Új Szó, 2012. szeptember (65. évfolyam, 203-225. szám)
2012-09-22 / 219. szám, szombat
24 Szalon ÚJ SZÓ 2012. SZEPTEMBER 22. www.ujszo.com KÖNYV A SZALONBAN Változatos magunk (A szerző felvétele) Soós Lajos Szónusz és Grandpierre Attila Ritka alkalom, Pécsett koncertezett a magyar underground egyik úttörője, a Vágtázó Halottkémek Időutazás, ösztönkiugrasztás CSANDA GÁBOR Biztosra veszem, hogy mindenki találkozott már a kérdéssel: Melyik könyvet vinné magával egy lakatlan szigetre? Vagy változataival: melyik hármat, tízet, százat... Lampl Zsuzsanna legújabb könyve döbbentett rá, mennyire nem a választás vagy a válogatás fájdalmas, hanem a lakatlan sziget ténye. Mondhatnám (de nem mondom, mert nem vagyok benne egészen biztos), inkább sose olvassak többé, ha ezt csak egy lakatlan szigeten tehetem. Inkább így mondom: jól jön a könyv ahhoz is, hogy az ember legalább az olvasás idejére elvonulhasson a többiektől. Lampl Zsuzsanna is olvas, úgy általában (több szövege indít ezzel a szóval: „Olvasom...”) és konkrétan - lányok-asszonyok figyelmébe például Hunčík Péter Határeset című regényét ajánlja. De nem a.könyv a gyengéje, hanem az emberek: mondjuk, ezért (ezért sem) lehettem volna szociológus, hiszen a buszon is olvasok, ha történetesen nincs mit, akkor a feliratokat az ablakon, ha meg végeztem velük, akkor újrakezdem, vagy visszafelé is elolvasok mindent, ami olvasható. Meg azért sem lehettem volna, mert még olvasónak se vagyok következetes: Márai intelmét, mely szerint a választás kötelez, s a könyvet akkor is el kell olvasnunk az utolsó betűjéig, ha történetesen már az elején rossznak találjuk, egyre kevésbé érzem magamra nézve kötelezőnek. Szerzőnkjegyzete- iből viszont rendre az derül ki: nincs az a következetlenség, gyarlóság, közöny vagy durvaság, ami az emberekre irányuló figyelmét eltéríthetné. Tegyük föl, ez így logikus, mert ez a szakmája. „Ne legyen szociológus, aki nem szereti az embereket. Aki minden egyes megnyilvánulásukban a hibát keresi. Akit zsigereiben felháborít minden, a sajátjától eltérő viselkedés, vélemény” - mondja egy helyütt, s innen nézve úgy tűnhet, ez a szakma speciális jellemvonásokat igényel. (Ellenpróba: helyettesítsük be a mondatban a „szociológus” kifejezést más szakmák képviselőivel: pedagógus, pék, politikus, postás; tetszés szerint.) Egyébként tényleg különös és különleges hivatás lehet ez a szociológia, nyilván születni kell rá - szerzőnk például nemcsak természetesen (és általában) szereti az embereket, konkrétan látja és hallja is őket, vagyis jó a szeme és a hallása, helyesbítek: fejlett érzékszervei fogékonyak a külvilág iránt. Mely külvilág nem csak ember, hanem tárgyak is, állatok és fogalmak- utóbbira jó példa a csend: ahogy (falun) keresi, megtalálja, hagyja kibontakozni, benépesíti; vagy ellenkezőleg, ahogy (egy áramszünetben) rázuhan, kibontakozik, benépesül. A jelek szerint a jó szociológusjó pszichológus is. Vagy (és): jól tud írni, mert jó olvasniezeket az életképeket, nagy-nagy érzéke van az arányokhoz és az árnyalatokhoz. Ha vannak, lakatlan szigetekre is ajánlom a könyvet. Rólunk szól, de egy tőlünk távoli és rólunk mit sem sejtő olvasó (egy hajótörött, egy remete) számára is ismerős világba vezet. Ha most lakatlan szigetre kellene mennem, ezt a könyvet vinném magammal. Mondjuk, könnyebben kelnék útra, ha volna remény, hogy ott a benne szereplők némelyikével találkozom. (Határesetben: akár mindegyikkel.) A szerző föltétien legyen köztük. (Lampl Zsuzsanna: Randevú és más írások. Bárdos Kinga és Mészáros Mihály fotóival. Pozsony, MEDIAN, 2012) Van, ami nem változik. A Vágtázó Halottkémek örök és elpusztíthatatlan. KISS TIBOR NOÉ Mintha időutazók lettünk volna, ott álltunk a glancos Pécsi Est Café pultjánál, a színpadon pedig a Vágtázó Halottkémek zenélt. 2012 szeptemberében. Időutazók is voltunk, semmi sem változott 1976, 1982 vagy 1995 (amikor először éltük át élőben a VHK-féle zenei élményt) óta: elementáris koncertélményt kaptunk. A VHK-ról nehéz beszélni azoknak, akik még soha nem hallották a zenekart. Az sem elég ehhez, ha összegyűjtjük a VHK stílusára vonatkozó jelzők sokaságát. Mert mi is a VHK? Etnopunk, ősi népzene, sámán- púnk, pszichedelikus hardcore, a jövő mágikus népzenéje, utazás a negyedik dimenzióba, kolostori pszichedélia, őseredeti istenélmény, gyermekkori tündérmese - hogy a különböző szaklapok és zenészek definícióit soroljuk. Vagy ahogy a Magyar Narancs megfogalmazta 1997-ben: „A Vágtázó Halottkémek évtizedek óta a magyar zene lelkiismerete és bűntudata, megkerülhetetlen példa.” Tényleg példa: a Vágtázó Halottkémek talán az egyeden olyan magyar zenekar, amely világviszonylatban is letett valamit a „könnyűzene” asztalára. Nem külföldi zenei ödeteket nyúltak vagy fordítottak le magyarra, nem a nyugati trendeket követték, hanem a maguk ösztöneit, belső szabályait követve hozták létre azt a csak rájuk jellemző, senkivel össze nem téveszthető zenei univerzumot, amelynek a neve: VHK. S ez bejött, a Vágtázó Halottkémeket olyan zenészek tartják számon a kedvenceik között, mint Iggy Pop, Lemmy, Henry Rollins vagy Jello Biafra. Utóbbi, a Dead Kennedys nevű legendás punk- zenekar frontembere 1992-ben a saját kiadójához, az underground sztárzenekarok sokaságának lemezeit megjelentető Alternative Tentacleshöz csábította a zenekart. Ez azonban mind a múlt. A zenekar 2001-ben lényegében megszűnt, 2009-es újjáalakulása óta új lemezt nem jelentetett meg, s koncerteket is csak elvétve adott. A kérdés adott volt: eljárt-e a VHK fölött az idő? A választ a VHK 2010-es pécsi fellépése óta sejtjük, a szeptemberi koncert végighallgatása, végig- ugrálása, végigüvöltése óta pedig tudjuk. A VHK él és mindörökké élni fog. Az ínyencek már akkor csettintettek, amikor a zenekar nyitányként belekezdett az Ahol nincs föld című hétperces szerzeménybe, az egyik olyan sajátosan örvénylő VHK-dalba, amely tizennégy évvel a kiadása után is - minden sablonos zenei megoldást kerülve - maga a megtestesült energia. Persze, a bő másfél órás koncert során a zenekar az összes nagy „slágered’ eljátszotta, igazi tombolás indult be a Halhatatlanság, a Kivele az Istenért! vagy a Halló mindenségi közben. Ahogy kell, jött a Hunok csatája is, az emberek pedig magukból kivetkőzve üvöltötték: .jártál csatában / tárnokvölgyi csatában / égszínkék ruhában / szemek zászlajában / hunok táborában / Attila városában.” Nemzeti rock ide, nemzeti kurzusfilmek oda - ha mindenáron valami „ősmagyart” keresünk, a VHK-ig és ne tovább! Mert ez művészet, nem valamiféle ma- gyarkodó giccs (és ezért nem is divatos). A koncerttel szembeni kritika pedig a szokásos, ebben mindenki egyetértett: a kilencvenes évek végi számok némelyikénél leült a hangulat. Az éden visszahódítása másodikra (1998) sem sikerült úgy, ahogy például A világösztön kiugrasz- tása elsőre (1990). A koncertre amúgy mindössze száz-százhúsz ember volt kíváncsi, ez némi melankolikus felhangot adott a bulinak - igaz, legalább jól el lehetett férni a teremben. A rajongók közül tízből kilenc férfi, harminc év alattiakat pedig szinte nem is láttunk. Az idő lassan elszállt, csak Grandpierre Attila tartja magát. A 61 éves frontember - aki, ha ezt valaki nem tudná, nemzetközileg elismert csillagász - sámánköpenyben és félmeztelenül is ugyanúgy toporzékolt, ugrált, kántált, a kisugárzása egészen rendkívüli. Ellenállhatatlan párost alkotott Soós Lajos Szónusz basszusgitárossal, aki már akkor feltalálta a beatbox műfaját, amikor az még nem is létezett: a szájával cserregett, kuruttyolt, füttyögött. A „régiek” közül ott volt a színpadon Lujó is. Egykedvűen pengetett, kicsit elbújt az egyik oszlop mögé. Csak Balatoni Boli hiányzott, az üstdobos, aki februárban tragikus körülmények között veszítette életét Szumátra szigetén. S bár a koncert nem idézte a VHK korszakának (egyik) csúcspontját, a kilencvenes évek másfél órás, eksztatikus hatású, tejes egészében improvizatív koncertjeit, az energia és a disszonancia által létrehozott egyedi és monumentális mesterműveket, a tíz pontot csont nélkül megkapja. Főleg a ráadás miatt, a 16 perces blokk mindent vitt. A Végzetes szerelem hagyományos dalfelépítményét az 1990-ben (22 évvel ezelőtt!) megjelent/n- dulok elsöprő zúzása követte. Garantált katarzissal. Mintha időutazók lettünk volna, ott álltunk a glancos Pécsi Est Caféban. Mellettünk fiatal csaposlány támaszkodott a pultra. Elkerekedett szemmel bámulta a vágtázó halottkémeket, a közönséget. Még a száját is elfelejtette becsukni a megdöbbenéstől. Ilyet korábban még soha nem látott, és nem is fog látni egyhamar. Komáromi Szalon a Mokkában, szeptember 25-én, kedden: ■ Szlovákmagyarok ' Filmvetítés, majd beszélgetés a Junior Prima-díjas Gálán Angélával, a Szlovákmagyarok című film rendezőjével - hazáról, hazátlanságról, családi mitológiákról és az emberi hang fontosságán: rszín: Mokka kávézó, /komárom, egye utca (Župná) 11. Időpont: 2012. szeptember 25., kedd, 18:00 óra. 1 A belépés díjtalan, % a szervezők mindenkit \ szeretettel várnak. Médiapartner: Új Szó Az est házigazdája; Gazdag József és Sánta Szilárd A film teljes hossza; 48 perc SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
