digitális világban, egyre bizonytalanabbul választják szét a valóságot a látszattól? Tényleg, Te hogy állsz ezzel? Teszünk egy gyors próbát, jó? Ne izgulj, könnyű kérdés jön: szerinted én létezem? Igen? Biztos vagy ebben? Miért is? Aha, szóval itt ez a jegyzet. S mi van akkor, ha ezt csak egy számítógépes szöveggenerátor írja, a fénykép pedig egyszerű hamisítvány, és a Gazdag József nevű személy nem is létezik? Hm? Mi van akkor, ha csak egy fantom vagyok? Egy minden részletében kidolgozott számítógépes program, egy szimulált entitás? Nehéz eldöntened, hogy viccelek-e? Na jó. A tíz perc letelt. Most befejezem a cikket, kikapcsolom a gépet, s magadra hagylak a kételyeiddel. De ha majd felcsendül a tévében a BL-himnusz, gondolkozz el azon, hogy a képernyőn a valóságot látod-e. Isten hozott a virtuális világban, kedves barátom! Gazdag József
