Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)
2012-10-06 / 231. szám, szombat
2012. október 6., szombat SZALON 6. évfolyam, 38. szám A Gömör déli részén élő, cigány származású magyarság vitális közösség, amelynek meghatározó súlya van/lesz a térség jövőjét illetően Fésületlen gondolatok egy képzelt vita kapcsán Nemesradnót (Rimaszombati járás), 2006. május 20., egy nappal Radnóti Miklós szobrának (Győrfi Lajos szobrászművész és Varga Imre bronzöntő mester alkotásának) leleplezése előtt (Szászi Zoltán felvétele) Meg kell vallanom, sokáig ódzkodtam a hozzászólástól. Tóth Károly másodszori megszólalásában arra figyelmeztet, hogy nem is annyira arról kellene szólni, hogy ki a magyar, hanem inkább a lehetséges és elképzelt jövőről. Nos, a szerkesztő ismételt szelíd megszólítására, a magam tapasztalatai alapján erről szólok a továbbiakban. B. KOVÁCS ISTVÁN Ki a magyar? Nem tudom. Azért nem tudom, mert a nép- számlálás titkos volt. Természetesen arról, hogy az ismerősi körömön belül kiről vélhető okkal, hogy magát magyarnak vallotta, arról van - több mint sejtésem. Ki a magyar? Mindenfajta meghatározás, kritériumrendszer - akarva, nem akarva - korlátokat teremt. Az embernek vannak állandóinak vélt) ismérvei, mint pl. a nemi hovatartozás. (A zárójelbe tett feltételesség oka, hogy manapság magukat „át- változóművész”-nek vélők/val- lók is vannak, sőt, a nem művi megváltoztatás sem ismeretlen már...) Az embernek, amikor világra jön, a nemén kívül más állandó ismérve nincs. A többit fokozatosan, az adott közösségbe való beilleszkedés során szerzi meg. Ilyenek: nyelv, felekezet, otthon, lokális és regionális szülőföld, foglalkozás/hivatás, érdeklődési kör és ennek megfelelő csoporttudat... Ide tartozik a nemzeti hovatartozás tudata, élménye is. Magyarnak nem születik, magyarrá válhat az ember! A nemzeti hovatartozás megélése lehet ösztönös, de lehet tudatos is. Az utóbbira rengeteg példát lehetne idézni - szükségtelennek vélem. Az előbbire nézve viszont most is tanulságosnak vélem azt a példát, amelyet annak idején néprajzi kutatómunkám során ismerhettem meg. Tóth Balázsné Csák Margit nénit a hetvenes évek derekán sokat faggattam a hajdani ba- racci népéletről. Egyebek közt megkértem, hogy írja le az életét. Megtette, s ebben kitér az iskolakezdésre is. „Múlt az idő, a hatodik esztendőben voltam, készültem az iskolába. Táskát, palatáblát, mindent kaptam, ami egy iskolásnak kellett. Édesanyám megtanított a kérdésekre felelni. Jól is feleltem mindenre. A tanító meg is dicsért.- De még egyet kérdezek tőled, Csák Margit - a nevemen szólított. - Milyen nyelven beszélsz te? No, itt megállott a tudomány, ezt édesanyám elfelejtette megmondani.- No, hát milyen nyelven? Latinul, görögül vagy zsidóul? A zsidókról jutott eszembe a válasz. Ők nem parasztok, akkor hát én nem úgy beszélek, mint ők. Ráfeleltem hát nagy bátran:- Csak úgy parasztosan! Lett kacagás az iskolában! A tanító is nevetett. Anyám igazított ki. Én szaladtam a többi gyerek közé babot fosztani, akkor még nem volt tanítás az első napon.” A múlt század eleji példa nem egyedi. A derűs történet azonban tanulságos következtetésre is alkalmat ad: parasztságunknak nem a nemzeti hovatartozás volt az elsődleges élménye. Ők parasztok voltak, a nyelv számukra nem intellektuális élmény, hanem a mindennapok valóságának a része. „Rétegidentitás”, mondhatná a mívelt szakmabeli. Persze, az ember nem csupán magyar! Mint fentebb is utaltam rá, mindenki ezernyi szállal kötődik a szűkebb-tá- gabb környezetéhez. Meghatározó a szülőföld, az otthon élménye. Amíg az anyanyelv, a lokális, nemzeti és felekezeti hovatartozás egyszerre köt össze és választ el másoktól, a tájhaza mentes mindezektől. Erre a regionális identitásra épült a virtuális Gömörország ideája is. Nem mondható túl sikeresnek, s ennek egyik alapvető oka a szlovák részről megtapasztalt tartózkodás, annak kényszerű felismerése, hogy a remélt partner nem igazán érez késztetést a nemzeti felsőbbrendűség érzetének az egyenrangúságot feltételező kölcsönösséggel való felcserélésére. S ha már baracci példát hoztam fentebb, maradok „hazai” pályán akkor is, amikor a magyar jelen és jövő meghatározó kérdéséről szólok. Éz pedig a magyarság és cigányság viszonya, amely az itt élő magyarság jövőjét jelentősen meghatározza. Kezdeném egy olyan kérdés felvetésével, amely talán sokak számára értheteden, mások számára pedig egyenesen szentségtörésszámba megy. Lehet-e Trianonnak pozitív ho- zadéka a számunkra? (Magam mentségére: a témáról, annak tragikus voltáról, fájdalmas következményiről nem egy alkalommal volt alkalmam állást foglalni - ha valakit érdekel, utánanézhet.) Nos, azt gondolom, lehet. Az én falumban parasztok és cigányok éltek, élnek. Gyermekkorunkban cigány-paraszt focirangadókat játszottunk a réten, illetve futballpályán. Az én nemzedékem azonban olyan „paraszt” volt, amely már csak kóstolót kapott az egykori paraszti életből. Segítettünk kapálni, kukoricát törni, répát ásni, szénát gyűjteni, nyáron pedig pénzkereseti lehetőséget nyújtott a szövetkezetben végzett brigádmunka. A „cigány” kifejezés jelentése is módosult a kényszerű megtelepedéstől eltelt mintegy két évszázad alatt. Előbb a felekezeti válaszhatár dőlt le. Fokozatosan nyelvet váltottak - nálunk már cigány nyelven senki nem beszélt. Előbb csak a választott rokonság jelent meg a két közösség között (az is egyoldalú, cigány kezdeményezésre), mára azonban már egyáltalán nem ritka a vérségi kapcsolat sem. A települési szegregáció is a múlté. Mindezt azért említem, hogy egészében lássuk azt a folyamatot, amelynek mai állapotáról beszélünk. Mi tehát parasztként és cigányként egyaránt magyarok voltunk. A két évszázada tartó, óvatos, kölcsönös tartózkodással és fenntartással teli közeledési folyamatot a trianoni döntést követően a kisebbségi helyzetből adó egymásrautaltság felerősítette! A Gömör déli részén élő, cigány származású magyarság ma egy nagyon is vitális közösség, amelynek meghatározó súlya van/lesz a térség jövőjét illetően. A helyi magyar tanítási nyelvű iskolák diákságának a zömét már ma is a cigány származású gyerekek teszik ki. Engedelemmel, két személyes emléket is felidézek. Soha nem felejthetem, amikor annak idején a munkahelyemről való kirúgásomat követően egyik, szomszédban lakó gyermekkori társam átjött látogatóba, s megjegyezte: „ne félj, Pistu, mink, magyarok, nem hagyónk Téged!” Mit kellett volna mondanom? Talán azt, hogy: hisz te nem is vagy magyar?! Vagy amikor egy alkalommal a ne- mesradnóti templomot mutattam be vendégeinknek, odajött hozzánk egy helyi cigány ismerősöm, s megjegyezte: igaz-e, szép ez a mi templomunk?! Az említett folyamatnak, tehát a nyelvében, érzelmeiben, mindennapi életmegnyilvánulásaiban magát a magyarsághoz tartozónak tekintő, származására nézve cigány közösségek ez irányú beilleszkedésének az elmélyítése egyáltalán nem érdeke a hatalomnak (s bizonyos, magukat liberálisnak mondó köröknek sem). A „roma” identitásnak az állam által való felkarolása nem pusztán egy égető szociális-etnokulturális kérdés szükséges kezeléséről szól, hanem (hasonlóan az első világháború utáni helyzethez) burkoltan a magyar közösség meggyengítésének lehetősége is benne van. A cigányságot sokan monolit tömbként kezelik. Pedig: mi köti össze, példának okáért, a szepesi bádogviskós telep szlovák és cigány nyelvű lakóit a dél-gömöri falvak rendezett körülmények között élő cigány származású magyar népévei, az esetleges faji jegyeken túl? A kérdést költőinek szántam. Ezzel az általános, faji alapú megközelítéssel szemben nekünk a lokális megoldásokat kellene keresni, az összetartozást kellene erősíteni. Miközben cigány származású magyarjaink száma már most is több tízezerre tehető, s igen erőteljesen folyik a magyar társadalom átrétegződése, ezen a téren a hazai magyar politikai elit az elmúlt évtizedek alatt gyakorlatilag semmit nem tett. S ami egyenesen megdöbbentő: szemmel látható, hogy véleményformáló értelmiségünket is hidegen hagyja a kérdés. Az eddigi hozzászólásokban ez a kérdés mindössze Mózes Szabolcsnál jelenik meg: „És akkor a magyar identitású cigányságról még nem is beszéltünk - nagyon keveset beszélünk róla -, amely nélkül feltehetően a 400 ezret sem érné el a magyarság lélekszáma. Pedig ez is stratégiai kérdés. Magunkkal tolunk ki, ha őket kizárjuk a magyarság köréből. Minden releváns felmérés szerint a magyarságon belül felülreprezentált a cigányság, ezért számunkra kiemelten fontos téma a romák integrációja a többségi társadalomba. Kb. ötödük számára mi vagyunk a többségi társadalom. A két világháború közti csehszlovák népszámlálásokkal kapcsolatban rendszeresen el szokott hangzani - történelmi vádként -, hogy az akkori államhatalom azzal a céllal vette fel a kérdőívekre a zsidó nemzetiséget, hogy ezzel is csökkentse a magyarok (és a németek) számát. Mi az elmúlt két évtizedben mindent megtettünk a másik kettős kötődésű népcsoport (nemzetrész?) megtartásáért?” Nos, ez az! Bár megállapításait lehetne pontosítani (lokálisan pl. nagyon sok helyen „mi” már kisebbség vagyunk!) S itt kellene folytatni - a gyakorlati teendők elkezdésével. Végre! SZALON-KEREKASZTAL Ki a magyar? - 20. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala a www.kerekasztal.org honlapján és a facebookos oldalán az Új Szóval együttműködve vitát kezdeményez a népszámlás eredményeiről és a jövőnket érintő kitörési lehetőségekről. A hozzászólások az info@ kerekasztal.org címre küldhetők. Az elfogadott véleményeket olvassák a Kerekasztal honlapján, a facebookon, az Új Szó szombati számának Szalon mellékletében és az Új Szó online- on a Ki a magyar? című dossziéban.
